Hagyományok és választások
A templomtervezés komoly dilemmája, hogy a kész műben milyen mértékben lehetnek jelen individuális építészeti gondolatok, s mennyire kell inkább valamely szakrális építészeti hagyományhoz igazodni.
Haba Péter írása a galgagutai templomról.
Építész: Guzmics György
A templomtervezés komoly dilemmája, hogy a kész műben milyen mértékben lehetnek jelen individuális építészeti gondolatok, s mennyire kell inkább valamely szakrális építészeti hagyományhoz igazodni. Hol van a határ az ősi tér- és tömegformák „átírása”, aktualizálása során előtérbe kerülő személyiség (az építész mint személyiség) és a régi építészeti rendszernek új életet adó ingenium (absztrakt alkotó szellem, tehetség) között?
Ennek a kérdésnek persze elsősorban a templomot használó közösség és a felelősséggel gondolkodó építész szempontjából van jelentősége. Ha nem is tudatosan, de Guzmics György és munkatársai is áteshettek ezen a dilemmán a galgagutai római katolikus templom tervezésekor – az épület egésze ugyanis világos állásfoglalást tükröz.
Az épület szerkezete egyértelműen leolvasható a külső összképről: a téglalap alaprajzú, szegmensíves apszissal lezárt templomtérhez jobb oldalt kissé elforgatva, átlós irányban a szintén négyzetes hittanterem csatlakozik. A főbejárat két oldalán a sekrestye és a harangtorony helyezkedik el. A tervezők mindent elkövettek, hogy az egymástól élesen elkülönülő funkciók a tömegformára is a lehető legtisztábban kivetüljenek. A főbb egységek eltérő magasságú és alapterületű tömegekként emelkednek ki az őket összekötő alacsonyabb közlekedőterek közül. Az egyes tetőidomok ellenkező irányba lejtenek, hogy még véletlenül se olvadjanak össze a kubusok.
A tervezők ezzel tradicionális rangsort állítottak fel: a legfontosabb a szentély, aztán következik az iskola (hittanterem, közösségi különterem), majd a sekrestye, végezetül a folyosók és kiszolgálóterek. A torony – szintén a hagyományos felfogáshoz igazodva – bizonyos értelemben elkülönül ettől az építészeti láncolattól, önálló elem, „épület az épületben”. Ennek megfelelően a torony a templom út felőli sarkához – vagyis az épület tömegéből kiszakadva, mégis nagyon hangsúlyos ponton – illeszkedik. A térsor tehát additív jellegű, a kompozíció összetartó erejét a megkülönböztetés és az alárendelő elv (szubordináció) adja meg.
Mindez összességében nagyon eminens megoldás, tiszteletben tartja a katolikus templommal kapcsolatos általánosságokat, közfelfogást. Semmi túlzás, semmi fegyelmezetlenség, mindenütt a szinte klasszicizálóan arányos és tiszta formák uralkodnak. Az egyes egységeket patikamérlegen mérték ki, hogy a végeredmény kiegyensúlyozott, nyugodt legyen. A látványt néhány elem mégis élénkíti: a hasítékszerű nyílások, a szentély szegmensíve, az ablaksorok fölött „ellebegő”, ide-oda billenő tetők, a messze kiugró ereszek, a közlekedők üvegfalait takaró falamellák. A részletek terén ugyanazok a pontosan meghatározott arányok érvényesülnek, mint a tömegformálás terén – mindenből csak annyi van, amennyi ahhoz kell, hogy az épület ne legyen sivár, vagy éppen túlzottan dekoratív. Még a főbejárat is megkapta a neki kijáró hangsúlyt kapuzatszerű, téglaburkolatos kialakításával, finom mintázatú faajtóival és az azzal a félig nyitott előudvarral, melyet a sekrestye és a torony kerít el számára.
Az épület tehát abszolút közérthető, minden a helyén van, minden jól funkcionál, a tervezők kiválóan felmondták a leckét. Ám éppen ez a kissé feszes kiszámítottság, az erős törekvés, hogy a lehető legkönnyebben olvasható építészeti rendszer szülessen meg, a művet kissé didaktikussá tette, valamiféle száraz, „akadémikus” karaktert kölcsönzött neki. Bár a tervezők kulturált és alapjában véve a funkció sokféleségére érzékeny épületet alkottak, nem léptek túl a konvencionális megoldásokon, nem volt céljuk igazán nagyvonalú, mai értelemben is gondolatgazdag, s ezáltal a szakrális hely érzetét erősítő mű létrehozására.
Nem arról van szó, hogy az épület nem elég izgalmas, vagy nem terhelik divatos koncepciók (egy templomnak ez természetesen nem lehet célja). Éppen ellenkezőleg: az istentiszteletek helyszíneként szolgáló terek önmagából kiáradó erejének építészeti megfogalmazása olyan feladat, amely legalább annyira filozófiai mint gyakorlati tevékenység. Ha a kettő szintézisre jut, szerves, önmagában is erőt sugárzó építészeti világ születhet.
A belső terek nagyobb rugalmasságot mutatnak – a szó átvitt értelmében. A tágas, levegős templomtér jobb felől megnyílik a hittanteremhez vezető közlekedőtér felé – ekképp az nem rideg, sötét folyosó, hanem a szentéllyel együtt élő térbővület. A templomba beömlő fény nem csak a tető alatti ablaksoron át, hanem az apszis paravánszerű falazatának két végénél rejtőzködő üvegfalakon és a bal oldalon kialakított „mellékhajó” ablakain át is érkezik. Ekképp a fények tompák, szórtak, megtörnek a falakon, bútorokon, s nem zavarják a szertartást, az imát. Ugyanez a fényvezetési elv érvényesül az előtérben és a közlekedőkben is. A figyelmet semmi sem tereli el, a falak fehérségét csak a mennyezet és a bútorzat faanyagának vörösesbarnája töri meg. Tudatos kontraszt az apszis keresztalakú nyílásának hidegkéken „vibráló” üvegezése, mely mintegy a templomtér fókuszpontját képezi. Ez a belső nyugalom és harmónia azonban nem elég koncentrált, nem elég „sűrű” ahhoz, hogy ne ugyanazt érezzük, amit a külső látvány keltett bennünk. A tervezők minden tekintetben megfeleltek az elvárásoknak és a maga nemében jó minőségű munkát végeztek, de az alkotóerőt, az ingéniumot ezúttal kissé háttérbe szorították, csak annyira hagyták érvényesülni, amennyiben az kiegyensúlyozott, tiszta építészeti rendszer kialakítását segíti. Ezzel persze semmi gond nincs – ők ezt a szakmai attitűdöt választották, s a templom bizonyára nagyonis a közösség örömére szolgál.
Haba Péter (szöveg); Vargha János (fotó)
Galgagutai római katolikus templom
tervező: Nógrádterv Kft., Salgótarján
építész vezető tervező: Guzmics György
közreműködők: Perlaki József iparművész (üvegkereszt); Félegyházi Károly iparművész (lámpák); Molnár Péter szobrászművész (műalkotás a templom előtt)
