Gyógyító építészet

Modernitás és modernizmus, társadalom és építészet, téglaburkolat és dialízis. Török Tamás elemzése az Építészfórumon már bemutatott Rottenbiller- és Péterfy Sándor utca sarkán épült egészségügyi központról.

Az Építészfórumon már bemutatott FMC Nephrológiai Centrum, PRA kutatólabor és egynapos sebészet a Rottenbiller és a Péterfy Sándor utca sarkán, a KÖZTI Marosi műtermétől. 

Kívül a választékos téglafília standard kellékei, mintaszerű pedantéria jól bevált elemekből. Legfeljebb annyi lehet rá a panasz, hogy szinte teljesen ambíciótlan, vagyis megenged bizonyos komolyabb esetlegességeket. Kellemes, összességében az utcaképbe szépen belesimuló, magas szakmai színvonalon megvalósított regionalista nem-hely (ami a mai magyar építészet sajátos műfaji csúcsterméke).  

Bent kórháztechnológiai és tűzoltósági előírások, költségvetési korlátok, a fennmaradó hézagokban valamennyi belsőépítészettel (úgymint falszín és geometrikus intarzia a padlóburkolatban). 

Az épület kifelé és befelé teljesen másként viselkedik, de ez a kettős természet itt nem dramaturgiai kontraszt, inkább megoldatlan probléma. A kifelé mutatott „építészeti” jelleg (karakter, koherencia) a belső terekből kiszorult – a fenti, nem-építészeti peremfeltételek autoritása, illetve az erre a helyzetre adott erélytelen tervezői válasz miatt. 

Gúzsba kötve nem lehet táncolni. Ha mégis muszáj, akkor nincs mese, új, gúzs-koreográfiákat kell kidolgozni. A mi esetünkben a későmodernitás különböző velejárói, a „minden Egész eltörött” civilizációs neurózisa ez a gúzs, többek között a nyomasztó technológiai meghatározottság.

Ennek a helyzetnek a modern építészet felel meg, különböző fejleményein keresztül a mai napig ez tekinthető a minimálisan érvényes, adekvát kortárs koreográfiának. 

És ha már tánc-hasonlat: a modern/kortárs tánc sem a klasszikus balett külsőségeivel takarózik. Egy kórházépület pedig, ahol egyre erősebb technológiai követelmények kötik meg a tervezők kezét, radikális építészeti megoldásokért kiált, amik nem szorulnak a technológia hézagaiba, hanem autonóm módon vesznek részt az összjátékban. 

Mindenesetre ez a radikalitás még mindig nem tudott gyökeret ereszteni sem a magyar szakmai gondolkodásban, sem a közízlésben. Ami azt jelenti, hogy ha akadnak is rá elszigetelt példák, komoly középület ilyet nemigen kockáztat, erre nálunk a nemzetközi sztárépítész való. Még a plázák tégla- és kőburkolataiban is a régi szép idők, a XIX. század idéződik meg, pedig pont a plázaépítészetnek aztán végképp nincs vesztenivalója ezen a téren. Hasonlóan a műfajilag posztmodern plázák sikeréhez, a posztmodern esztétika beidegződései is szívósan tartják magukat. Akármilyen elcsépelt és közismert szlogen a „less is more”, a leckéjét még mindig nem sikerült megtanulni – sem építészeti, sem bármilyen más értelemben.

Természetesen a modern építészet vívmányai is beszivárogtak, de az a néhány függönyfaldarab, a lapostető meg a szögletes szerkesztés a lényeget alig érinti, csak egy motívum, egy mellékíz. Talán nem túlzás azt mondani, hogy társadalmi szinten még mindig nem zárkóztunk fel a kulturális Nyugathoz, így a valóban modern szemléletű építészet is marginális. A Kormányzati Negyed, ha megépül, talán az első nagy magyar (köz)épület lehetett volna, ami paradigmaváltó radikalitással, esztétizáló óvatoskodás nélkül, adekvát módon egyesíti magában a kortárs csúcstechnológiát a neki megfelelő építészettel (ráadásul ellenállva szenzációhajhász design csábításának). Természetesen a külföldi zsűritagok kellettek a terv győzelméhez és természetesen a politikában kifejeződő társadalmi állapotok végül nem engedték megvalósulni.

Akárhogy is alakuljon építészet és a kapcsolódó technológiák (gépészet) viszonya, mindig lesz tér, forma, szín, fény, felület, szag, hang, hőmérséklet, amikből világot lehet építeni, az építészet pedig ezeknek a paramétereknek a tudatos, érzékeny használatán múlik.

Kutatási eredmények ismerete nélkül is nagyjából triviális, hogy a fenti tényezők ezerféleképpen befolyásolják az embert, közvetlenül és közvetve, pozitív és negatív irányba egyaránt, akár képes tudatosan reflektálni rájuk, akár nem (és ez csak a környezetpszichológia, az épületbiológiáról még nem is beszéltünk). Egy kórházépületnél tehát különösen hangsúlyos kérdés, hogy mihez kezd velük a tervező, hogyan járul hozzá általuk a páciensek gyógyulásához. Ami ugyebár az orvosoknak is elemi érdeke lenne, ettől kezdve közös stratégiai célról beszélhetünk, nem pusztán az építészek ezoterikus mániáiról. Sőt, ha az orvoslás következetesen komolyan venné a betegek gyógyulását, akkor minden esetben megkövetelné a tervezőktől a gyógyító építészetet. 

Ennek fényében például az érzetre alacsony belmagasság és keskeny folyosók nyilvánvaló hiányosságok, a kettőtízes(!) magasságú főbejárat pedig ezen a szinten értelmezhetetlen.  Az épületbelső nélkülözi a puszta funkcionalitáson túlmutató erőteljes, koncepciózus, világteremtő gesztusokat, mindazt, amit a tér művészetének is szokás nevezni. Tudjuk, ez nem létszükséglet, de egyszerűen kár kihagyni a benne rejlő fantasztikus lehetőségeket. Igen, idő, energia és kockázat, a tét nélküliség azonban erodáló körülmény.

Az épület előcsarnoka autonóm reprezentatív területként markánsan különbözik az egyéb részektől, de minőségileg nincs jelen, aszimmetriája és esetlegessége miatt van némi maradéktér-jellege. A bejáratnál álló két pillér pont kritikus helyen zsúfolódik, gyengítve az anyagválasztásban tükröződő, határozottabb belsőépítészeti szándék és a nagy belmagasság viszonylagos erényeit. 

A főorvosi sasfészeknek szánt, végül VIP-betegszobává avanzsált saroktoronyból lélegzetelállító kilátás nyílik, ez drámai csúcspontja az épületnek – kár, hogy izolált mozzanat marad.

Rettenetesen nehéz leküzdeni a tipikus, kompromisszumos magyar építészeti karakter erős gravitációját. Ami reflexió nélkül, passzívan beleolvad fizikai és társadalmi környezetébe, nem mutat fel pozitív alternatívát, nem ad radikális választ a kényszerítő körülményekre. Megelégszik a program funkcionális kielégítésével, a szakmai rutinmegoldások mechanikus működtetésével. Egy bizonyos szintnél nem adja alább, de nem is keresi az utat fölfelé. Megszokásból nem él a kreativitás és az építészeti innováció eszközeivel, legfeljebb valami felszínes, kozmetikai jellegű esztétikai játék erejéig. Az oktatási daráló és a megélhetési kényszer viszonyai között kialakuló túlélési rutin konzerválódik ily módon. Összhangban a befektetők, a megrendelők és a közönség alacsony elvárásaival.

Ezekkel az elvárásokkal le kell számolni, a gravitációt le kell küzdeni. Konfrontálódni, harcolni, megbízást visszaadni. És nem mellesleg ragyogóan kommunikálni a többi féllel. Egy ilyen forradalomnak pont azok állhatnak az élére, akik már megvetették a lábukat a szakmában, akik nem a napi betevőért küzdenek, akik mögött már komoly teljesítmények vannak. Akiket már tipikusan nem fűt forradalmi hevület.

Török Tamás