Hatvanéves a New York-i Guggenheim

„Az amerikai építészet kvintesszenciája” – mondta róla a New York-i örökségvédelmi hatóság igazgatója, amikor harminc éve védetté nyilvánították. Frank Lloyd Wright utolsó épülete a 20. század talán legismertebb múzeuma, egyszerre minta és utolérhetetlen, utánozhatatlan bravúr. 

1959. Mi épp kifelé lábalunk a szocreálból. Magyarországon A Szabó család című rádiójáték, New Yorkban a Barbie baba debütál. Hawaii az Amerikai Egyesült Államok tagállama lesz, meggyilkolják Povl Bang-Jensent és az ENSZ ismét napirendre tűzi „a magyar kérdést”, a brassói íróperben öt erdélyi szász írót ítélnek évtizedes kényszermunkára.

És október 21-én, fél évvel tervezője, Frank Lloyd Wright 91 esztendősen bekövetkezett halálát követően megnyílik egy múzeum New Yorkban. A Solomon R. Guggenheim Museum, ami azóta egy napot sem öregedett: ugyanolyan megdöbbentő, eredeti és egyedi, mint az átadása napján.

1943 júniusában Hilla von Rebay, a milliárdos műgyűjtő, Solomon R. Guggenheim művészeti tanácsadója levelet írt a kor legismertebb amerikai építészének, Frank Lloyd Wrightnak. Rebay egy új épület tervezésére kérte fel az idős mestert a Guggenheim-kollekció absztrakt munkái számára, a tulajdonos egyetlen óhaját tolmácsolva: olyan múzeumot szeretne, aminek nincs párja a világon.
 

 

Wright szerette ezeket a kihívásokat, és bár korántsem volt elégedett Guggenheim helyszínválasztásával, némi noszogatásra elfogadta a telket, amin korábban egy hatszintes lakóház adott helyet a gyűjteménynek. A Central Park közelsége és a saroktelek-pozíció kivételes lehetőségnek számítottak, amivel az építész élni is akart. Wright ekkor már évtizedek óta kísérletezett azzal, hogy az organikus, természeti formákat beemelje az építészetbe. A környező szögletes lakótömbök és felhőkarcolók közé izgalmasan tagolt, kifelé zárt, mégis vonzó, kellemes tömegű épületet tervezett, melynek belsejét a napfénnyel bevilágított aula körül lassan lejtő rámpa alakítja.

A megkeresés speciális voltának köszönhetően Wright jócskán el tudott lépni a konvencióktól. Múzeumkoncepciója legalább annyira eredeti volt, mint hatvan évvel korábban Lechner Ödöné, aki az antik templomok ideáját maga mögött hagyva megalkotta a budapesti Iparművészetit. Lechner úgy gondolta, egy intézménynek a külsejében is tükröznie kell nemzeti jellegét, Wright pedig olyan teret akart tervezni, ami egyszerre felel meg képzőművészeti kiállításnak, zenei rendezvénynek és funkcionál zárt városi térként. Nem csupán az épületet, hanem a látogatói útvonalat is megtervezte tehát: a múzeum vendégei lifttel érkeznek a felső szintre, és innen a rámpa mentén lassan csorogva, teremről teremre haladnak. A nautilus-kagylóra emlékeztető, spirális rámpa szerkezetének tervezésében a kiváló cseh statikus, Jaroslav Josef Polívka támogatta Wright irodáját.
 

 

Az eredeti szándék szerint a múzeum kizárólag a Rebay közreműködésével létrejött, lezárt absztrakt kollekciót tartalmazta volna, Wright-nak tehát különösebben a kiszolgáló vagy raktárterekkel sem kellett bajlódnia. Elvárás volt viszont két apartman: egy Guggenheimnek és egy Rebay-nak. A beruházás azonban nem haladt akadálytalanul. A háborús évek anyag- és munkaerőhiánya több évre leállította az építkezést. A műgyűjtő 1949-ben meghalt, a projektet a család vette át, akik az absztrakt kollekció fix helyszíne helyett összetett programot szántak az épületnek. Rebay-nak mennie kellett, helyét James Johnson Sweeney, a Museum of Modern Art korábbi kurátora foglalta el, aki ott mondott ellent Wright-nak, ahol csak tudott. Ahol az építész természetes fényt akart, ott Sweeney sötétített és lámpákat szereltetett fel. A tervezett, bézs és pasztell belső falak helyett hófehérre vakoltatott. A képek elhelyezésére szánt párkányokat sínekre és álványokra cserélte – és így tovább.

Wright-ot azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyen apróságokkal meg lehessen állítani. Az épület ekkor már nem egy nagy csatán volt túl. A kekeckedő New York-i építési hatóság leállításához például egyenesen Robert Moseshez, a korszak legbefolyásosabb várospolitikusához kellett fordulni. De elment a lehetőségek határáig a kiviteli tervek készítése is: a múzeum ívelt betonfalainak elkészítéséhez a rendelkezésre álló, fazsalus technológiával a legjobb mesterekre volt szükség.

Nem vált valóra Wright-nak az az elképzelése sem, hogy az épületet vörösre vagy rózsaszínre fessék. 1959. október 21-én a mai hófehérben pompázva nyitott meg. A hozzáértőket és a laikusokat egyaránt megosztotta. A New York Herald Tribune kritikusa „Amerika legszebb épületének” titulálta, a New York Times szerint viszont a múzeum „háború építészet és festészet között, amelyből mindkettő súlyos sérülésekkel kerül ki.” Amíg Ada Louis Huxtable a művészi vízió eredetiségét, szerkezet és funkció egységességét értékelte, Lewis Mumford az alacsony belmagasságot, a kifelé dőlő falakat kritizálta - ugyanolyan joggal.
 

 

Rebay-t nem hívták meg az átadóra, és haláláig nem is tette be lábát az épületbe. Sweeney kiváló érzékkel szélesítette ki a gyűjtemény fókuszát, és stratégiai beszerzésekkel tette azt globális jelentőségűvé; viszont folyamatos küzdelemben állt Wright építészetével. A korábban tervezett lakások helyére irodák és raktárak kerültek, de ez nem oldotta meg a gyorsan jelentkező helyhiányt. Végül csak 1990-1992 között került mellé új szárny a Gwathmey Siegel and Associates tervei alapján, majd 2001-ben zajlott le újabb bővítés a Sackler-család adományával.

1990-ben, minden idők legfiatalabb elismertjeként, az akkor harmincéves épületet New York védett emlékévé nyilvánították. 2019 júliusában, Frank Lloyd Wright hét másik munkájával egy csokorban, a világörökség részévé vált. A látogatókat és a kritikusokat a mai napig megosztja, azt azonban aligha vitatná bárki, hogy a New York-i Guggenheim Museum a 20. század egyik legeredetibb építészeti alkotása. Időtlen klasszikus, ami véletlenül épp hatvan esztendős.

Kovács Dániel