Gyuris Gábor köszöntése 100. születésnapján
100 éves Gyuris Gábor építészmérnök, a Műegyetem Épületszerkezettani Tanszékének nyugalmazott adjunktusa. Születésnapján, 2013. március 13-án tanszéki kollégái köszöntötték lakásán. Az ünneplésről Becker Gábor, a BME Építészmérnöki Karának dékánja és az Épületszerkezettani Tanszék vezetője számolt be.
1913. március 13-án született Gyuris Gábor, okleveles építészmérnök, c. egyetemi docens, a BME nyugalmazott oktatója. A Csepeli Weiss Manfréd Varrógépgyár asztalos üzemében dolgozott 1939 és 1950 között mint szerszám- gép- és gyártmányszerkesztő. 1947-ben felvételt nyert a Műegyetem Építészmérnöki Karára, ahol harmadéves korában Gábor László professzor meghívta demonstrátornak, majd diplomázása után felvette az Épületszerkezeti Tanszékre. 1974-ben vonult nyugdíjba, de 1991-ig visszajárt óraadóként oktatni. Életútjának legfontosabb gyümölcse építészmérnökök generációi, akiknek szakmai tudását megalapozta; akiket szerény, visszafogott stílusával, legendásan türelmes hozzáállásával bevezetett az épületszerkezetek és az épületszerkezeti tervezés rejtelmeibe.
Századik születésnapján lakásán köszöntötték őt tanszéki kollégái: Petró Bálint professzor emeritus, a tanszék egykori vezetője, valamint jómagam, a tanszék mai vezetője, az Építészmérnöki Kar dékánja, továbbá egykori munkatársai, és a mai hallgatók képviseletében Dávida Eszter.
Mit mondhatnék el erről a családias ünnepről és az ünnepeltről? A köszöntésére megjelenteket frissen, tréfálkozva fogadja: „Most valóban a századik születésnapomat jöttetek köszönteni, de legközelebbre valami más indokot kell kitalálnotok!” Korához képest fürgén mozog. Kedvenc ülőhelye egy támla nélküli ülőke, rajta bársony párna, ezen ülve beszélgetünk, erről szokta nézni a televíziót is.
A hallása már nem a régi és a feledékenységére is panaszkodik. Valóban előfordul vele, hogy beszéd közben valami nem jut eszébe, sőt, a látogatók közül sem azonnal ismer fel mindenkit. Amint összeáll a kép, azonnal régi történeteket idéz fel. Meglepő részletességgel mesél egykori élményeiről, életének részleteiről. Vidám, friss, tréfálkozik. A társasházi lakásban ötven éve szinte mindent maga készített: burkolt, bútort épített, a maradék márványlapokból készült padlót különböző vastagságú lapokból rakta le, ami nem volt könnyű feladat. Mutatja is: „az a siklósi rózsa egy centi vastag, az a szürke márvány 3 cm, alig tudtam alá egy kis cementtejet tenni.” A kert ma is tele krókuszokkal, hóvirágokkal és csodaszép növényekkel, ezek mind az ő egykori keze munkáját dicsérik. Három éve még ő gondozta a 8-10 méter szintkülönbségű kertet, de ma már nem mer kimenni egyedül, csak a teraszra.
Mi, a köszöntésre összegyűltek is emlékezünk. Gabi bácsi 95 éves koráig részt vett a tanszéki kirándulásokon is. Mindig egyedül, BKV-val jött a találkozóhelyre, az egyetem épülete elé. 2006-ban – 93 évesen – a visegrádi palota számos lépcsőjét végigjárva megcsodálta a helyreállított szárnyat, és élvezte az onnan feltáruló kilátást. 2007-ben Léva várában olyan tempósan ment fel a lépcsőkön, hogy Petró Bálint szóvá tette: „Gabi bácsi, ne menj olyan gyorsan, mert nem tudlak követni.” Erre ő nyugodt hangon csak annyit válaszolt: „nézd, nekem már nem sok van hátra, nincs időm sokat vacakolni...” A 2008-as váci kiránduláson egy pincegalériába lefelé menet megcsúszott a lépcsőn, és megütötte magát, de ez sem akadályozta meg abban, hogy néhány óra múlva felmásszon a város felett lévő Kálvária dombra.
Arcán alig látszik ránc, bőre sima, a hetven évesek többsége megirigyelhetné. Óvatosan kérdezzük meg, hogy milyen gyógyszereket szed, de vidáman közli, hogy soha életében nem szedett gyógyszert, így ma sem. Hatvan éve minden nap megiszik egy deci vörösbort, szerinte ez az egészséges élet titka.
Búcsúzóul kijön velünk a teraszra, tréfálkozva ereszti vendégeit útjukra. Az egy órás látogatás láthatóan nem fárasztotta ki különösebben, az eseménytől felvillanyozva, jókedvűen integet utánunk. Hazafelé azon morfondírozunk, vajon mi is a hosszú élet titka?
Becker Gábor
