Graffiti — miért és miért nem?
Az Angyalföldi underground. Graffiti – Miért és miért nem? című kiállítás szervezői nem ítélnek, csak szemlélődnek, regisztrálják a jelenségeket, figyelik a véleményeket és igyekeznek platformot teremteni a graffitivel kapcsolatos vita számára.
A graffiti megítélése két szélső pont között ingadozik. A negatív vélemények szinte minden esetben azokon az érveken alapulnak, hogy a graffitisek (writerek) összerondítanak mindent, nincsenek tekintettel a köztisztaságra és a köztulajdonra, „firkálmányaik” értelmezhetetlenek, csúnyák, primitívek. Ritkábban halljuk ennek az ellenkezőjét, azt, hogy a graffiti a street art, a tökéletesen szabad alkotás elementáris megnyilvánulása, mely színesíti a városi kultúrát (ne feledjük: Budapest alternatív kultúrája ma már turisztikai vonzerő!). E két pólus között ezernyi árnyalat van, melyekben nem csak az általános vizuális kultúra, az ún. közízlés sajátos változásaira ismerhetünk rá, hanem a graffitivel kapcsolatos tájékozottság különböző fokozataira, a véleményét megfogalmazó ember kulturális hátterére és persze az újrafestésre, tisztításra fordított költségek – és az ebből eredő a düh – mértékére is. Mindenestre a kultúra jelenségeivel foglalkozók körében evidens, hogy valójában egy rendkívül sokrétű, jelentős kreatív energiákat rejtő, bonyolult tagozódású szubkultúráról van szó.
Az Angyalföldi underground. Graffiti – Miért és miért nem? című kiállítás szervezői azonban nem ítélnek, csak szemlélődnek, regisztrálják a jelenségeket, figyelik a véleményeket és igyekeznek platformot teremteni a vita számára. Az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteményben látható tárlat a XIII. kerület aluljáróiban, utcáin, házfalain 2008 őszén fellelhető falrajzok válogatott fotómásolatait mutatja be egy városi aluljáróra emlékeztető installáción. A kiállítótérből lépcső vezet fel az utcát jelképező galériára, ahol az épületek homlokzatain megjelenő érdekesebb graffitik kerülnek sorra – immár nem életnagyságban, hanem betekintő-ablakokon át feltáruló utcaképek elemeiként. A fényképeket szövegek egészítik ki, amelyek az alkotókkal készült interjúkból kiragadott részletek.
Maga az installáció hangsúlyozza: a hagyományos múzeumi körülmények csak korlátozottan alkalmasak arra, hogy a graffitit a maga teljes valójában ismertessék meg – csak utalni igyekszik a műfajt övező összetett kérdéskörre. Bár a szervezők ügyeltek arra, hogy egyetlen részlet tekintetében se tegyék le a voksukat egyik vagy másik oldalra, a falakra került kompozíciók mégis rámutatnak a minőségbeli megkülönböztetés fontosságára, arra, hogy bár a tagek (gyorsan felvitt saját név, szignó) és a finoman kidolgozott tervekkel előkészített, stiláris jellegzetességekre is koncentráló, komoly rutint igénylő kompozíciók között egyértelmű különbséget kell tenni, de a kettőt elválasztani sem lehet (ellenkező esetben hamis képet rajzolnánk a graffiti kultúrájáról, elfednénk sokrétűségét). A kiállítás ugyanakkor nem statikus bemutató: aktív párbeszédet kezdeményez a szubkultúra és a „domináns kultúra” képviselői között, sőt ez utóbbiak egymással – a graffiti értékelése szempontjából – szembenálló tagjai között is. Maczó Balázs muzeológus, kurátor már a kiállítás szervezése során megkezdte ezt: interjúkat készített több kerületben élő, különböző kulturális háttérrel vagy világnézettel rendelkező emberrel. Nem csak a kerületi képviselők, az illetékes főépítész és a helyi városvédő egyesület vezetője, de egy-egy bolttulajdonos, közterület felügyelő, művészettörténész, nyelvész, műfordító, képzőművész, galériavezető mondta el véleményét. Így megjelenhet a legérzékenyebb pont, a közhivatalok és a graffiti szubkultúrájának viszonya is, melyben - az idézetek erre utalnak - nem csak az ízlésbeli kérdések, a kriminalizálással kapcsolatos jogi vonatkozások húzódnak meg, hanem bizonyára az egyes városi kerületek társadalmi feszültségei is. A megszólalók legérdekesebb mondatai falra függesztett képkeretekben olvashatók, mintegy a graffiti keretezhetetlen, murális jellegű alkotásainak finoman irónikus kontrasztjaként. E párbeszédre azonban nem csak verbális értelemben nyilt lehetőség: a hagyományos vendégkönyve mellett a kiállítótérben falra erősített kartonokra is lehet bátran „tagelni”, „graffitizni” vagy csak hagyományos kalligráfiával kinyilatkoztatni a benyomásokat.
Munkatársunktól
Az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény (1130 Budapest, Váci út 50) kiállítása megtekinthető május 10-ig.
