Gehry és New York – szeretem, nem-szeretem

Frank O. Gehry tavaly, 77 éves korában fejezte be első szabadonálló New York-i épületét: Barry Diller cége, az InterActiveCorp központját Chelseaben. Másik, megvalósítás küszöbén álló terve, a brooklyni Atlantic Yards (16 lakótorony) nagy vitákra adott okot.
A The New Yorker című hetilap cikkét Plótár Fatime szemlézte.

Frank Gehry valószínűleg a leghíresebb ma működő építész, mégis, sok társához hasonlóan mostanáig képtelen volt bármit is építeni New Yorkban. Húsz éve tornyot tervezett a Madison Square Garden helyére, ami soha nem épült meg, és a közelmúltban több New York-i projektje (a One Times Square átépítése, a Guggenheim egy belvárosi épülete, egy szálloda Ian Schrager megbízásából) hiúsult meg. Gehry tavaly, 77 éves korában fejezte be első szabadonálló New York-i épületét: Barry Diller cége, az InterActiveCorp központját Chelseaben. Az épület mindössze tíz emelet magas, de lehetetlen nem észrevenni. A fehérüveges palazzo nem is épületre, hanem annak számítógéppel generált modelljére emlékeztet leginkább. Felhős időben szinte beleolvad a ködbe. Gehry a homlokzat hullámzó formáit a vitorlákból eredezteti, és messziről úgy tűnhet, a ház műanyagból vagy üveggyapotból van. A csupaüveg épületek gyakran nagyon merev érzetet keltenek - Gehry ceruzájától azonban még az üveg is megpuhul.

Gehry épületei általában nem a rendről szólnak, ez a ház azonban elég közel merészkedik ahhoz. Széles, ötszintes alaptömege szinte teljesen szimmetrikus. Homlokzata öt, nagyjából egyforma egységen át ki-be lépcsőzik. Az alaptömeg tetején egy keskenyebb, a Gehryre jellemző váratlan, ritmikus alakzatokkal megkomponált ötszintes torony áll. A homlokzat, eltérően a Gehrytől megszokottól, egyetlen anyagból készült: a kusza, egymásnak ellentmondó formák helyett semmi mást nem látunk, mint a mindent takaróként fedő üveget. A nyugodt felületek mögött meglepő technikai megoldások rejlenek, például különböző szögű szerkezettartó vasbeton pillérek. Az építés idején a kivitelező cég több figyelmeztető telefonhívást is kapott különböző ijedt emberektől, hogy tudnak-e róla, hogy az épület nem egyenesen épül, nehogy összedőljön.

Az épületet több mint 1500 üvegpanel burkolja és ezek szinte mindegyike egyedi, egyik pillanatban konkáv, azután pedig konvex ívekkel követik a homlokzat formáit. A fehér színt az üvegbe kötött kerámiapöttyök adják. Ezzel az ismert eljárással a vakító fényt csökkentik az üvegépületekben, és Gehry ezt kihasználva drámai hatást ért el. A panelek felső és alsó felülete sűrűn szórt, de szemmagasságban szinte teljesen áttetszőek. Emiatt az épületen kívülről sötét, homályos vízszintes csíkok jelennek meg, mintha hatalmas szórópisztollyal becsíkozták volna az üveget. Éjszaka, amikor égnek az irodai lámpák, a mintázat negatívba vált, és az áttetszó üvegfelületek tűnnek világosnak. "Az épület úgy fénylik, mint egy viharlámpa", mondta Gehry nemrégiben.

A hasonlat jellemző Gehryre, akit - kísérletezéseivel együtt - leginkább az érzelmi hatás és nem pedig az építészeti dogma izgat. Nem is csoda, hogy ekkora sztár. 2005-ben vendégként még 'A Simpson család' c. rajzfilmsorozatban is szerepelt, egy évvel később pedig Sydney Pollack dokumentumfilmet készített róla "Frank Gehry skiccei" címmel. 'A Simpson család'-ban Gehry egy ironikusan gehry-s hangversenytermet tervez, amit végül börtönként használnak. Néha úgy tűnik, Gehry saját sztársága is egyfajta börtön, stílusa pedig teátrális rutinná válhat. Tény, hogy Gehry nagyon nehezen mond nemet. Tervezett már Fossil órát (az óralapon a saját aláírásával) és ékszersorozatot a Tiffany cégnek. (Az ékszerekben feltűnnek az építészetében jellemző formák, de ami egy épület esetében forradalmi lehet, az egy nyakláncon csupán kellemes.) A Pollack filmjében látható szorongó művész remélhetőleg nem válik branddé, és nyilvánvaló, hogy a nevével dicsekvő megbízók helyett ehhez olyan felkérésekre van szüksége, amelyek új felfedezéseket hozhatnak számára.

Gehry számára Barry Diller az ideális megbízó. Diller, és cégtársa Marshall Rose kísérletezésre bátorították. Emelett azonban egy működő vállalat székházáról van szó. Gehry belső tereiben egyensúlyban tartja az építészeti expresszivitást és a gyakorlati megfontolásokat. Az irodák nagy része valamilyen módon gehry-s (megdőlő falak, a cikk-cakkos formák miatt a homlokzatra néző kilátás, stb.), mégsincs a házban olyan tér, amely például furcsa alakja miatt ne lenne alkalmas munkavégzésre. Gehry-vel kapcsolatban gyakran előkerül a teátralitás fogalma, de az építész ösztönösen érzi, mikor lehet harsány, és mikor kell visszafogottnak maradnia.

Sajnálatos, hogy Gehry eme tulajdonsága nem került felszínre egy másik, folyamatban levő New York-i munkája során, a brooklyni Atlantic Yards esetében. A majd kilenchektáros területen elszórt felhőkarcolócsoport Gehry eddigi legnagyobb megbízása, mely hónapokon át tartó viták kereszttüzében állt. (Tavaly a hatóságok a tömeg 8%-os csökkentését írták elő, de a projekt még így is hatalmas.) Az építkezés ellenzői szerint a 16 lakótorony falat von a Fort Greene és a Prospect Heights városrész közé. Eddig a fejlesztés irányítóját, Bruce Ratnert okolták, arra utalva, hogy Gehry hírnevét használja fel az eleve rossz beépítés presztízsének emelésére. A Slate magazinban közzétett, Gehry-nek szóló nyílt levélben Jonathan Lethem, a neves író ezt írja: "Képtelen vagyok megérteni, hogy egy olyan érzékeny ember, mint Ön, hogy volt képes ilyen elítélendő szövetséget kötni, amelynek minden bizonnyal katasztrofális következményei lesznek."

Be kell azonban ismerni, hogy a problémát nem kis részben Gehry terve okozza. Elmondta, hogy többek közt azért fogadta el a megbízást, mert még sohasem vett részt ilyen léptékű városi projektben. Úgy tűnik, tehetsége mégsem ilyen munkák esetében működik. Gehry legnagyobb sikereit a városok látképében prominensen megjelenő, azt ellenpontozó építészeti drágakövekkel érte el. Ilyen a bilbaói Guggenheim, vagy a Walt Disney Concert Hall Los Angelesben. Brooklynban a környezetével kényelmesen kommunikáló koherens városkép létrehozása lenne a feladat. Gehry ezt a néhány nagyon kidolgozott felhőkarcoló körül elhelyezett visszafogott toronyházzal próbálta elérni. A nevetséges módon Miss Brooklyn-nak elkeresztelt 190 méteres központi torony csupa gehry-kliséből áll. Az egyszerű és a kidolgozott épületek egymás mellé helyezése azt az érzetet adja, hogy a néhány teljes áron megvásárolt Gehry mellett ott állnak a leárazáson vásároltak.

Gehry elmondta, hogy a projekt számára a régi Manhattan városziluettjének visszaidézéséről szól. Ott azonban az egymástól igen különböző épületek szerencsés véletlenek által kerültek egymás mellé az utcák sűrű hálójában. Az Atlantic Yards ezzel szemben megszünteti az utcákat, és az organikusan nőtt városrész érzete helyett egyetlen szerkezet sok tömbön keresztül húzódó tömegét adja. Lehetséges, hogy Gehry projektet a várossal szembehelyezett egyetlen tárgyként kezelte - drágaköveinek gigantikus változataként. "Bilbao" ebben a léptékben azonban megszűnik a kontextus különc ellenpontja lenni. Ilyen léptékben már ő maga lesz a kontextus.

A hatalmas építkezéssel szemben eltörpül az egész projekt katalizátora, a kosárlabdaaréna, amelyet Ratner a tulajdonában levő kosárlabdacsapat, a Nets számára épít meg. A stadion Gehry tervének a legjobb eleme. Üvegbe zárt terei pezsdítően hatnak a környezetre, és számos nyilvános teret foglal majd magába, amelyeket nemcsak a szurkolók, de bárki használhat. Az ilyen városi felkiáltójelek azok, amikhez Gehry bárkinél jobban ért. Diller is ezért kérte őt fel, és abban az esetben ez működött is. Ratner felkiáltójele azonban nem rentábilis önmagában, ezért a teljes fejlesztést ezzel a stadionnal próbálja igazolni. A helyszín valóban megérett az átalakításra, de sem Ratnernek, sem Gehry-nek nincs meggyőző ötlete arra nézve, hogyan is lehetne ezt jól megtenni. Ratnert kevésbé érdekelte Gehry építészeti tehetsége, mint az, hogy a sztár nevével valószínűleg emészthetőbbé válik egy népszerűtlen fejlesztés. Gehry pedig láthatóan örült annak, hogy övé a legnagyobb projekt New Yorkban. De még a világ leghíresebb építészének is vannak korlátai.

Paul Goldberger cikkét Plótár Fatime szemlézte a The New Yorker című hetilapból