Fortuna kereke
Az Óbudai (Hajógyári) sziget fényes múltja és kétes jövője. Kaiser Anna írása.
”...római örökségünk legfontosabb romterületét adták el beépíthető területként idegen célokra, s ennek a tervnek jóváhagyása a nemzetközi jelentőségű, még ismeretlen római romterület elpusztíthatóságát szolgálná.”
„Fortuna-Nemeszisz istennő szobra a Hajógyári-sziget helytartói palotájából. A III. századi műalkotás 1952-ben került felszínre”, — ez a Budapest római örökségével foglalkozó könyv egyik képe. Gyönyörűséges tanúja a fényes múltnak.
A mellette lévő rajz alatt ez áll: „Zsigmondy 1870-ben készült felmérésének egyik lapja a Hajógyári szigeten talált fürdő romjairól. A magasan álló falakat színes mintájú vakolatfestés díszítette”. A rajz egy vaspálya nyomvonalát jelzi, nyilván annak alapozása hozta napfényre a hatszögletű építménynek egyik sarkát. Előkerüléséről a gyár értesítette a Műemlékek Országos Bizottságát, ami akkor még nem volt közhivatal. Jött az akkori Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium egyik mérnöke, feltárta, felmérte, ráírta, hogy „1870 évi December hó 7-kén ásatott ki” és feltüntette a rajz sarkán: „Felvette Zsigmondy Gusztáv k.mérnök, müeml. biz.t.” A romot nyilván visszatemették, helyét a gyár számon tartotta.
A mérnök — aki gyerekkorában Jókai Móricéknál volt cseregyerek, így Komáromban tanulta a magyar nyelvet, míg a másik Pozsonyban a németet, aki megszakította tanulmányait 1848-ban és honvédnek állt, végigszolgálta a szabadságharcot, mint utásztiszt, lett bujdosó, később megszerezte a diplomát — nem kért pénzt a munkáért; csak mikor vidékre utazott, számolta fel az útiköltséget.
Egy tervlap a műemléki hivatal saját örökségében, a MOB tervtárában. Van még sok hasonló. Óbuda 1875-ben készült kataszteri térképére Zsigmondy rávezette 1852-től készült felméréseit. Ezek mind a tisztesség, az önzetlen szolgálat, a múlt megbecsülésének tanúi.
Maga a hajógyár 1836-ban, Széchenyi István támogatásával, jóhiszeműen került az akkori kincstár tulajdonában lévő, még beépítetlen szigetre, ahol csak egy domborzatot tüntet fel a helytartói palota helyén egy 1830-as térkép. A római kor nagyobb épülete maradványát föld takarta, ahogy a Csigadomb a polgárváros amfiteátrumát, vagy a beépített Királydomb a katonavárosét.
Vannak jó emlékek a 20. századból is. Péczely Béla munkássága például, a két háború között. Amikor a város múltját a fejlesztés egyik alapjának tekintették és külön szervezet, a Fővárosi Ásatási és Régészeti Intézet állt a városrendezési tervek előkészítése szolgálatában. A Harrer-féle városfejlesztési terv példázza. Előkészítő anyagához 1939-ben készített, Némethy Károly alpolgármesterrel közösen jegyzett tanulmányából idézem:
„Elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a budapesti római kori maradványok régészeti szempontból igen előkelő helyen állnak. Olaszországon, - tehát a római kultúra szülőhazáján – kívül Európában alig van hozzájuk fogható lelőhely, különösen nagyvárosokban. Európa nagy fővárosai ugyan (Párizs, London, Bécs, Bonn stb.) régi római város területén épültek, azonban a sokszoros átépítés, a korok egymás fölé rétegződése, a sűrű beépítettség csak a leletek megállapítását, tudományos értékelését teszik lehetővé, fenntartásukra azonban legtöbb esetben nincsen mód. Budapest tehát joggal büszke lehet római múltjára s ennek látható jegyeire. Nemcsak tudományos rangemelés ez, de érdekes látványosság is, különösen a külföldieknél, akik számára a római kor a nemzetközi nyelven szóló emléket jelenti.”
Említsünk ennél későbbi példát? Amikor az istennő szobra előkerült, 1950-ben, a hajógyár még szovjet tulajdonban volt. (Ausztria megszállása után ugyanis német tulajdonba került, így vált aztán, hadizsákmányként, szovjet tulajdonná.) A magyar állam 1953-ban vásárolta vissza, de továbbra is szovjet megrendelésre dolgozott. Fejlesztését természetesen nem lehetett akadályozni, de lehetőség volt feltárásra és leletmentésre a területet érintő építkezés előtt. Ekkor vált ismertté a helytartói palota alaprajza és kerültek elő azok a leletek, amelyek miatt a Hajógyári sziget területe, Pannonia Inferior hajdani közigazgatási központja nemhogy Európa, de a Római Birodalom összes provinciái között a legfontosabbak közé sorolható.
Ennek szellemében született annak idején a döntés: a helytartói palota és műemléki környezete (18386/4 hrsz) műemlék, védett régészeti lelőhely, állam kizárólagos tulajdonában tartandó. Műemlékként védett az egykori hajógyár 13 épülete és azok környezete. Védett régészeti lelőhely a sziget (majdnem) teljes területe.
A megszűnt hajógyár területe azonban a privatizációra szánt állami vagyon listájára került. Az egykori gyárból következő övezeti besorolás, a nagy beépíthetőség tovább élt a területre, legutóbb 1998-ban mulasztották el a változott helyzethez igazítani. 1999-ben megosztották a területet, lehatárolni az állami tulajdonban tartandó részt, hogy a többi eladható legyen.
El is adták, az állami tulajdonú résszel együtt, melyet azonban egy opciós szerződés szerint a Kincstári Vagyonigazgatóság 5 éven belül a vételi áron — 1.027.625.000 Ft — visszavásárolhat. (Az eladást az Állami Számvevőszék 2004-es vizsgálata törvénybe ütközőnek minősítette, és kérte a pénzügyminisztert, gondoskodjék a visszavásárlásról. Ez mindeddig nem történt meg, de eddig nem is volt sürgős.)
2003-ban a hajógyári sziget, — Pannonia Inferior római tartomány székhelye, közigazgatási központja maradványaival — döntően külföldi tulajdonba került. A mai tulajdonos — az „Álomsziget 2004 Fejlesztési és Beruházási Kft” — a dunai sziget jellegéhez, múltjához, kulturális örökségéhez nem illeszkedő módon, az eddiginél jóval magasabb beépítettség mellett kíván ott kulturális és idegenforgalmi célú beruházást megvalósítani. Az első javaslat, külföldön készült, nagyon tömör beépítettséggel, abban csak a helytartói palotának volt becsülete. Az itthon tervezett változat lazítani tudta a szint feletti beépítést és szint alatt helyezte el, amit tudott, a „Les Halles” mintájára, így a terv jobb lett annál, mintha rosszabb lenne.
A privatizációs döntésnek 2003 októberében az év végéig érvényes régi terv már nem lehetett alapja. A helyébe lépő új kerületi szabályozási terv (KSZT) csak most készült el, a fent említett beépítési javaslatot követően, melynek alátámasztására szolgál. Ez került most, május folyamán nyilvánosságra, a kerületi jóváhagyás előtt. A 30 napos nyilvánosság része volt a tervismertetés, a lakossági fórum is. Itt kértek alkalmat az Aquincumi Múzeum régészei is, a terület jelentőségének ismertetésére. Röviden összefoglalták, hogy az elmúlt évek kutatásai és megfigyelései során a hajógyári szigetről is többet lehet tudni. Például a Mozaik utcai hídfőállás révén egy, a Nagy-szigetre vezető másik hídról. (A régóta ismert állandó hídon kívül, melyen a légiós tábor Kórház utcai kapujától vezetett út a pesti oldalon volt erődhöz. Cölöpmaradványait Zsigmondy Gusztáv mérte fel a hajózás útjából elkotort Fürdő-szigeten, a „hídvár” maradványai tavaszi szántásnál kerültek elő a 19.sz. elején.) Szó volt a helytartói palotától délre eső „palotakörzet” területe meghatározásáról. Szóltak arról, hogy a helytartói palota gazdag leletanyaga révén itt a 2-3. század helytartói szinte hiánytalanul ismerjük, ami nemcsak Európa, de a Római Birodalom 44 provinciája között is nagyon előkelő helyet jelent. És szóba került természetesen a még nem ismert, de várható további maradványok sorsa. A szigeten - mint a régészeti szakvélemény írja - „a Római Birodalom közigazgatási és határvédelmi rendszerének olyan építészeti együttese maradt fenn nagyrészt beépítetlenül, a kutathatóság és bemutathatóság lehetőségével, amelyre a birodalom északi határai mentén másutt nincs lehetőség.”
Igen ám, de az örökségvédelmi törvény régészeti fejezete - igaz, szigorúan - csak az előzetes feltárásra kötelezi, bár szigorúan, a beruházót. Annak megőrzéséről, amit a régészek találnak, csak feltárás és műemlékké nyilvánítás után, a műemléki fejezet alapján, lehet(ne) gondoskodni, később, vagyis itt: soha. A még fel nem tárt romok kérdésében ugyanis a terv által adott egyenes választ ad, s egyben szembesít egy olyan magatartással, amire eddig nem volt példa. Pannonia Inferior tartomány helytartói székhelyét, közigazgatási központját eddig fel nem tárt területét a hely múltjától teljesen idegen, a meglévő természeti és kulturális örökség szinte maradéktalan elpusztítása árán megvalósítható célra használhatja fel.
Ne a beruházót hibáztassuk. Eladták, megvette. Beépíthető területként kapta meg 2003-ban. A főváros központi fekvésű szigetén, a budapesti Duna-part világörökségként védett része folytatásában, szinte előre elhatározott szándék alapján, az ott egykor volt gyárterület helyének természetes fejlődése ellenében, érvényes kerületi szabályozási terv nélkül.
A reformkori hajógyár jobban járt, mint a római helytartóság. Maga az élet józanul felülírta a korábbi rendezési tervet, az abban bontandónak jelölt épületekből csak a valóban bontásra valókat számolták fel, - helyüket lassan visszafoglalta a természet, - a tovább használhatókat pedig tovább használták. Budapest nagy múltú régi gyáraiból ez maradt meg együttesként.
2003-ban ez nem volt „veszteséges állami tulajdon”, lepusztult, felszámolásra váró rozsdazóna. Mégis beépíthető területként engedték át a beruházónak.
A Hajógyári sziget múltja csupán arra a területre - a helytartói palota területére - korlátozódnék, melyet el sem lehetett volna adni. És melynek visszavásárlását a terv láthatólag nem tételezi fel. Ami azon kívül esik, nem számít. Se római leletanyag, se természeti érték. A terv őszinte: ha megvalósul, múltunk legfontosabb római-kori területe úgy válik nyersanyaggá, mintha a sivatag egy darabja lenne.
Az „Álomsziget” terve nem csak romokat pusztítana el. Pontot tenne egy hosszú történet végére is, melyben a város becsülte múltját. Pontot tenne a világörökség Duna-part látványára – és hitelére. A régészek nemzetközi világa, az Európánál nagyobb területet jelentő 44 római provincia régészei pontosan tudni fogják, mit adott fel Budapest.
Aggodalommal és némi bizakodással figyelhetjük Fortuna-Nemeszisz istennő kerekét, melyet fordíthat bármerre a griffmadara. Az istennő szokott bőségszarut is tartani, itt talált szobra azonban fáklyát szorít a jobb kezében. Igaza van, hiányzik itt a tisztánlátás, de az egyenes beszéd is. Szembe kell legalább néznünk a folyamatosan elhallgatott, elsumákolt kérdéssel: itt római örökségünk legfontosabb romterületét adták el beépíthető területként idegen célokra, s ennek a tervnek jóváhagyása a nemzetközi jelentőségű, még ismeretlen római romterület elpusztíthatóságát szolgálná.
Közös római örökségünk révén Európához tartoztunk kétezer éven át. Beléptünk-e oda vagy éppen most lépünk ki? Elfeledtük-e, vagy feladni kényszerültünk Európa morális örökségét - hogy az apja sírját nem adja el az ember? Reménykedem, hogy a nyilvánosság tiltakozásra mozdítja az embereket. Ha a szigeten nem, a becsületen azért segíthet, ha a nemzet kinyilvánítja: ebben a szégyenben - amely éppen úgy lesz jóvátehetetlen, mint a római romterület elpusztítása - nem kíván osztozni se pártjával, se kormányával, se senkivel.
Figyeljük közben a kereket: soha nem lehet tudni, merre fordul.
Kaiser Anna építész
Megjelent a Budapest 2006. júniusi számában.
A térkép Budapest Főváros Levéltára, a fotók a BTM Aquincumi Múzeum gyűjteményéből valók.