Getto Katalin: A karakter keresése

minusplus_architects 1999-2003
Építészeti kiállítás a Hattyú-házban 2003. október 24.

Október az építészet hónapja volt, legalábbis Budapesten, ahol az Octogon címû építészeti és design-folyóirat kezdeményezésének köszönhetôen egymást érték a jelenkori építészet alakulásáról számot adó kiállítások és rendezvények. A fiatal pécsi építészekbôl álló K.L.M.V. csoport jóvoltából szerencsére városunkban sem telt építészeti esemény nélkül az ôsz: a fôként kiállítás-szervezéssel foglalkozó társaság és a Közelítés Mûvészeti Egyesület együttmûködésének eredményeképpen október 24-én nyílt meg a Minusplus építészcsoport munkáit bemutató kiállítás az egyesület Király utcai galériájában.

A három pályakezdô építész, Alexa Zsolt, Rabb Donát és Schreck Ákos munkáival több alkalommal is találkozhattunk az elmúlt néhány év során. Szerepeltek az Octogon 2003/4. számának "Fiatalok" címû összeállításában, és megjelentek munkáikkal az Octogon Galéria "Fejtisztítás" címû, fiatal építészeket bemutató kiállításán csakúgy, mint a rendszerváltás utáni magyar építészetet reprezentáló mûcsarnokbeli tárlaton is. Az Echo pedig már 2000/4. számában felhívta rájuk a figyelmet, a szociális lakás pályázat kapcsán, amelyen második helyezést értek el. (Ebben a munkában a csoport több más projektjéhez hasonlóan az ugyancsak a fiatal generációhoz tartozó Dévényi Márton is részt vett.)

A jelenlegi kiállításon tanulmánytervekbôl, esettanulmányokból, tervpályázatok, diplomatervek dokumentumaiból láthattunk válogatást, melyek közt szép számmal akadnak pécsi vonatkozásúak is, például a már említett szociális lakás tervpályázat elsô és második fordulójának anyaga, az észak-megyeri kiállítási- és rendezvényközpont tanulmányterve, az István-aknai bányaépületek újrahasznosítási ötletpályázatának és a Szent Mór Katolikus Iskolaközpont sportcsarnok-pályázatának dokumentumai.

A fiatal építészek által rendezett, egyívású pályatársaikat bemutató kiállítás kapcsán felmerülhet a kérdés: van-e valami sajátos minôség vagy magatartás a "fiatal" jelzô mögött? Mi az, ami összeköti a fiatal építészeket és ami elválasztja ôket idôsebb pályatársaiktól? Egyáltalán: kell-e jelentôséget tulajdonítanunk a generációs tényezônek a mai (magyar) építészet feltérképezésekor? A kérdés summázata meghaladja ennek az írásnak a kereteit, néhány elgondolkodtató momentumot azonban érdemes felsorolnunk.

Elgondolkodtató elôször is az a tény, hogy a kiállítást szervezô K.L.M.V. csoport nem, vagy nem elsôsorban tagjainak közvetlen szakmai elôremenetele érdekében tevékenykedik, hanem az építészetnek a kulturális életbe történô mélyebb integrációját tekinti feladatának. Ezt a magatartást egy olyan közegben, ahol a város kulturális programjain csak hébe-hóba látni építészeket, mindenképpen újdonságként kell értékelnünk.

A generációs hovatartozás szempontja minden bizonnyal a Minusplus alkotói számára is jelentôséggel bír, hiszen a bevett gyakorlattól eltérôen nem idôsebb, befutott mesterek keze alatt kezdték pályájukat, hanem saját útjukat járják, és csak alkalmanként veszik igénybe tapasztaltabb vezetô tervezôk közremûködését.

Mondhatjuk-e tehát, hogy "fiatalos" az az építészeti látásmód, amely a Minusplus kiállításán megmutatkozik? Ha a fiatalokra jellemzô innovatív szellemet a formai manifesztumokban keressük, akkor nemmel kell válaszolnunk a kérdésre, hiszen a Minusplus megnyilatkozásai mind az építészeti megoldások, mind a koncepciót kifejtô szövegek szintjén mellôzik a kiáltványszerûséget. Alexa Zsolt diplomamunkájától, a Deák téri Tömegközlekedési Csomópont tervétôl eltekintve (ez a kiállításon nem is szerepelt, csak a katalógusban) megállapíthatjuk, hogy a forma, az expresszió nem elsôdleges problémaként, hanem a tervezôi feladat kontextuális és funkcionális szempontjainak derivátumaként jelenik meg munkáikban. Terveikbôl egy olyan építészeti hitvallás bontakozik ki, amely funkció és esztétikum dichotómiáját az "építészeti viselkedésmód" fogalmában igyekszik feloldani.

Kifejezetten fiatalos vonásnak tekinthetjük viszont azt az innovatív szellemet, melyre maguk az alkotók is hivatkoznak a katalógusban olvasható bemutatkozásukban. Ez a kísérletezô kedv mutatkozik meg a kihívást jelentô, szokatlan feladatok iránti vonzalmukban is: láthatóan azok a feladatok inspirálják ôket, amelyeknél az építészeti megoldások alapját képezô program is kitalálásra vár, ahol a funkciót is meg kell tervezni; ezt bizonyítja, hogy a kiállított anyag jelentôs részét teszik ki az ötletpályázatok, az újrahasznosítási és rehabilitációs tervek.

A szellemi fogyatékos színészeket foglalkoztató Baltazár Színház projektje szemléletesen tükrözi a fiatal építészek vonzódását a kevéssé körvonalazott, kitalálásra váró programok, egyfajta "concept architecture" iránt. Elképzeléseik kifejtésekor egy frissen jelentkezô társadalmi igény, a fogyatékkal élôk kulturális integrációja kapcsán újfajta, ingergazdag, a komplex érzékelést lehetôvé tevô architektúra kialakítására irányuló kísérletre nyílik mód. A Krétakör Kortárs Mûvészeti Központ terve a Váci út egyik százéves ipari épületének átalakításával létrejövô, színházat, koncerttermet, táncszínházat, irodalmi szalont és képzômûvészeti mûhelyt magában foglaló kulturális komplexum gondolatát fejti ki. Az összmûvészet és a befogadói kreativitás eszméjét szolgáló (a díszlet- és jelmezkészítésbe a nézôk is bevonhatók lennének), szabadon alakítható tereket tartalmazó koncepciót a mûvészet konzumálódásával szembeni gesztusként is értelmezhetjük.

A funkcióját vesztett, erkölcsileg-anyagilag elavult ipari épületek reanimációja volt a feladat az elhagyott István-aknai bányaépületek újrahasznosítási pályázatánál is; a meddôhányók szomszédságában létesülô wellness-park képe ironikus-utópisztikus látomásként bontakozik ki a kiállítási tablókon.

A kísérleti jellegû feladatok közé sorolhatjuk a szociális lakások tervezését is, amely a világon mindenütt nagy kihívást jelent, egyúttal azonban rendkívüli lehetôséget is kínál az építészek számára. A jóléti társadalmak inspiráló példájának hazai adaptációja félrevezetô lehet, hiszen nemcsak az anyagi, hanem a tudati kondíciók tekintetében is hatalmas különbségekkel kell számolnunk: a skandináv országokban nem feltétlenül a puszta kényszer veszi rá az embereket, hogy ezt az olcsó lakástípust válasszák; a szociális lakás nem feltétlenül a marginalizáció szinonimája, hanem sok esetben alternatív életformaminták kifejezôdésére ad lehetôséget. Nálunk ezzel szemben egyelôre a "szükség" a szociális lakásépítés kulcsszava; az építésznek ilyen körülmények között kell mindent elkövetnie a szegregáció elkerüléséért. A pécsi önkormányzat által kiírt kétfordulós szociálislakás-pályázaton illetve a budapesti Corvin-Szigony városrehabilitációs tervpályázaton a Minusplus alkotói nem kevesebbre vállalkoztak, minthogy a közösségi életforma lejáratódott fogalmának pozitív töltést adjanak, mégpedig nem a kényszert feledtetô, humanizáló gesztusokkal, hanem a városi szövet újraalkotásával, a terek nyilvános, félprivát és privát zónákra történô szegmentálása révén kialakuló gazdag, differenciált urbánus struktúra létrehozásával.

Az építészi szereptudat, az építész társadalmi elkötelezettsége kérdésében jelentôs különbségek regisztrálhatók a rendszerváltás elôtt szocializálódott generáció és a piacgazdasági viszonyokat az "anyatejjel magukba szívó" fiatal építészek között. A Minusplus projektjei ebbôl a szempontból is korszerû építészi identitást tükröznek. A Corvin-Szigony rehabilitációs pályázat koncepciója nem hallgatja el a beruházó és a használók, a lakók és a városi közösség érdekkonfliktusát, amelynek kezelésében az építésznek egyfajta mediátori szerepet kell betöltenie: "El kell találni azt a szabályozási-fizikai várostervezési mélységet, amely már elég vonzó a befektetô számára, de még megfelelô garanciákat tartalmaz a városvezetés és a leendô lakók részére" - áll a koncepcióban. Terveik szelleme a klasszikus modern építészet társadalmi elkötelezettsége tükrözôdik, anélkül, hogy ezt az elkötelezettséget ideológiaként jelenítenék meg. Az építészet piacfüggô voltát adottságként fogják fel, az építész társadalmi megbízatása és a piacgazdaság törvényei közötti ellentétek racionális feloldását pedig a tervezési feladat részeként értelmezik.

"Módszerünk a kísérletezés, elemzô modelleken keresztül alakítjuk a koncepciót és az építészeti viselkedésmódot" - olvashatjuk a katalógusban, s valóban, a Minusplus munkáit vizsgálva mindenekelôtt a tervezôi feladat megközelítésének innovatív jellege ragad meg. Alkotói mentalitásuk ahhoz a kortárs építészeti paradigmához kapcsolódik, amely a tervezôi gondolkodás érvényességi körét nem zárja le az épületnél, hanem kiterjeszti azt a társadalomtudományok, a szociológia, a kulturális antropológia és a kommunikációelmélet irányába, s amely a formai deklarációk helyett a feladat sokrétû értelmezésére, az épület széles értelemben vett kontextusának feltárására, karakterének körvonalazására koncentrál.

A már említett Corvin-Szigony városrehabilitációs tervpályázatban a potenciális lakáshasználók szociológiai paramétereinek számbavételével igyekeznek meghatározni az optimális lakástípusokat, a tervezési feladat kontextusát mélységében analizáló módszerét azonban minden bizonnyal a kiállítás egyik hangsúlyos anyaga, a "Cohesion City" elnevezésû projektum szemlélteti a leglátványosabban.

A program Budapest egyik belvárosi karakterû, bérházas kerületének a szomszédos, külvárosi jellegû, családi házas városrészhez való kapcsolódását, a kétféle struktúra közötti szerves átmenet megteremtésének lehetôségét vizsgálja. Az elemzés nem csak a közlekedési, településszerkezeti és lépték-sajátosságokat, hanem a környezet és a használók kommunikációjának specifikumait is igyekszik feltárni, amikor a sebesség fogalmát állítja a középpontba, és a térstruktúrák kialakításakor az autóval közlekedôk érzékelési sémáit veszi alapul. A komplex elemzés eredményeképpen egy sajátos kváziváros elképzelése bontakozik ki, ami a nagy forgalmú belvárosi negyed és a privát terek által meghatározott családi házas terület ütközôzónájaként funkcionál.

A hagyományhoz való viszony minden újonnan fellépô mûvészgeneráció identitásában meghatározó szerepet játszik. Az eddigiek során már utaltam a Minusplus alkotóinak a modern építészeti hagyományhoz való kapcsolódására. E tekintetben különösen kockázatos összegzô értelmû megállapításokat tenni, hiszen a csoport tagjai önálló személyiségek. A 40 férôhelyes gyermekotthon pályázatának egyik, Alexa Zsolt nevével fémjelzett változatában szereplô horizontálisan elnyújtott, pilléreken álló épülettömeg például szinte idézetszerûen utal a klasszikus modernizmus mestereire, a tervek többségénél viszont a már jellemzett kontextuselemzés alakítja az épülettömegeket; jól példázza ezt a pécsi szociálislakás pályázat második fordulójára készített terv, amely a már megépült tömbökhöz kapcsolódva viszi tovább az új, lakótelepi városközpont gondolatát, vagy a budaörsi városháza, ahol a táj és a terepadottságok jelentik az építészeti koncepció kiindulópontját. Egyedül talán a (szintén csak a katalógusban található) pécsi színészház esetében érzékelhetô némi dogmatizmus: a mûemléki környezetbe állított lapos tetôs kubus nehezen vezethetô le a kontextusból.

A homlokzatok részletképzésében azonban már a kubus, a geometrikus épülettömeg feloldására irányuló szándékot figyelhetünk meg; ezt mutatja a pécsi szociális lakások vagy a Corvin-Szigony esetében az ablakkiosztások játékos, szétcsúszó, interferáló ritmusa, vagy a budaörsi városháza transzparens homlokzata elôtt végighúzódó, tört vonalú osztóelem. A Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Kar Oktatási Centruma épületén pedig a transzparens felületre íródó, a szerkezetet mintázatként megjelenítô átlós raszter mintegy áthúzza, érvényteleníti a homlokzat architektonikus, függôleges-vízszintes tagolását, feloldva a tömeget, amely így szinte lebegni látszik.

Leszögezhetjük tehát, hogy a modern hagyományhoz való kapcsolódás a Minusplus esetében nem elsôsorban formai preferenciákat, sokkal inkább mentalitásbeli kötôdést jelent: hitet az emberi környezet tervezhetôségében, a racionális építészi gondolkodás érvényességében, fogékonyságot a társadalmi megbízatás iránt.

Végezetül térjünk vissza a kérdéshez, amellyel elemzésünket indítottuk: van-e értelme annak, hogy "fiatal építészetrôl" beszéljünk? Láthattuk, hogy több vonatkozásban igen. Mégis, a Minusplus munkáinak értékelésekor inkább a korszerûség fogalmához nyúlnék vissza. Kiállításuk azt bizonyítja, hogy bármennyire problematikus is ez a fogalom, a mai magyar építészet vonatkozásában új tartalommal tölthetô meg.