Házak jósága
Debreceni Egyetem Élettudományi Épület és Könyvtár - Golda János, Szenderffy Gábor és Megyik János munkája
Debrecen manapság a nagyformátumú építészeti termelés éllovasa Magyarországon. Kósa Lajos polgármester első négy évének ujjlenyomata a Kossuth tér rendezése volt, a második ciklus presztízsberuházása a Kölcsey Központ. Ha csak a belvárosban maradunk, akkor is tovább sorolhatjuk a polgári Magyarország első számú városának készülő és új emlékműveit: a Debreceni Egyetem Élettudományi Központját és Könyvtárát, a hamarosan átadásra kerülő új Debreceni Ítélőtáblát, no meg a piac és kulturális-, kereskedelmi (stb.) központ tervét. Debrecen ugyanis most szeretne nagyvárossá nőni, csakhogy nagyon heterogén építészeti alkotásokkal kitapossa ki ezt az utat. A mennyiség mindenesetre a kulturális főváros esetére borítékolt üveghegy nélkül is lehengerlő.
Mindez azért is különösen érdekes, mert a négy újabb projekt egyike, az egyetem bővítése a 2005-ös év – szerintem – legjobb középület-együttese, Golda János, Szenderffy Gábor és Megyik János munkája. Ám nem mindenki osztja ezt a véleményt (sőt), ezért utánajártunk.
***
Nem kell sokat kérdezősködni ahhoz, hogy kiderüljön, a debreceni közvélemény szemében az egyetem bővítése, azaz a két kiváló épület a város legcsúnyább pontjának számít, mert nélkülözi a „debreceniséget”, „a hely szellemét”. Az ellenszenv oka kézenfekvő, hiszen a közmegítélés szerint az itthoni építészeti hagyományoknak a posztmodern idézetépítészet a legitim folytatása, ezzel szemben az üveget és fémet mozgató modern rideg és idegen. A nyersbeton végképp kiközösített matéria, mert hallatán még mindig a paneles lakótelepek rémképe ugrik be a tágabb régióban. Végezetül jó lenne tudni, a köz mikor szabadul meg attól a képzettől, hogy egy ház akkor szép, ha magasteteje van. Az említett három anyagból készült az Élettudományi Központ és a Könyvtár, és mindkettőnek lapos a teteje.
„Az a misszióm, hogy minden alkalommal meggyőzzek egy embert, hogy ez egy szép ház. Egyre többen vannak. El kell magyarázni, hogy hogyan kell nézni. A portással kezdtem” – meséli Golda János. Még jóval a portás előtt volt, hogy a zsűriket, majd a város első emberét kellett meggyőzni a házak jóságáról ahhoz, hogy egyáltalán megvalósuljanak.
A két épület az egyetem monumentális, az első világháború kitörése előtt tervezett, de csak 1936-ban megépült neobarokk főépülete (építész: Korb Flóris) és a későbbi bővítések mögött helyezkedik el. A helyszínt a debreceniek képzeletében szent és sérthetetlen Nagyerdő és a Déri Múzeumtól az arborétumig tartó, hasonlóképp szimbolikus jelentőségű városi tengely találkozása jelöli ki. A két épület erre a tengelyre merőlegesen fekszik, a könyvtár tőle balra, a központ pedig kétszer olyan hosszan mögötte, ami ezzel lezárja a sétányt, ugyanakkor keresztirányban passzázst teremt a két épület között. A félkész városépítészeti helyzetet megoldó két ház egyszerű és racionális, tiszta struktúra; homlokzatuk üveg, oldalfaluk látszóbeton. A főépület tanszékenként tagolt, az oldalszárnyak fésűszerűen ugranak ki hátra, az arborétum felé. A tantermek a park felé, a laborok pedig ellenkező irányban nyílnak az emeleti folyosók két oldaláról. Ma, ki az oktatási épületbe belép, impozáns, négy szint magasságú, vasbeton oszlopokkal tagolt aulatérben találja magát. A letisztult rendszer mégis kifürkészhetetlenné válik az üveg pengefalakon egymást visszatükröző épületek elbizonytalanodó kontúrú képétől és az aulában vonuló fényektől-árnyékoktól.
A pályázatot kétségkívül Bán Ferenc, az újító építészet keleti végekre visszavonult szimbolikus alakja mint zsűrielnök, majd a megyei területi és a fővárosi műemléki tervtanács lelkesedése segítette át a viszontagságokon, amelyektől több debreceni szakmabeli nem óvta meg a tervezőket. A visszatérő „hol a debreceniség?” kérdésre Golda kíméletlenül kifejtette, hogy: „Az épületegyüttes a cívisváros református polgárságának jobbik énjét fejezi ki. A főépület és a sugárút monumentalitását csak mai eszközökkel lehet folytatni. Ha neobarokk vagy utánzó eszközzel folytatjuk, akkor az törpévé válik. Erre az építészeti helyzetre reagáltunk.” Nehéz lenne ennél precízebb helyzetelemzést adni.
De hiába a nyertes pályamű, ha egyszer Kósa Lajos nem bólint rá. „Az egyeztetésnél voltak meleg helyzetek” – idézi fel az első találkozást Szenderffy Gábor, Golda korábbi mesteriskolás tanítványa. „Kósa részletekbe menően hozzászólt, ott volt a helyi tévé is, és világossá vált, hogy ő csak magastetővel tudja elképzelni a házat. Nem volt mese, ajánlani kellett valamit, hogy lemondjon erről. Golda akkor találta ki, hogy tervezzünk a központi térre egy kapuzatot. Az eredeti tervben nem volt ott semmi, mert azt képzeltük, hogy a két épület képes olyan feszültséget teremteni, hogy az önmagában teret alkot.” – magyarázza. Kósa pedig rábólintott a kapuzatra, amiben annak is szerepe lehetett, hogy a kollégium magastetőt kapott.
Szenderffy már Megyik János képzőművész hajlandóságára számítva szerkesztette bele a látványtervbe a könyvtárépületnek támasztott kapuzatot. „Megyik Jánost régről ismertem. Amikor még Bécsben élt, segítettem a pálcikás modelljeiben, Budapesten pedig a számítógépes látványtervezésben. Nem poént, dekorációt, kortárs geget akartam a házra, hanem egy műalkotást.” Megyik sosem kezelte külön az építészetet, a designt és a szobrászatot – ez felismerhető az épületalaprajzokból pálcikákkal térbe vetített fiktív terein, vagy a későbbi, a vaslemezekből lézersugárral kimetszett, városi sziluettekre emlékeztető „horizontokon”, ahogyan ő nevezi a munkáit. A kapuzat a látványterven még tényleg olyan volt, mint két egyforma, derékszögben összeillesztett Megyik-mű.
„Fontos volt, hogy Gábor értette azt, amit csinálok, és nem voltak kommunikációs nehézségek, mint másutt. Fellelkesített ez a munka. Gábor egyszerű tükrözéssel készítette a látványtervet, a hasítékokat átvette az egyik munkámból. Ehhez képest változtattam, mert én forgástengelyként használom a horizontot: a horizont másik oldalán fordított perspektívában jelenik meg a kép, ezt ráforgatom az előző képre, így válik a tengely peremmé, és alul két összeforgatott kép keletkezik.” Megyik szédítő horizontforgatásának végén az L alakú betonforma kapuzattá záródott a könyvtárral. Ezt patinázott és korcolt rézlemezekkel borították, hogy a korcok kusza, plasztikus barázdákat képezzenek a felszínen. A barázdák és a kapuzatba metszett hasítékok felborzolják a tér logikus és tiszta struktúráját. Mikor a fák lombozatán megszűrt fény átömlik a hasítékokon, az anyagok Lucien Hervé fotóinak lágyságával és árnyalatgazdagságával moccannak ki a méltóságteljes szilárdságukból.
A képzőművésszel és kapuzatával természetesen új problémák is felléptek, mint Szenderffy vázolja: „Csoda, hogy a kapuzat megépülhetett, drága volt, a rézlemezek krikszkrakszait nem értették, s azt sem, hogy az élettani épülethez méltó módon miért nem DNS-lánc díszíti. De mivel ott lebegett a háttérben, hogy a polgármester támogatta, sem az egyetem, sem a kivitelező Hunép nem emelt komolyabban szót ellene, ennél fontosabb volt, hogy jogilag minden rendben legyen. Aztán egy idő után azt vettük észre, hogy egyre nagyobb büszkeséggel hurcolják körbe az embereket. Hogy az emberek hogyan ítélnek meg egy épületet, az nagyon érzékeny, finom rezdüléseket tükröz.”
Az épületegyüttest decemberben adta át Magyar Bálint oktatási miniszter. Időközben az építészeti és képzőművészeti szaklapok laudációktól lettek hangosak, és az épületegyüttes kis híján elvitte a Réz az építészetben európai díjat. Megyik mégsem elégedett. „Általában hajlamosak az emberek arra, hogy elválasszák a kapuzatot az épülettől, azt mondják, hogy díszíti az épületet. Ez egy rossz beidegződés, amit azért sem szeretek, mert azt hiszem, hogy a kapuzat az építészet részévé vált. Adolf Loos óta az építészetet funkciónak tekintik, művészet legfeljebb az emlékmű lehet. Az építészet valóban funkció, de ez nem korlátozódik a logisztikára, mert a szellemnek is van logisztikája. Nem kell kigógyizni, hogy hogyan újítjuk meg a teret, ezt régen kreativitásnak nevezték.”
Közben folytatódik az építészek korteskedése a házak jósága mellett. Golda most épp az arab büfés meggyőzésén dolgozik, aki utólag költözött be az aulába, és nehezen nyugszik bele abba, hogy az építészekkel egyeztetnie kell, kirakatával „nehogy megbontsa az összképet”. „Mit akartok, hát nem tetszik ez senkinek” – érvel a büfés. De talán korai lenne feladni a reményt, hogy a házak jóságát is ki lehet tanulni.
szöveg: Somlyódy Nóra
fotó: Bujnovszky Tamás
A cikk megjelent a Magyar Narancs 2006/8. számában.
Kapcsolódó oldalak:
Debreceni Egyetem Élettudományi épület és könyvtár - engedélyezési terv
Debrecen a világhír felé - a Debreceni Egyetem új épülete, 2005
