Gyöngy – A Páricsy és Társai Építésziroda terve az MTA Tudománytér pályázatán

A Magyar Tudományos Akadémia a "tudományok és művészetek minden nemében leendő kiművelésére" (Gróf Széchenyi István, 1825) jött létre. Magyarország szellemi, kulturális életének minden időben alappillére, bölcsője, egyben mozgatórugója volt és lesz a jövőben is. Az Akadémia alapításának 200. évfordulója nem csupán a kerek évszám miatt ünnep, hanem az Akadémia, mint szellemi sűrítmény evidenciája felemelő pillanatának is egyben. A tény, hogy létezik, önmagában adja ünnepélyességét.

Az Akadémia, bár néha komoly és hangos szellemi csatározások helyszíne, megbecsült Tagjainak élete, munkássága és az akadémiai szellemi közösség tevékenységének lényege nem a felszínen, hanem belül keresendő. Onnan fakad. Mélyen gyökerezik, érlelődik, aztán lávaként a felszínre türemkedik, elárasztva és megtermékenyítve a világot. Néha sokáig dermedten fed alatta lévő rétegeket, máskor repedezve enged utat az újabb feltörő magmának. Esendő emberek válnak óriássá. Tudásuk, tehetségük, látásuk felfoghatatlan messzeségbe röpíti a halandót. Szellemi nagyságuk, mint igazgyöngy válik a tudomány és a kultúra, a művészet esszenciájává.

Pályaművünk a fent leírtakat kívánja szimbolizálni. Egyszerű eszközökkel, a "gömb" tökéletes formájával, a vékony héjon belüli igazgyöngy szépségével kívánja megmutatni azt, ami lényegi. A gyöngy egyszemélyes "tér". Az alkotó magányossága van benne. Bármily kicsiny, ott rejtőzik a lényeg. Ott nemesedik a láva forrongása kinccsé. Az üvegpadozaton járva letekinthetünk a már megdermedt lávafolyamra, támaszkodhatunk a múltra, hogy tekintetünket a bennünket védőburokként körülölelő világmindenség gömbjének repedéseire, apró kitekintő nyílásaira vethessük.

Kémleljük az eget, a világot, a csillagokat és kíváncsian törekszünk felfelé, de mindenképpen az ismeretlen felé. A zajos környezet ebben a burokban már megszűnik, itt a belső hangok, a belső csönd kap szerepet. Ez a csönd tör át a burkon, küzd és szárnyal az ismeretlenbe. Izzik a belső, mint a gondolkodó elméje. Keres, kutat, megmutat, kérdez, kinyilvánít és szakadatlan dolgozik. Nem lankad. Tudni akar. Mindent akar. Mindent, mi szellemi. Tudja, merre kell keresnie. Tudja, Kit kell keresnie. Tör felé és van pillanat, mikor találkoznak egymással. Azonossá válnak.

A héj belső felületén megjelennek hazánk nagyjai: tudósok, művészek, az Akadémia Tagjai. Aranybetűkkel, a körgyűrűk mentén alulról felfelé időrendben haladva. A héj és az üvegpadló találkozása mentén a padlóba rejtett fényforrás finoman súrló fénnyel simítja át a belső falfelületet. A burok külső felülete színekben pompázó, a töredezett tudást szimbolizáló tűzzománc burkolat. Nemes, kézműves, időtálló, sziporkázó anyag. Távolról hívogató színes gömbfelület, közelről művészi szintre emelt technikai bravúr, kultúránk része.

Pályaművünk a tervezett téralakítás egy olyan pontjára kerül, ahol a városi tér sokszögűsége, az Akadémia épületének homlokzata, valamint a teret bejáró ember mozgása tekintetében a legalkalmasabbnak tűnik. Nem takarja el az épület főbejáratát, inkább egy dinamikus mozgás súlypontjában helyeztük el. Körbejárható, átjárható, az Akadémia felé nyit. Az alsó rakpartról lépcsőn érkezők, a teret körbesétálók az emlékművet annak közvetlen környezetével együtt értelmezhetik. A térburkolat finoman töredezetten lejt a "gömb" felé, mintha azt egy becsapódó bolygó roppantotta volna be. Ennek törésvonalait világítócsíkok mutatják esténként. A behorpasztott térburkolat peremén padokat helyeztünk el. A padok nem csupán a pihenést szolgálják, hanem "okospadok", azaz megfelelő eszközzel automatikusan csatlakozhatunk (Bluetooth, Wifi) az Akadémia tagjainak, a magyar tudományos és művészeti élet nagyjainak adatait, történeteit bemutató szöveges, képes és – az akadálymentességre gondolva - hangos információs felületekhez.

Az emlékműbe lépve elcsendesedhetünk. A külvilágot kizárva a tudomány és művészet rejtélyes magjába lépünk, ahol a bevezetőben leírt üvegpadlóval takart magmán, nagyjaink neveit olvasva, felfelé tekintve eljuthatunk az igazgyöngyhöz. Sőt, be is léphetünk abba. Az emlékmű minden külső irányból értelmezhetősége itt válik egyirányúvá. Egy perspektívájú, egy nézőpontú térré alakul a világ. A gyöngyben a saját kicsinységem van és az az irány, amerre nézek. A cél. Nincs más. Nincs szükség másra. Kitekintek a végtelenre.