Ginza - fényfestmény a megvalósult jövőről

Az Építészek Nemzetközi Szövetségének (UIA) 2011-es tokiói világkongresszusára készülve Várhelyi Judit, Besenyei Balázs és Vizdák Janka háromrészes sorozatban mutatja be a kevésbé ismert világváros sajátos életét, épületeit, egy-egy építészeti túra útvonalára felfűzve. Elsőként Tokió Ginza nevű városrészét, a különféle sztárépítészek tervezte, csillogó üzletházak világát járhatjuk végig.

A Ginza éjszakai fényei... ez a talán közhelyes, de mégis kihagyhatatlan látvány, a Tokióban játszódó filmek elmaradhatatlan képsora, amihez az elmúlt évtizedben sztárépítészek sora járult hozzá. De ezen túl, a Ginza várostörténeti jelentőséggel is bír, hiszen itt, a luxusbutikok és a neonfények negyedében kezdődött el jó 150 éve Tokió modern várostörténete.

 

 

Az itt leírt túra két óra alatt kényelmesen bejárható (nem számítva az épületek belsejében eltöltött időt). Érdemes akár kétszer is megtenni az utat - először nappal, kamerával a kézben, majd az éjszakai forgatag idején ismét. Én a naplemente idején szeretek leginkább erre sétálni, abban a mágikus órában, amikor az épületek lassan anyagtalanná válnak, majd egészen eltűnnek a kigyúló fények árnyékában. Kiindulási pontunk legyen az UIA kongresszusnak helyet adó Tokyo International Forum déli oldala. Először a Tokió belvárosát körülölelő Yamanote vasútvonal mentén, délfelé indulunk el. A második világháborút követően a sínek alatt amerikai árukkal és élelemmel kereskedő feketepiac működött - az árkádok ma füstös és zajos, de hangulatos kisvendéglőknek adnak helyet.

Hamarosan kijutunk egy széles sugárútra - ez a Harumi dori. A Ginza negyed egyik egzotikus, nyugatias vonása, hogy az utcáknak neve van: ez Tokióban ritkaságszámba megy, ugyanis itt többnyire csak a negyed-, a háztömb- és a házszám alapján lehet tájékozódni. A Harumi dori nyugati végén, a sógun egykori vára helyén áll a császári palota, amit hatalmas, átláthatatlan, zárt park vesz körül, így a város felől tökéletesen rejtve marad. A várat spirál alakban körülfogó vizesárok-rendszerből mára csak a belső védősáv maradt meg, a külső csatornákat ugyanis a 19. század végétől kezdődően feltöltötték. Ma már nehéz elképzelni, hogy egykor az európai utazók Velencéhez hasonlították a várost!

 

 

A vasúttól keletre kezdődik a Ginza; a név a 17. században itt működő pénzverde emlékét őrzi. A negyed - előnyös fekvése ellenére - akkoriban még a város szegényeinek adott otthont. Tokió - illetve akkori nevén Edo - központja, a gazdag kereskedők lakóhelye és az országos úthálózat kiindulópontja néhány kilométerrel északabbra helyezkedett el, Nihonbashi környékén. A Ginza egy katasztrófának köszönheti a felvirágzását. 1872-ben, amikor a gyakori tűzvészek egyikében az egész környék porig égett, a kormány megragadta az alkalmat, hogy a jó fekvésű és most már üres területen egy impozáns, európai negyedet hozzon létre*. A megbízást Thomas Waters angol építész nyerte el, így az új negyed angol mintára, közművesítve, két- és háromszintes, vörös téglás házakkal épült fel.

Az új építészeti stílus kezdetben nem győzte meg a helyieket - csodájára jártak ugyan a fűzfákkal szegélyezett, gázlámpákkal megvilágított utcáknak, de nem akartak levegőtlen téglaházakban lakni. Így az épületekbe végül könyvkiadók és újságszerkesztőségek költöztek, majd ezeket üzletek és különféle, Európától ellesett újdonságok követték - német söröző, francia kávéház, cukrászda és tejbár. A Ginza divatba jött, rohamos fejlődésnek indult és rövid idő alatt Tokió első negyede lett; egyfajta színpad, ahol a ráérő gazdagok korzóztak és ahová csapatostul jöttek nézelődni a vidékiek. A téglaházak fél évszázadot éltek meg, az 1923-as földrengésben összedőltek, de addigra már a Ginza helye a városi ranglista élén megingathatatlanná vált.

 

 

A Harumi dorin (a dori utat jelent) kelet felé elindulva, az első kereszteződésnél áll egy apró, narancs-vörös csíkos rendőrőrs. A játékos házikót Kazumasa Yamashita építészprofesszor tervezte még a gazdag nyolcvanas években, amikor egy városszépítési kampány keretében neves építészek kaptak megbízást a belvárosi posztok megtervezésére. A szemközti sarok, a Fujiya hatalmas fényreklámja az esti Ginza talán legtöbbet fotózott pontja. A kereszteződésen átkelve, a Harumi dorin indulunk tovább. Az utca túloldalán áll a Sony bemutatóterme, majd mellette feltűnnek az első luxusüzletek - Hermès, Armani, Dior. A séta egy későbbi pontján majd közelebbről is megnézzük ezeket az épületeket. Az elmúlt, másfél évtizedben a nagy divatházak Tokió több pontján nyitottak önálló üzletházat - de erről majd az Omotesandot bejáró túránál bővebben is szó lesz.

 

 

A Ginza voltaképpeni központja a Harumi dori és a Chuo dori kereszteződése. Az északnyugati sarkon álló, világos kővel burkolt Wako áruház 1932-ben épült és túlélte 1945 gyilkos tavaszát, amikor az amerikai gyújtóbombák szinte az egész várost - de a palota környékét teljesen - elpusztították. A szemközti sarkon található a Ginza első áruháza, a harmincas években alapított Mitsukoshi; a helyiek évtizedek óta a bejáratát őrző bronz oroszlánok mellett adnak egymásnak találkát. Átellenben, a délkeleti sarkon álló San'ai Dream Center pedig Japán gazdasági fellendülésének, a hatvanas évek utópisztikus optimizmusának tanúja.

 

 

A kereszteződésnél jobbra, vagyis délnek fordulva, a Chuo dori jobb oldalán áll az Uniqlo** épülete. A homlokzat - a KDa építésziroda munkája - egy fekete-fehér mátrix, aminek egyedileg mozgatott négyzetei primitív pixel-képeket hoznak létre - sajnos azonban a homlokzatot általában hatalmas reklámponyva fedi el. Átellenben, a Chuo dori bal oldalán ismét egy elegáns áruház áll, a Matsuzakaya, majd egy tömbbel odébb a Shigeru Ban által tervezett Nicolas G. Hayek Center, vagyis a Swatch cég japán főhadiszállása. Nappal az átrium teljes szélességében nyitva áll az utca felé, éjszaka azonban fal zárja el. Az épületben több bemutatóterem is található, mindegyikhez saját hidraulikus lift tartozik - kis üvegkapszula, ami nyugalmi állapotban belesimul az udvarba kövezetébe. Szintén ezen az oldalon található a Yamaha székháza, ami kotta-, és hangszerbolt mellett koncertteremnek is otthont ad. Az épületet üveghomlokzatát, a japán kézműves hagyományokra utaló, véletlenszerű mintába rendezett aranyfüst lapok borítják. A következő sarkon áll a Montblanc íróeszköz-cég keskeny, fekete tornya - ez számunkra azért is érdekes, mert a belső térben Losonczi Áron Litracon üvegbetonjából épített elválasztó fal található.

 

 

Ezen a ponton, kisebb-nagyobb kitérővel, meg lehet nézni két emblematikus, metabolista épületet a 60-as évekből - Kenzo Tange Shizuoka sajtótornyát és Kisho Kurokawa Nakagin kapszulatornyát. Utóbbival nem árt igyekezni, mert a pletykák szerint hamarosan le fogják bontani.

 

 

Ha a Montblanc épületével szemközt befordulunk jobbra egy mellékutcába (a keskeny, belső tömbök szabályos rácsformát alkotnak ezen a részen), majd a következő sarkon ismét jobbra fordulunk, utána pedig egyből balra, a japán tervezőgrafikusok munkáját bemutató Ginza Graphic Gallery sarok-galériájához érkezünk (A kiállításokra a belépés ingyenes). Néhány tömbbel odébb találjuk a Louis Vuitton üzletet, Jun Aoki  művét. A homlokzat anyaga üvegszál-erősítésű beton, amit áttetsző, szintbe csiszolt alabástromlapok díszítenek; ezek éjjel derengő fénnyel világítanak. A következő sarkon jobbra fordulva ismét kiérünk a Harumi dorira, éppen a Hermès üvegtégla-tornya mellett. Érdemes naplementekor megérkezni ide, amikor Renzo Piano gyönyörű épülete aranyszínben izzik.

 

 

A Harumi dorin keletnek fordulva ismét elhaladunk a korábban egyszer már szemből látott üzletházak mellett. Massimiliano Fuksas Armani tornyát elegáns, sötét homlokzatát lehulló leveleket idéző, fehér minta díszíti. A levelek éjjel fehéren, sárgán, rózsaszínűen világítanak. A Dior üzletházat kétrétegű, fehér alumíniumpanel borítja. A perforált külső rétegen áttűnik a belső panel mintázata, egy fonott minta optikai illúzióját keltve. Este a belülről megvilágított homlokzat szinte lebegni látszik az épület előtt. A tervező, Kumiko Inui a Louis Vuitton székházat jegyző Jun Aoki tanítványa és a fiatal építészgenerációt képviseli itt, a sztárok között.

 

 

A Harumi dori és a Chuo dori kereszteződéshez érve ezúttal balra, északnak fordulunk. A Wako áruház melletti cukrászda, a Kimuraya még az őslakosok közül való, 1874-ben nyílt meg. Érdemes megkóstolni a specialitásukat, az édes babbal töltött tésztát, az anpan-t. A következő sarkon áll az Apple Store; a cég termékei igen népszerűek Japánban, és mivel a földszinten ki lehet próbálni a legújabb modelleket, az üzletben mindig nagy a tolongás. A közeli Chanel üzletház homlokzata, az első emeleti kirakat fölött nappal unalmas és sötét, csak sötétedés után elevenedik meg, de akkor annál látványosabb. Az épületet ugyanis hétszázezer apró LED fényforrás borítja, amik fekete-fehér mozgóképet hoznak létre. A többszörös díjnyertes media-homlokzat Peter Marino amerikai építész alkotása.

 

 

Time-out
Tartsunk ezen a ponton egy kis szünetet, amíg bemutatom két kedvenc üzletemet. A Chuo dori szemközti oldalán található a nemrég felújított Matsuya áruház, amelynek hetedik emeletén (vigyázat, Japánban a földszintet hívják első emeletnek!) hagyományos és modern japán kerámiát, kimonót, lakk-, és bambusztárgyakat árulnak - az árak ugyan elég borsosak, de a színvonalas kínálat felér egy ingyenes múzeumlátogatással. A következő tömbben találjuk az Itoya írószer-áruházat. Az épület ugyan érdektelen, de tapasztalatom szerint mi, építészek a kilenc szinten felhalmozott washi-papírok, rajzeszközök, ecsettollak között órákat tudunk eltölteni.

 

 

Az áruházakkal szomszédos Tiffany ékszerüzlet Kengo Kuma munkája. A homlokzatot megdöntött szendvicspanelek alkotják; a két üveglap méhsejt szerkezetű, áttört alumíniumrácsot zár közre. Érdemes bemenni az előtérbe; a falakat hátulról megvilágított, aranyszínű kőlapok burkolják. Ezután menjünk vissza a Chanel üzletházhoz és forduljunk balra.

Mark Dytham építész szavaival élve: A Ginzán sétálni olyan, mintha egy színes divatmagazin lapjain járnánk, ahol az épületek a hirdetések. Nappali fényben valóban hamar kiderül, hogy a sztárépítészek nevével fémjelzett épületek tulajdonképpen csak hatalmas dobozok, látványosan becsomagolva. A De Beers székház csavart tornya azonban kivétel. Tervezője, Jun Mitsui a gyémánt szikrázó, libbenő fényét próbálta építészeti formába önteni és üdítően plasztikus formát tervezett.

 

Sétánk utolsó állomása a Mikimoto Tower. Toyo Ito játékos épületet tervezett, ahol a szabálytalan alakú ablakok fittyet hánynak az emeletkiosztásnak. A cég arról híres, hogy alapítója, Kokichi Mikimoto fejlesztette ki az első tenyésztett gyöngyöt - valószínűleg erre utalhat a homlokzat szokatlan, halvány rózsaszín színe. Az utca végén ismét egy széles útra érünk (Sotobori dori); ha ezen átkelve észak felé indulunk, majd a következő sarkon balra fordulunk, visszaérünk a kiindulási pontunkhoz. Útközben azért érdemes benézni a Muji üzletébe - a világszerte népszerű japán márka egyszerű, elegáns, dísztelen ruhákat, írószereket és lakberendezési tárgyakat árul.

 

 

A Tokyo International Forum (TIF) tervezésére, a korábbi városháza telkén, még a buborékgazdaság idején írtak ki pályázatot, amit Rafael Viňoly nyert el. Az építkezést először régészeti ásatások késleltették, majd a gazdasági visszaesés lassította le, végül 1996-ra készült el az épület. A két épületszárny által közrefogott, nyilvános kert szokatlan megoldás Japánban, ahol a városi tér fogalma soha nem fejlődött ki. A terv másik érdekessége, hogy az építész a hasznos terek jelentős részét a föld alá süllyesztette, így a vasút felé eső épületszárnyba hatalmas átrium kerülhetett. Az átrium szárnyaló terét hajóbordákra (vagy bálnacsontvázra) emlékeztető, fehér acéltartók fedik le. Ez a pazarló térkihasználás példa nélküli Tokióban. A legfelső emeleten, az épület északkeleti sarkában találunk egy csendes kilátó-sarkot. Néha felmegyek ide, egy doboz zöld teával a kezemben leülök és figyelem, ahogy 3-4 percenként elgördül alattam egy-egy shinkanzen és közben átadom magamat a kicsit borzongató, de izgalmas érzésnek - lehet, hogy már a jövőben vagyok…?

Várhelyi Judit

---

* Az európai negyedre azért volt szükség, mert a shógunátus három évszázados elzártságát követően a nyugati hatalmakkal kötött egyoldalú, Japán számára kedvezőtlen és megalázó feltételű szerződéseket az új japán kormány úgy látta legkönnyebben módosíthatónak, ha nyugati szokások adoptálásával demonstrálja az ország “civilizáltságát”. A húsevés, a nyugati ruhák viselete és sok más, ma már mosolyra fakasztó intézkedés mellett a ginzai “nyugati stílusú” negyed építése is ezt a célt szolgálta.

** Az Uniqlo “fast retailing” koncepciója az utóbbi évek egyik üzleti sikertörténete: úgy árulni alapvető ruhadarabokat, akár az élelmiszert, vagy a könyvet: jó minőségben és megfizethető áron, könnyen elérhető, forgalmas csomópontokban elhelyezett üzletekben. A cég még itt, a luxusmárkák között is képes egy üzletházat fenntartani. Az Uniqlo már terjeszkedik Ázsiában, minden bizonnyal hamarosan Európában is fel fog tűnni.

Gyakorlati tudnivalók
Az üzletházak általában 11 és este 8 között tartanak nyitva.

Források
Paul Waley: Tokyo City of Stories
Botond Bognar: Contemporary Japanese Architecture
Tokyo: Urban Growth and Planning

A cikkben említett épületek adatai

Tokyo International Forum
építész: Rafael Viñoly
1996.

Sukibayashi Police Box
Kazumasa Yamashita
1982

Sony Building
Yoshinobu Ashihara Architect & Associates
1966.

Maison Hermès
építész: Renzo Piano Building Workshop
2001.

Armani Tower
építész: Doriana és Massimiliano Fuksas
2007.

Dior Ginza Store
építész: Kumiko Inui
2004.

Ginza Wako
építész: Jin Watanabe
1932.

San’ai Dream Center
építész: Nikken Sekkei
1962.

UNIQLO
építész: Klein Dytham architecture
2005.

Nicolas G. Hayek Center
építész: Shigeru Ban & Arups
2008.

Yamaha Ginza
építész: Nikken Sekkei
2010.

Montblanc Boutique
építész: Andreas Weidner
üvegbeton fal: Losonczi Áron
2006.

Louis Vuitton Store
építész: Jun Aoki
2004.

Tiffany Ginza
építész: Kengo Kuma & Associates
világítás: Satoshi Uchihara
2008.

Chanel Ginza
építész: Peter Marino Architect
2004.

De Beers Ginza Building
építész: Jun Mitsui & Associates Architects
2008.

Mikimoto Tower
építész: Toyo Ito
2005.

kitérő:
Shizuoka Press and Broadcast Center
építész: Kenzo Tange
1967.

Nakagin Capsule Tower
építész: Kisho Kurokawa
1972.

Kapcsolódó oldalak:
Ginza Travel Guide

View Ginza_seta in a larger map