Furmányzati negyed

A ”Lehetne ezt tényleg jól csinálni, de ehhez el kéne vetni a megtalált helyszínt, és a nemzetközi építészeti pályázatot elébb egy urbanisztikai pályázati csomaggal lenne szükséges kibővíteni. Ahol nem adottságként kezelik a lehetséges helyszínt (helyszíneket), hanem lehetőségként. Tudom, tehetséges szabó képes függönyanyagból kiváló szabású öltönyt készíteni, de az attól még átlászik.”



Bardóczi Sándor írása a Kormányzati negyed tervről

Csinálhatjuk jól? Bálint Imre, Kálmán Ernő, Eltér István, Görözdi György szerint például igen. Készülődik az építésztársadalom a Kormányzati negyedre kiírt nemzetközi pályázatra, munka lesz ebből, és ez a lényeg. De tényleg kell a városnak ez az idea? Valóban csak nyerhet a kitalált pénzügyi konstrukción az ország? Hatékonyabb lehet az államgépezet, ha egy térben csomósodnak a bürokratáink? Hogyan tolódnak el a hangsúlyok a városszerkezetben egy politikai döntéssorozat hatására? A háttérben tényleg a közgazdasági racionalitás, vagy inkább egy intézményesített ingatlanspekuláció tanúi vagyunk?

 

A megtalált helyszín
Amikor a felröppentett kormányhatározat kapcsán elindult a verseny a potenciális helyszínek között, már akkor látni lehetett, hogy a helyszínek többsége a városi terhelés szintjét csak növelheti. Minél közelebbi a helyszín a centrumhoz, annál inkább. Lássuk be, hogy a Délinél, a Nyugatinál, az Árpád híd pesti hídfőjénél már mai is nehézkes közlekedni. Aki a reggeli vagy esti csúcs alatt híreket hallgat, az a rakpartok mellett ezeket a csomópontokat biztosan sűrűn hallja emlegetni nem mindig nyomdafestéket tűrő jelzők kíséretében. Városszerkezeti szempontból ezekhez képest kompromisszumosabbnak tűnt Lágymányos és Észak-Csepel (bár ezek az elképzelések sürgetővé tették volna a Körvasút menti körút új Duna hídjait), vagy ne adj isten egy Budapesten kívüli „zöldmezős” helyszín, például a köztudatba korábban potenciális új szilícium-völgyként berobbant Talentis-program (Zsámbéki-medence), esetleg a város nyugati kapuja (Budaörs). Városszerkezeti szempontból. Mert az előzetes nyilatkozatokból is kiviláglik, hogy legkevésbé a városszerkezeti szempontok döntöttek: az egyik legfőbb szempont a még meglévő állami tulajdon (mint kecsegtető apport).

A másik fontos szempont pedig a centrumban maradás. Logikus: egy központosításra törekvő kormányzat nem „száműzheti” ki magát a városperemre (félreértések elkerülése véget a rendszerváltást követő első két évet kivéve, amikor is az önkormányzati törvényt kivajúdta magából a rendszerváltó értelmiség, minden kormányzat ilyen volt). A Nyugati tér és környéke ebben a tekintetben kínálja magát: mélyen, majdnem a belvárosig benyúlik, randa, rohad, rehabilitációra szorul, élénken érdeklődik iránta az ingatlanpiac. De!

Feltette már bármelyik leendő zsűror, kormányhivatalnok, döntnök magában azt a kérdést, hogy mi lesz majd a várossal, ha az eddig valamennyire széttagolt kormányzati apparátus reggel nyolcra a város egyetlen pontjára akar majd eljutni? Vagy mi lesz akkor, amikor délután négykor egyszerre hullik ki a kormányzati tisztségviselők kezéből a toll, és haza akarnak menni? Készült-e valaha felmérés arról, hogy a mai hivatali dolgozók honnan járnak be dolgozni? Tartok tőle, hogy a belvárosban lakók száma minimális az ott dolgozók között. Nota bene még abban sem vagyok bizonyos, hogy a Budapest közigazgatási határain belül lakó dolgozók a legnagyobb arányúak.

Térelméletek
Frank Lloyd Wright a modern várost már ötven éve úgy értelmezte, hogy a demokrácia korában a város végre le tudja magáról rázni azt a centralista gondolatmenetet, hogy a város központjában mindenképpen a hatalomnak kell helyet adni. (Legyen az világi, vagy egyházi hatalom.) Úgy gondolta, hogy a humanizmus 500 éves harca után az észak-amerikai demokráciában előállhat az a helyzet, hogy a város központjában maga az emberi közösség lehet, lakható és élhető élettereivel, és e megkonstruált, emberek élettereivel behintett belső körön kívül, mint az emberek szolgálatába állított közhivatal, helyet kaphat a város- és/vagy az államigazgatás. Jó közszolgai apparát, és nem felülről vezérlő parancsnok gyanánt. Máig nincs fizikai leképezése az elképzeléseinek.

A Broadacre City eddig még nem valósult meg. Még hazájában sem. Nemhogy onnan távol, egy nagyon sérülékeny Kelet-Európai demokráciában. Habár arra már van példa, hogy egy európai város központjából legalább részben kiköltözzön az államhatalom: Párizsban, miután a nem a Párizs közigazgatási egységéhez tartozó Defense negyed irodaházait a piaci szereplők között egyszerűen lehetetlennek bizonyult értékesíteni, a minisztériumok egy része ide költözött át. Az eredmény egy tehermentesítettebb belváros lett.

Peter Hall szerint a modern metropolisz akkor tud működőképes maradni, ha policentrális. Londont a policentralitása tette eddig működőképesé szatellit városaival együtt kialakult 19 milliós lakosságával. London nem egy tipikus európai város a belső szerkezetét tekintve. A Picadillyn vagy az Oxford streeten járva sem találunk 2x3 sávos autók döngetésére szolgáló „vonulási útvonalakat”, a sugaras szerkezet helyett inkább mozaikosnak mondanám a londoni városképet. Ahogyan VIII. Henrik elvágta a Londont és Rómát összekötő köldökzsinórt, és megalakította az anglikán egyházat, saját központosítási akarata ellenére megteremtett egy olyan kiváltságos miliőt, amelyben az egyházkerületek viszonylagos mellérendeltségben fejlődhettek. Később erre tett rá egy lapáttal az alkotmányos királyság, mely a polgári lét csíráit hintette el a kiváltságos Borough-k (kerületek) egymásmellettiségében.

 

A világhatalommá vált Egyesült Királyság fővárosa később olvasztótégelye lett a nemzeteknek és kultúráknak, igazi multikulti hellyé vált. A londoni emberben máig megvan a lenyomata szűkebb pátriája identitástudatának, egy londoni elsősorban kerületére, negyedére büszke. Policentrikus felfogás. Egy pesti elsősorban pesti, és esetleg másodsorban káposztásmegyeri vagy lipótvárosi. A ´külvárosi´ és ´belvárosi´ jelző erősebb. A párizsi típusú városrendezés elmosta a pozitív identitástudatot a még megélhető közösség felé, és a gondoskodó állam felé fordul segítségért. Monocentrikus felfogás. De így működőképesek tudunk-e maradni a mobilitás és a globalizmus századában?

Az Európai Unió alapítói a térbeliséget szintén egy magasztosabb demokráciafelfogás szerint értelmezik. Pénzügyi elosztás tekintetében például nem nemzetállamokban, hanem föderalisztikus régiókban (NUTS) gondolkodnak. Oldani akarva a nemzeti ellentéteket, felismerve a központosítás veszélyeit, felzárkóztatni igyekezvén az egy országon belül is hátrányosabb helyzetű térségeket, az állami központi apparátusnál a térségi problémákat jobban érzékelő régióknak utalva a döntések és a forráselosztás jelentős részét. A duzzadó Európát nézve érzékelhető, hogy nem nagyon sikerül nekik, a törekvés megtörni látszik a központosítási hajlamú országokon, az egymástól eddig izolált kultúrákon. Ahogyan a görögök, olaszok, bolgárok, úgy mi sem vagyunk fogékonyak a föderalizmusra. Azoknak az országoknak, amelyeknek nincsenek föderalisztikus előképeik – köztük Magyarországnak – a regionalizmus csak erőltetett álca a strukturális alapok lehívására. Budapest például az elkövetkező idők fejlesztéseit úgy képzeli el, hogy jól megfeji a Közép-Magyarországi Régiót, elszipkázza a régióba tartozó más települések elől a fejlesztés anyagi eszközeit, és fityiszt mutat saját agglomerációjának. Pedig a regionalizmus erősítése például jó alternatívája (történelmi lehetősége) lehetne a budapesti kormányzati reformnak.

Az addig gráfelmélet alapú hálózatkutatás akkor lépett új korszakába, amikor az Internet vizsgálhatóvá tette az addig véletlenszerűnek vélt komplex hálózatok kapcsolatait. 1998 és 2000 között Barabási-Albert László, Albert Réka és Hawoong Jeong rájöttek, hogy nem csak az Internet, hanem a természetben és társadalomban előforduló legtöbb hálózat nem egyenértékű kapcsolódási pontokból áll, hanem egyes csomópontok magasabbrendűek (Hub-ok). Ha egy adott hálózatban ismerjük, hogy melyik a Hub, akkor néhány ilyen csomópont kiiktatásával a hálózatot működésképtelenné tehetjük. Ha viszont nem tudjuk azonosítani a Hub-okat, és véletlenszerűen távolítjuk el a rendszer csomópontjait, akkor akár a csomópontok 80%-ának eltávolítása után sem esik szét hálózat. Ez adja meg például az Internetnek a robusztusságát és ellenálló képességét. Miért keverem ezt a kormányzati negyed kérdéskörébe? Mert a kormányzati struktúra az országot működtető hálózat Hub-jait jelenti.

Ha egy fizikai térben található ez a csomópont, és én egy terrorista vagyok, akkor nagyon egyszerűen működésképtelenné tehetem a hálózatot (valahol 2001. szeptember 11. is erről szól). Ha egy fizikai térben található ez a csomópont, és én egy természeti katasztrófa, tűzvész, áramszünet vagyok, akkor a hálózatot szintén egyszerűen működésképtelenné tehetem (a példa ismét New York, és az azt ellátó Niagara áramtermelő rendszer eddig példa nélküli szétesése). Ha egy fizikai térben található ez a csomópont, akkor kevésbé működik az elsőkézből történő (primer) információszerzés, a hatalom eltávolodik a rá bízott népességtől, csak szűrőkön keresztül jutnak el hozzá a visszacsatolások. (Jól láthatjuk a jeleket ma is, amikor az államhatalom Budapest centrikussága nyomán érzéketlenné vált a vidék problémái iránt, és mindez felszínre hozta ismét az egyszer már leküzdött népi-urbánus ellentétet.) Ha egy fizikai térben található ez a csomópont, akkor elvesztem a rendszer addigi robusztusságát, megújuló képességeit. A ´30-as évek urbanistái például a városfejlesztést az I. világháború pusztításai nyomán úgy ítélték meg, hogy alacsony szintszámú, szétterülő, zöldfelületben gazdag, széles utakkal ellátott várost célszerű létrehozni, ahol a stratégiai célpontok randomizálva vannak. Készültek a lehetséges bomba- és gáztámadásokra. Egy ház telepítésénél az volt a fő szempont, hogy összedőlése esetén ne omoljon másik házra, vagy stratégiai útvonalra.

 

Vicces dolog, hogy egy látszólag teljesen más irányultságú (biztonságtechnikai) szempontból gondolkodtak egy teljesen decentralizált hivatali struktúrában. Az viszont már nem annyira vicces, ami a következmény. Mert például Újbuda telepítése ilyen szempontok alapján történt meg. Az eredmény egy olyan hálós szerkezetű, szellős városrész, amely máig az egyik legjobb közlekedési paraméterekkel rendelkezik. Itt ugyanis vannak alternatív útvonalak, és még viszonylag alacsony a szintszám (még egy darabig, bár ennek erős megváltoztatásán éppen most „küzdenek” a rozsdaövezetek túlépítésével).

 

A Datacity elmélet szerint a tér egy adott körzetében lebonyolított mobiltelefon hívások számával leírhatók a tér sűrűsödési viszonyai. Ha tudjuk, hogy az adott térben hol vannak kihasznált kapacitásrekordok, ott bízvást szabadjára engedhetjük az ingatlanfejlesztéseket, mert ott a tér az elmélet szerint igényli a sűrűsödést. Nem osztom ezt a kiszolgáló szemléletet. Szinonim a közlekedési koncepciók által preferált kiszolgálási szemlélettel, amely végső soron még nagyobb forgalmat indukál. A problémám mégis leginkább ott van, hogy egyrészt a mobilhívás egyik legfőbb tulajdonsága, hogy mobil, ezért egy másik pillanatban már akár egy másik körzet adóvevőjére küldhetem a jeleimet, ha magam is mozgásban vagyok. Másrészt az információszabadság adta lehetőségek miatt (mobil, fax, Internet, wifi) kötődésem a térhez egyre lazább. Ha én kormányhivatalnok vagyok, ma a technika adta lehetőségek segítségével email és sms üzenetek elküldésére, audiovizuális beszélgetésre vagyok képes, akarat és technikai tudás kérdése, hogy mindezt titkosítva is megtehessem.

 

A szó elszáll, az írás megmarad alapon közvetlen munkatársaimmal is iktatott e-mailen keresztül érintkezem, webkamerák segítségével megfigyelhetem alkalmazottaim munkáját. Valóban hatékonyabban tudok működni, ha egy kormányzati negyedbe integrálnak? Jövőszerűek az információs szabadság adta térértelmezésben a csúcsra járatott központok? Egyesek szerint például a fizikailag egy térben üzemelő tőzsdék percei meg vannak számlálva.

 

Wolf D. Prix szerint „a városi élet motorja a sűrűség”, bár kissé ellentmondásos arról beszélni, hogy valóban lehetséges a város szétverése nélkül felhőkarcolókat építeni. Le Corbusier szerint például a térnyerés szempontjából indokolható a vertikális falu: lehetőséget ad rá, hogy a megnyert terület visszaadjuk a „természetnek”, a városi ember regenerálódását elősegítő közegnek. Ez is egyfajta szétverése a városnak, még mindenki emlékszik rá, mivé lett Óbuda vagy Újpest. Ha viszont úgy hozok létre felhőkarcolókat, hogy nem nyúlok a városhoz, a város maga veri szét magát: az addig ott lakók egy része elmenekül, a terület szlömösödik, gettósodik, szegregálódik, mert megváltoznak a funkciók és életfeltételek, a várost üzemeltető rendszerek és kapacitások. A terhelést nem lehet büntetlenül növelni, a városi tájpotenciál része a terhelhetőség.

Szerény véleményem szerint azok járnak közelebb az igazsághoz, akik szerint a város motorja a kiegyenlítésre való törekvés, a területi egyenlőtlenségek közt feszülő ellentét kompenzálása. Ahol ugyanis sűrűsödődik a tér, ott megjelenik a vágy a ritkításra. Budapesten e ritkítás intézményesített formája tetten érhető például a IX. kerületi tömbrehabilitációkban (a város vitathatatlanul legsikeresebb és legtámogatottabb projektjében), ahol a sűrű tömbök „belének” kibontásával védett kertségek (szabad terek) jöhettek létre és egy új életnívó. A ritkítás spontán formája pedig a szuburbanizáció. Ha azt mondod bérkaszárnyák, azt mondom Érd kialakulása. Ha azt mondod panelprogram, azt mondom zártkertesedés. Ha azt mondod dugó-zaj-légszennyezés, azt mondom agglomerálódás.

 

A pénzügyi elgondolás
Az állam karcsúsítani igyekszik. Indoklása szerint a kormányzati negyedre azért van szükség, mert a most hasznosított ingatlanok jelentős értéken értékesíthetőek, a megtalált állami terület pedig apportként bevihető egy PPP fejlesztésbe, melynek nyomán egy kiválasztott ingatlanbefektetői csoport a modern kihívásoknak megfelelő irodanegyedet építhet. Ezt bérelné vissza a kormányzat, így a fejlesztés ára csak később és szakaszosan jelentkezik. Józan paraszti ésszel, ez számomra olyan, mint amikor a család eladja az autóját, nyaralóját, kis lakását annak érdekében, hogy egy lakosztályt bérelhessen valamelyik belvárosi hotelben. Kérem jelentkezzen, aki így tenne.

 

Lemondani a saját tulajdonról, és kiszolgáltatni magunkat a bérlemény bérleti díj változásainak nem éppen a legjobb üzlet, a jól gazdálkodó állam dicsérete, inkább amolyan tűzoltás-szerű előre menekülés (rosszabb esetben panama). Ráadásul a kormányzatnak még az is nehézkesebben menne, ami egy ilyen eszement családnak igen: ha változik a hotelszoba ára, akkor átköltözik egy másik hotelba. Hogyan venné az ki magát, hogy megjelenne egy szolgálati közlemény: elnézést kérünk, de a Miniszterelnöki Hivatal költözés miatt zárva? Elég rosszul. Éppen ezért nem is kerülne rá sor. Csak annyit mondok: szeretnék én ingatlanbefektető lenni a kormányzati negyedben. Bombaüzlet. Ha jó szerződést kötök, akkor annyit emelhetek ugyanis a bérleti díjon, amennyit nem szégyellek: a kormány kényszerhelyzetben van és fizetni fog. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a ma minisztériumként használt ingatlanok többsége értékesíthető az ingatlanpiacon. Meglehet, a többsége tényleg nem alkalmas minisztériumnak, és valóban sokkal jobb ingatlangazdálkodásra lenne szükség. De a fenti pénzügyi konstrukció véleményem szerint nem szolgálja a takarékosabb állam megszervezését. Inkább egy időben eladósodó, elszegényedő államot készít elő, aki csak bérlő az ingatlancsászárok kezében.

A trójai faló
Idő kérdése, hogy a kedélyeket szintúgy borzoló magasház-fetisizmus és a kormányzati negyed gondolata mikor nő össze. Vélhetően a kormányzati negyedre kiírt nemzetközi építészeti pályázat lezárulta után. Az ország első jelképszerű magasháza meglehet, a Nyugati tér közelében fog magasodni, és az egyébként csak szerény bérlőként jelen lévő mindenkori kormányzat társadalom felettiségének jelképévé válhat. Ha arra gondolok, hogy végül a hivalkodó hatalom szimbólumait széthordják és kifosztják (Kheopsz piramis, Akropolisz, Bastille), viszont addig is jó ürügy a létezésük a hergelésre és a demagógiára, nem értem miért nem látják döntéshozóink, hogy egy ilyen kormányzati magasház csak negatív szimbólummá fejlődhet, egyben szükségtelen támadási felületet, politikai öngyilkosságot jelent csupán.

 

Eiffel vas-üveg szerkezetes pályaudvara majd kulisszaként asszisztál egy esztétikai szempontból gyorsan amortizálódó felhőkarcolóhoz? Tényleg ez lenne az országot megváltó terv? Hogy mennyire robbantja szét a Nyugati tér közlekedési, közmű, szociális infrastruktúráját egy ekkora volumenű fejlesztés, azt csak találgatni tudom. Hogy közlekedni, élni, lélegzethez jutni még kevésbé lesz a környéken egyszerű, azt viszont borítékolni lehet.

Regionalizmus és cybertér: a kormányzati negyed alternatívája
Meggyőződésem, hogy szükség van a kormányzati struktúra karcsúsítására. Ám teljes összevonás helyett én a regionalizmus erősítését, a Budapest vízfej és a funkciójukat vesztett megyék együttes lebontását látnám szívesebben. Egy virtuális kormányzati negyedet, amely térben a regionalizmus révén közelebb kerül polgáraihoz, ám az infokommunikáció tekintetében sokkal hatékonyabb. Olyan policentrális Hub-okat alkot, amely kevésbé bénítható, ugyanakkor a Budapesti városszerkezet pattanásig feszült belvárosi magját tehermentesíti. Lehetne ezt tényleg jól csinálni, de ehhez el kéne vetni a megtalált helyszínt, és a nemzetközi építészeti pályázatot elébb egy urbanisztikai pályázati csomaggal lenne szükséges kibővíteni. Ahol nem adottságként kezelik a lehetséges helyszínt (helyszíneket), hanem lehetőségként. Tudom, tehetséges szabó képes függönyanyagból kiváló szabású öltönyt készíteni, de az attól még átlászik.

Bardóczi Sándor
tájépítész mérnök