Ha sok a gyerek és az öreg — a városod élhető!

Itt járt Jan Gehl, dán építész, urbanista. Műfaja igazi nagymenője. Dolgozott Moszkvának, New York-nak. Élhető Városok című könyve, a magyar mellett, 32 nyelven jött ki. A Hild-díj átadás fővendégeként, a Magyar Urbanisztikai Társaság meghívására tartott előadást a kiemelkedő városfejlesztési tevékenységért díjazott XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat konferenciáján a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontban. Nagy Enikő tudósítása.

Ki hitte volna, hogy a kortárs színház ilyen szépen rezonál az építészetre? Legalábbis Peter Brook színháza igen! Meggyesi Tamás, a Jan Gehl beszédét felvezető előadásában Az utcalények nevében rögtön egy Brook idézettel indított, a rendező Az üres tér című könyvéből idézve: „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.”

 

Az élhető város - színház
Meggyesi szerint az igaz élhető város mindig is színház volt, ahol az emberek jól érezték magukat. Peter Brook színháztípusai: a szent, a halott és a nyers színház, a létező városok analógiái is egyben. De Brook inkább a közvetlen színház híve, hevesen elutasítja azt a hagyományos színházi gyakorlatot, miszerint a díszlethez kell igazítani az előadást. Ez a várostervezés azon paradigmájára emlékeztet, amit Jan Gehl Élhető városok könyvében olvasható.

Az élet, a tér és az épület sorrendet ajánlja, szemben azzal a rendezővel, aki a díszlettel, és szemben a rossz várostervezővel, aki az épülettel kezdi. Először az élet gazdagságának a lehetőségét kell megteremteni, utána kell kialakítani az annak megfelelő tereket, s majd a végén jöhetnek az épületek. Sok esetben nem így történik, de Gehl példái szerint ez tökéletesen tud működni, csak egy jó rendező kell hozzá, mint Brook, vagy egy jó építész, mint Gehl. A modernizmusban a sorrend az épület, tér, élet volt. Az első generáció még a technológia és a nagy számok építészetében élt, a második generáció viszont már felfedezte a gyalogos úthálózat szerkezetalakító, formáló erejét. Azonban a motorizáció gyors elterjedésével elszabadult a pokol, és a forgalmi igények érvényesítése tönkretette a városokat.

 

A tömeges lakásépítési láz alábbhagyásával és a közlekedési lobbi háttérbeszorulásával a figyelem aztán a meglévő, elhanyagolt városrészek rehabilitációjára terelődött. Divatba jött a vegyesforgalmi út, és az ezredfordulóra a városfejlesztés kezdett rájönni az élhető városok titkára, és megérett Jan Gehl tanításának a befogadására is. Tudni már tudjuk, hogy kell csinálni, csak nem mindig tudjuk megvalósítani. Vannak olyan kerületek, és a 12. ilyen, amik kezdenek élhető városokká válni. Az utca a sétáló embereké, és a városépítészetnek ezt kell szolgálnia. Az utca nem szoliter építményekből áll, hanem egy olyan dinamikus tér-idő folytonosság, amiben átéljük a hely egyediségét és szellemiségét, és amivel interakcióba szeretnénk lépni. Az egyes utcák, utcaszakaszok organikus teremtmények, amik arra várnak, hogy párbeszédbe elegyedjünk velük.

Minden utca megérdemli, hogy teljes jogú teremtménynek tekintsük, nem csak a történelmi sétálóutcák, mert ezek alkotják a többséget. Az urbanisztika következő korszakát a most még arctalan utcáknak a felélesztése fogja jelenteni. Fontos, hogy az utcát nem az épületek homlokzatai határolják, mélyen benyúló teste van, azzal teljes. Kevin Lynch várostervező, Frank Lloyd Wright tanítványa, foglalkozott először ezekkel a kérdésekkel. The View from the Road könyvében arra utal, hogy nem csak gyalogosan, hanem biciklin, vonaton és autón is lehet ideális térélményünk, csak ilyenkor mozgópáholyból nézzük a táj előadását.

 

 

Város és érdek
A brooki színházi analógia sorából említi még azt a tanmesét, miszerint a színházat az Isten adta az embernek, hogy szembe tudjon nézni magával és a világgal. De ezzel nem tudott mit kezdeni az ember, és ezért egy angyal által elküldte a bűvös szót: érdek. Abban az értelemben, hogy érdekeltté kell tenni az előadás minden szereplőjét, megfelelő ritmusban, adott esetben időben széthúzva. És nem tehetek érdekeltté mást, ha én nem vagyok érdekelt. Meg kell találni a közös érdeket, a közérdeket, s mindenki szerepét – építészeti nyelven az integrált városrendezést.

A rendkívül jó humorú Jan Gehl egy kancsó vízzel a kezében egy angliai konferencia kis incidensének elmesélésével indít, nevezetesen egy építészkritikus hozzászólásával: „Annyira sajnállak benneteket, építészek! Csak a formával foglalkoztok, mert azt hisztitek, hogy az az építészet. De ez nem építészet, ez egy szobor – mutatja a kancsót. Az építészet az élet és a forma kölcsönhatása. A formáról könnyű beszélni és kommunikálni róla, ezzel szemben az életről nehéz. A jó építészet az élet és forma kölcsönhatásán alapul. Ezt sose tévesszétek szem elől.”

Ha valamit ismersz, az nagy valószínűséggel érdekel is. A legtöbb önkormányzat, polgármesteri hivatal csak az épületekkel törődik. A közlekedési szervek csak a közlekedéssel törődnek, és az egyetlen céljuk az, hogy az autósokat boldoggá tegyék, általában sikerrel. Ki törődik viszont, gonddal és szeretettel, a gyalogosokkal? Van gyalogosokkal foglalkozó szerv? Nincs. És ki törődik a közélettel? Ennek sincs semmilyen közigazgatási osztálya. Lehet, hogy a környezeti pszichológusok foglalkoznak vele, de a problémákat vajon ők meg tudják oldani? És ki törődik, gonddal és szeretettel, a biciklisekkel? Igen, épülnek bicikliutak, de vajon úgy, hogy ha elnyalsz egy fagyit a bringán, akkor menetközben ki tudod dobni a szemetet a bicikli út mentén odahelyezett kukába?

 

A modernizmus “átka”
Miért van mindez így? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk a 20. századba, a modernizmushoz, ami 20-as évekkel indult, de a 60-as években lett markáns hatása, amikor elkezdődött a városok terjeszkedése. A modernizmusban a homo sapiens megszűnt létezni, csak a munkájukba és onnan haza rohanó emberek maradtak. A régi városokban minden a tereken történt, az egyetlen lényeges épület a templom volt. A modernizmussal a fókusz a terekről az épületekre terelődött. Az embereknek be kellett érniük a maradék helyekkel. És az építészet egyre inkább a formák és épületek felé irányult, versengve azzal, hogy ki tud egy újabb parfümös üveg kinézetű felhőkarcolót építeni. Különböző magas épületekben kezdték élni az emberek az életüket, mint egy üvegben, valahol fent a magasban, de a lenti részekkel, terekkel nem foglalkoztak.

Az autók elterjedésével pedig a legfőbb figyelem arra irányult, hogy minél jobb közlekedést biztosítsanak nekik. Autók nélkül az emberek olyan 5 km-es körzetben mozogtak átlagosan, az autók elterjedésével ez 60 km-re nőtt. Ez a két paradigmaváltás a 60-as években kezdődött. Mit tudtunk abban a korban a forma és a város emberekre gyakorolt hatásáról? Semmit. Mert a modernizmus mindent maga mögött akart hagyni.

Szerencsére a 60-as években kezdtek ellenhangok megjelenni, és az egyik legjelentősebb ilyen hang Jane Jacobs újságíró, aktivistáé volt, aki bátran szembeszállt a Greenwich Village eltörlésére irányuló „slum clrearance” kezdeményezéssel. És győzött, Greenwich Village megmaradt. Szerinte, ha egy autós és egy modernista dönt a városod felől, sosem lesz élhető, nagyszerű városod. Jane Jacobs mára hihetetlen köztiszteletnek örvend az USA-ban és Kanadában.

 

Építészet az emberekért - vagy fordítva?
Ami Jan Gehl életét illeti, építésziskolában kezdte, ahol egész nap a bezárt szobában terveztek. Aztán megismerkedett leendő feleségével, aki pszichológusnak tanult. Kérdezte őt, hogy „Ti, építészek, miért nem foglalkoztok az emberekkel?” És ezután kezdődött a másik negyven év építészeti iskolája, mert rájött, hogy semmit sem tud arról, hogy az építészet hogyan befolyásolja az embereket.

Ez alatt a negyven év alatt azt figyelgette, hogy hogyan viselkednek az emberek a köztereken. Például azt, hogy ha az emberek kávét akarnak inni, nem fogják megkerülni a füves részt, amit az építész odatervezett, hanem utat vágnak maguknak a gyepen át. És ezt egy jó építész korrigálja, ahogy az a koppenhágai építészeti iskola esetében meg is történt, lekövezték a kitaposott ösvényt.

A másik dolog, amit megfigyelt, hogy ha az embereknek várniuk kell valahol egy téren, sosem a tér közepén állnak meg, hanem a szélén, ahonnan mindent látnak és nem feltűnőek. Kezdett arra gondolni, vajon az építészek máshogy viselkednek? És kiderült, hogy nem. Pont ugyanúgy ülnek le egy téren, a szélén. És akkor vajon ki tette a padokat a tér közepére, és miért nem ül rá senki, legfeljebb az, aki már borzasztóan elfáradt?

Ötven évbe tellett, hogy igazán változzanak dolgok. De ma már nem lehet úgy tenni, mintha ezek az ismeretek nem lennének a birtokunkban, csak nem figyelembe venni lehet. Ha ezek alapján formáljuk a városunkat, a városunk is formál minket. A modernizmusban minden azért volt, hogy az emberek otthon üljenek. Ha az a cél, hogy a város használva legyen, a modernizmus ellenkezőjét kell tenni.

A sienai Piazza del Campo máig a legtökéletesebb köztér, teljesíti az összes pontját az Élhető városokban részletezett 12 kritériumnak, hogy mitől jó egy köztér. A részletek a fontosak. Lehet, hogy egy épület jól néz ki egy repülőről, de közelről borzalmas és használhatatlan, és fordítva. A közterek élettel teltek meg az elmúlt évtizedekben, feltéve, amikor jó egy köztér.

A „sitting” szindróma ellen kell még küzdeni, ami rengeteg betegséget és korábbi elhalálozást szül. Biztosítani kell az időseknek a biztonságos gyalogos és tömegközlekedést. Szerencsére, egyre több város támogatja a gyaloglás és biciklizést lehetővé tevő utak fejlesztését. Koppenhágában már az óvodában tanítják a gyerekeket biciklivel közlekedni. „Minél több idős embert és gyereket látsz az utcákon, annál élhetőbb a városod!” – mondja.

Jan Gehlt New York, Moszkva és még sok más nagyváros kereste meg, hogy átalakítson egy-egy főutcát, vagy teret. Viccesen minden felkérésre azt válaszolta: „Ja, sürgős? Akkor hétfőn megyek!” Broadway az ő keze nyomán lett autómentes sétálóutca, hömpölygő gyalogosokkal. Koppenhága városa pedig a várost segítő uralkodóknak köszönetet mondó köztéri image kampányban Jan Gehlt tette utolsónak a sorba… Ez minden bizonnyal elég arra, hogy megszívleljük a tanácsait az Élhető városok könyvéből.

 

Nagy Enikő