Hagyományos kőépítészet újratöltve Szlovéniában
Az Adria vidékének helyvidéki falvai kényszerből fordultak a mészkőhöz, mint elsődleges építőanyaghoz. A szlovén Dekleva Gregorič Arhitekti tervezte családi ház ehhez a hagyományhoz visszatérve, de betonból értelmezte teljesen újra a kőházak világát. Bán Dávid írása.
Szlovénia déli részén, a Karszt-fennsík, akárcsak a szinte teljes Dinári-hegység, lényegében teljesen áldozatul esett Velence létrejöttének. A vízre épített várost tartó hatalmas cölöpökhöz az Adria túlpartjának erdőségeiből vágták ki millió számra a fákat, ezzel az itteni területeket lényegében lecsupaszították, így a szél akadálytalanul hordhatta el meglazult, védtelen földréteget. A felszínen végül csak a csupasz mészkőréteg maradt meg, amely így a régió házai számára kényszerű építőanyagként szolgált évszázadokon keresztül. A kicsi, kompakt, szinte ablaktalan, zárt kőházak adják meg mind a mai napig az Adria környéki falvak építészeti alaphangulatát.
Ezt a hagyományt kívánta valamiként folytatni az olasz határ melletti Vrhovlje falucskába költöző fiatal család is, akik új házuk megtervezésével a ljubljanai Dekleva Gregorič Arhitekti irodát bízták meg. A Karszt vidék régi kőházainak újraértelmezését az iroda egyfajta irányként jelölte ki, amelynek prototípusa lett a két éve elkészült családi ház. A vrhovljei ház formájával és textúrájával jól követi a régió tradicionális kőépületeinek világát, közben pedig a különleges betonkiképzésével és a belső térkialakításával nagyon mai lett. Az egy tömbből álló, szinte velejéig leegyszerűsített épület az elődökhöz képest lényegesen nagyobb ablakokat kapott, ugyanakkor tetőszerkezete egybefolyik a falakkal. A tető kiképzése a hagyományos formát követi, viszont a palasávokat már látszóbetonból öntötték. Maguknak a falaknak a „negatív” kőhatású kiképzését pedig a beton öntése során az abba ágyazott, majd a kötés után eltávolított valódi kövek rajzolata adja, amelyre utólagos színezéssel is rásegítettek.
A belső tér kialakítása az ideiglenesség állapotát tükrözi. A teljesen egybenyitott, válaszfalak nélküli térségbe – akárcsak egy kiállítás installációja – falpanelekből, tömbszerűen húzták be a különböző helyiségeket, középre koncentrálva a vizesblokkokat, köré pedig, lényegesebb elválasztás nélkül a különböző szobákat. Az egész belső tér lényegében két hosszanti tartógerendán nyugszik, ezeken ülnek, illetve „függenek” a fapanelből készült belső elválasztó elemek, valamint a felső szint rétegelt lemez padlózata. A földszinten mégis jól elválik egymástól a nyilvános és a fél-nyilvános tér, a hatalmas ablakokon beáramló környező erdős és a távolabbi olasz tengerpart látványa pedig a végtelenségig tágítja a teret. A tetőtérbe behúzott felső szinten helyezték el a család teljesen privát tereit, a szülők és a gyermekek hálószobáit, amelyek a tetőablakokon keresztül az ég felé nyitnak, így ténylegesen megmarad az intimitásuk. A tetőtér ellentétes végeiben elhelyezett két hálószoba olyannyira elkülönül és önálló életet él, hogy a házon belül egyedi kis faházaknak hatnak. Faburkolatuk pedig jóval melegebb érzetet biztosít, mint a tetőtér közös helyiségének látszóbeton felülete. A két „házikót” összekötő, hídnak megfogalmazott átkötés egyfajta játszótérként működik, oldalán védőhálóval.
Az emeletre a nappaliból – kérdéses, hogy mennyire gyerekbarát módon kiképzett – tároló rekeszekből összerakott, nem éppen hagyományos ritmusú lépcső vezet. A fokok negatívja megőrizve tároló funkcióját könyvespolcként, iratrekeszként szolgál. A 92 nm-es családi ház tervezői nagy tisztelettel fordultak a régió hagyományos építészetéhez, azonban mindezt betonba öntve, a beltérben pedig szinte végletekig leegyszerűsítve teljesen kortárs munkát hoztak létre. A ház több neves nemzetközi elismerést kapott, így a WAN House of Year 2015 díját is elnyerte.
Bán Dávid
