Háromszéki kúriák nyomában

Székelyföld délkeleti sarkában fekvő Háromszék területén ma több építészetileg is értékes kúria parlagon hever. Némelyikük közintézményként, némelyikük családi házként funkcionál, és van, ami üresen áll, azonban jövőbeli sorsuk kérdéses. Részlet Rusz-Ajtony Eszter kutatómunkájából.

Háromszék a székely székek egyike, 1562-ben jött létre Kézdiszék, Orbaiszék és Sepsiszék egyesülésével és 1876-ig létezett székként. Ekkor a megyésítés során hozzácsatolták a területébe ékelődő, addig Felső-Fehér vármegyéhez tartozó részeket, és létrejött Háromszék vármegye, amely hozzávetőlegesen megegyezik a mai Kovászna megyével (ez utóbbihoz tartozik ma Erdővidék is). A háromszéki kúriasokaság oka a székelység határőri múltjában és hármas tagolódású katonai-rendi társadalmában (tria genera siculorum) keresendő, melyet a gyalogok, lófők és előkelők (primor) alkottak. A legtöbb háromszéki, határvédő településére armalistákat, első rendű (primor) és második rendű (lófő) székelyeket telepítettek, akik jelentős birtokokat, jogokat és teljes adómentességet kaptak. A települések közül kitűnik a ma is 36 kisnemesi kúriával büszkélkedő Bikfalva, ahol az 1614-es katonai összeírás szerint a lakosság 95,6%-a a szabad székelyek különböző rendjéhez tartozott.¹

 

A latin eredetű kúria szó eredetileg a nemesi bensőség, telek megnevezésére szolgált, majd magát az épületet, az udvarházat kezdték így nevezni. A háromszéki kúriák jórészt a 18–19. században épültek, vagy akkor nyerték el mai alakjukat. Gyakran későreneszánsz vagy barokk stílusjegyeket viselnek, majd a későbbiek esetében megjelenik a klasszicista, empire forma- és díszítésvilág. A klasszicista stílusban épült kúriák nagy csoportja látható például Csernátonban. A kúriák történetében fontos momentumnak tekinthető az 1802-es földrengés, amely nagy károkat okozott, így számos épület esetében került sor felújításra, átépítésre az ezt követő időszakban.

 

A kúriák jellemzően kisméretűek, nem sokkal nagyobbak egy parasztháznál, mely a vidék vagyoni helyzetének tudható be. Az erdélyi nemesi birtokokhoz, a főnemesiek kivételével, jelentősen kisebb kiterjedésű földbirtokok tartoztak, mint a magyarországiakhoz, így kisebb méretű kastély, udvarház, kúria fenntartását biztosították. Az udvarházak többsége egytraktusos, két- vagy háromsejtes. Ami mégis jellemzően megkülönbözteti őket a zsellérházaktól, hogy kőből épültek, főhomlokzatukon oszlopos, barokkos oromfallal díszített tornáccal. Szinte kizárólag téglány alaprajzúak, a tornácoknál jellemző a sarkain élszedett négyszöges pillérek alkalmazása. A kúria jelenlétére elsőként a magas, sokszor dupla- vagy manzárdtető, és a telekre vezető impozáns kőkapu, vagy kisebb kőlábas, népi barokkos motívumokkal díszített kapuk hívják fel a figyelmet. A kisebb, alsó-háromszéki udvarházakra jellemző az erős barcasági behatás, melyet a csonkakontyolt tető, kétablakos főhomlokzat és a szellőzőnyílásos oromfal jelez. Kónya Ádám a kastélyok és kúriák megkülönböztetésénél nem azok méretét, hanem a birtokos család rangját veszi figyelembe. A főnemesi rangú családok lakóépületeit nevezi kastélyoknak, a primorok és kisnemesség házait pedig kúriáknak.²

 

 

A kúriákat mint építészeti értéket, elsőként Orbán Balázs említi a Székelyföld leírásában. A műből kiderült, hogy akkor a jelenleginél is sokkal nagyobb számú udvarház állhatott: a sepsiszéki Réty „a Feketeügy partmagaslatán szórványosan elhelyezett egymás fölé aggatott udvarházaival (számszerint 12) főként a Kovásznáról jövőnek igen festői képet tár fel.”³ A kúriák kutatása és leltárba vétele a 20. század elején kezdődött, amikor, 1911-től kezdődően, Gödri Ferenc sepsiszentgyörgyi rajztanár és Kós Károly építész együtt járták be a vidéket. Kós Károly két típust különböztet meg. Az első az árkádos-oszlopos tornácos forma, amely a hagyományos parasztház nemes változata, a másik pedig a monumentálisabb, főhomlokzatán előreugró tornácos, magasföldszintes változat, amely nagyobb léptékben az uzoni Béldi-Mikes kastélyra is jellemző. Ezt követte a ’70-es években Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának kutatásai, illetve a 2005-ben, illetve 2011-ben megjelent, a kúriákat leltározó és bemutató kötetek. A források szerint rengeteg értékes kúria semmisült meg a 20. század közepén, sok közülük a 17. század végén, 18. század elején épült vagy reneszánsz-barokk elemeket tartalmazott.

 

 

A helyszínek bejárását, az udvarházak felkeresését 2015-ben kezdtem, kezdetben egyszerűen csak kirándulásként, majd ezekből útleírások születtek. Mindeközben megtapasztaltam, hogy az eddigi kutatómunkák, tanulmányok ellenére szinte ismeretlenek ezek az épületek akár az adott falvak lakói számára is. Létezésükről sem tudván, nem is várható el, hogy értékmentő akcióba fogjanak, a tulajdonukban lévő épületeket értéküknek megfelelően kezeljék. Jellemző, hogy a 20. század közepi államosítás után a nagyobb kúriákban TSZ székházak, óvodák, iskolák, közigazgatási intézmények működtek, ezért, ha nem is szakszerűen, de a használathoz szükségesen karbantartották őket, a kisebb épületek pedig továbbra is lakóházként funkcionáltak. A rendszerváltást követően sok épület gazdátlanul maradt, így az utóbbi 25 év sok esetben nagyobb károkat okozott, mint az azt megelőző, sokat szidott időszak. Mindez főként értékek felismerésének, másodsorban az anyagiak hiányának tudható be, éppen ezért továbbra is szükség van az figyelemfelhívásra, a „hogyan?” és „hogyan ne?” kérdéskör elemzésére és az eredmények közreadására, mert az értékes épületek megmentéséhez nem várható minden esetben a sokszor későn vagy soha meg nem érkező felsőbb segítség, a helyi lakosok közreműködésére és összefogására lenne szükség. Egy nemesi udvarház a falu jelképe, identitásképző elem lehet.

 

A 2015–2017 közötti időszakban bejárt épületek hozzávetőlegesen egyenlő arányban voltak jó és rossz állapotban, amely az ezt megelőző évekhez képest előrelépést jelent, hiszen több udvarházat is restauráltak az elmúlt időszakban. Fontos szempont ugyanakkor, hogy sok, romos állapotban lévő vagy mára már szinte felismerhetetlenségig átalakított kúriát már megtalálni is nehéz vagy lehetetlen, ha csak utazóként, a helyiektől érdeklődve keressük. A legnagyobb veszélyben az elhagyatott, gazdátlan vagy rendezetlen tulajdoni viszonyban lévő épületek vannak, mivel az utóbbiak esetében nincs mód élni a pályázati lehetőségekkel. A kúriák jelenlegi helyzete részben bizakodásra ad okot, hiszen egyre többet restaurálnak szakszerűen, részben viszont elszomorító, hiszen a valamikori épületállomány körülbelül fele mára már elpusztult vagy teljesen átalakult.

 

Következtetésként elmondható, hogy sem a magántulajdonban, sem a köztulajdonban lévő épületek sorsa sem biztosított. A magánemberek nem pályázhatnak nagyobb uniós támogatásokra, így gyakran alapítványokra ruházzák az épület tulajdonjogát, lemondanak róluk, különösen igaz ez a nagyobb épületekre. A magántulajdonban levő kisebb udvarházak esetében viszont szép példákat láthatunk a saját anyagi forrásokból való felújításra. Ezek a kisebb épületek magánházként vészelték át a kommunizmust, az örökösök a rendszerváltás után újították fel őket, vagy adták el. Sok esetben rossz állapotban vannak a kommunizmus alatt tanügyi, közigazgatási intézményekként vagy TSZ székházként működő nagyobb épületek. Több esetben köztulajdonban maradtak, elhanyagoltan, csak a használathoz szükséges munkákat végezték el rajtuk, vagy szakszerűtlenül újították fel az új igényekhez igazodva. A legrosszabb helyzetben a tisztázatlan tulajdoni viszonyú kúriák vannak, sokukat a teljes pusztulás fenyegeti. A kúriák környezete, udvarainak elrendezése jellemzően megmaradt, néhány esetben a gazdasági épületek is. A TSZ székházként működő udvarházak esetében viszont sok új, parazita-jellegű gazdasági épületről beszélhetünk. A telkeket néhány esetben átszabták, az egykori udvaron út halad keresztül. A kúriák, kastélyok udvarán még ma is állnak a vidéki környezetben nem jellemző a magas fák, sokszor első jelként utalva az épület hollétére.

A kúriákat jelenlegi hasznosításuk szerint öt csoportba sorolhatjuk:

• lakóépületek
• múzeumként látogatható épületek
• turisztikai célokat szolgáló épületek
• közigazgatási vagy tanügyi intézményként működő épületek
• használaton kívüli, sok esetben romos épületek

Legjobb helyzetben a turizmusban hasznosított kúriák vannak, általánosságban szakszerűen restaurálták őket, és profitálóan működnek. Vegyünk néhány konkrét esetet, amelyek a helyzet sokszínűségét példázzák. Lakóházként használják a megmentett és szépen restaurált bikfalvi Koréh-Dénes udvarházat, a sepsiszentgyörgyi Serestéj-házat, ahogy az orbaiteleki Horváth-Deák udvarház is nyári lakhelyként funkcionál. A többi lakóépület is viszonylag jó állapotú. A nagyobb kúriák, kastélyok helyzete rendeződni látszik, szálláshelyként és/vagy múzeumként működnek, kivételt képez egyelőre a sepsiköröspataki Kálnoky-kastély. Az uzoni Temesváry, Ujvárossy kúria és Pünkösti udvarház elhanyagolt, óvoda, TSZ székház, illetve könyvtár működött bennük, jelenleg üresen állnak.

A megmentett vagy reményeink szerint megmentésre kerülő épületek fenntartása kérdéseket vet fel. Hogyan hasznosítható a 21. században egy másfajta komfortigények kielégítésére hivatott műemlék épület, anélkül, hogy építészeti és művészeti értékei csorbulnának? Hogyan lehet őket bevonni a köztudatba? Hogyan működhetnének önfenntartó módon, külső segítség nélkül? A válaszok keresésének, majd megtalálásának első lépését a jelenlegi helyzet felmérése és értékelése jelenti, amelyből következtetéseket vonhatunk le a „hogyanok” tekintetében.

Rusz-Ajtony Eszter