Házgyári Konyha Program 1972-1975

A MOME Inspiráló Designelmélet csoportja rendezte meg a Ponton Galériában a Házgyári Konyha Programot bemutató kiállítást és szimpóziumot. 40 éve, 1975-ben rendezték meg a Hungexpon az eredeti kiállítást, ami nem pusztán egy termékbemutató volt, hanem egy olyan kutatási folyamat eredményeinek prezentációja, amihez fogható sem azelőtt, sem azóta nem történt a magyar dizájn történetében.

A szimpóziumon olyan előadásokat hallgathattunk, amelyek közelebb vittek többek között a mai magyar népi és urbánus kultúra intergrációjának megértéséhez. A négy nap alkalmas volt arra, hogy - a témát több oldalról megközelítve, nemzetközi kitekintéssel – megismerkedjünk az akkori háttérkutatás résztvevőivel, a mai nézőpontokkal és a társadalomban akkor lezajlott változásokkal.

A panel lakótelepek különböző koncepcióinak áttekintésével, a különböző modulok és cellák téralakító rendszerével Ferkai András szimpóziumindító előadása foglalkozott. Árnyalt képet kaptunk a háború utáni lakáshelyzetről, amikor tömeges lakásépítés kezdődött, amihez az egyéni szükségletek figyelembe vétele helyett tipizált lakásokat alakítottak ki. 1958-1961 közöt az Óbudai kísérleti lakótelep munkálatai folytak. 1964-ben indultak a Házgyári Kombinátok, amelyek készen gyártott elemekből, több ütemben felépítették a ma is álló 788.000 panellakást országszerte. Ez azt jelenti, hogy Magyarország lakosságának körülbelül egyötöde ma is ezeken a lakótelepeken él, sok helyen változatlan körülmények között.

A lakótelepi lakások belső tereinek megtervezésénél egyáltalán nem volt szempont a konyha, mint a család életterének vagy közösségi helyszínének kialakítása, sőt az volt a terv, hogy az étkezés legfőképpen ne a lakásban történjen, hanem az üzemi étkezdékben, iskolákban, óvodákban, hétvégén pedig éttermekben. Gyakorlatilag egy teljesen új életmódot generált a minimális élettér, ahová a beköltözők nagy része vidékről érkezett. Geiger Diána belsőépítész doktori disszertációját a Magyar konyha történetéből írja, így előadásában kutatásait ismertette az 1926-os Frankfurti konyhától az 1958-as, Kovács Zsuszsa nevéhez fűződő típuskonyhán át a panelektől  a mai igényekig. 

Az első nap előadásai után az 1970-es évek tárgykultúrájába való mélyebb betekintés következett, hiszen S. Nagy Katalin művészettörténész, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszkének nyugalmazott tanszékvezetője maga vezette azt a lakáskutatási programot, amelynek keretében 20 000 lakást mértek fel, amiből 1500-at választottak ki további elemzésre. Ezt az tette szükségessé, hogy 1975-re több millió ember lett elsőgenerációs városi, ami nagyrészt a lakótelepekre költözőket jelentette, és ez - a legtöbb esetben, és a panelekkel kapcsolatos általános vélekedés ellenére – életszínvonal emelkedést, illetve civilizációs szint emelkedést eredményezett. A városba költözők nagy része XV. századi, falusi körülmények közül költözött a panel lakásokba, ahol fűtés, folyóvíz, fürdőszoba és WC várta a lakókat. Cserébe a népies, sok esetben a paraszti kultúrát képviselő tárgyak használhatatlannak bizonyultak a szándékosan alulkalkulált terekben, de több helyen a vallási szokások hagyományainak megtartásával kialakított kultikus térbe, a szentsarokba már a televízió került. Ezzel szemben az új életformának még nem alakult ki a saját tárgykultúrája, nem voltak az környezetnek és méreteknek megfelelően tervezett használati tárgyak.

A második nap programját Cs. Plank Ibolya, a '70-es évek épületfotóiról és a kiállításon is megtekinthető dokumentációról, valamint Ady Mária a lakótelepek mozgóképes reprezentációjáról tartott előadása zárta, különös figyelmet fordítva Szomjas György 1985-ben készült Falfúró című filmjére.

Ebben az időszakban az Iparművészeti Főiskolát végzett alkotóknak két lehetőségük volt a szakmában való érvényesülésre: vagy egy vállalatnál helyezkedtek el, ahol nem volt iparművész státusz, vagy szabadúszók lettek. A gyárakban a művészek „műszaki ügyintéző 3” státuszt kaptak és sokszor nem is rájuk bízták a tervezői feladatokat. Pohárnok Mihály elődásában kitért a világháborút követő iparművészeti identitásválságra, amelyben a dízájnereknek látszólag nem jutott tér a magyar kulturális életen belül, és fogyasztói társadalom híján a gyártásban sem játszottak meghatározó szerepet. (Ez megerősítette S. Nagy Katalin korábbi megállapítását is, mely szerint a '70-es években, a Magyarországon fellelhető használati tárgyak 3%-a volt formatervezett.) Amikor 1958-ban újjászervezték a Magyar Képzőművészek Szövetségét, az iparművészek nem kaptak azonnal helyet, csak később, erős nyomásra alakulhatott meg az Iparművészeti Titkárság a szövetségen belül. Nem csoda hát, hogy a fiatal tervezők, akik felismerték ezt a problémát úgy érezték, hogy tenniük kell valamit a dizájn és a gyártás összhangjának megteremtéséért. Többen már saját kis műhelyükben próbálkoztak jó minőségű, sorozatgyártott dizájntermékek előállításával, mint pl.: Borz Kováts Sándor, aki Soltész Györggyel és Pohárnok Mihállyal való közös gondolkodás és a használható tárgyak hiányának felismerése után indította útjára a Házgyári Konyha Programot. 

Ekkorra már több, főiskolát végzett fiatal tervező szeretett volna ipari dizájnnal foglalkozni és munkáját viszontlátni a boltokban és lakásokban. 1972-től megindult az iparművészet és dizájn művészeti életen belüli kommunikációja is. Az Ernst Múzeum adott otthont az első belsőépítészeti, öltözködési és edénykultúra kiállításoknak. Majd még ebben az évben a FÉSZEK Klubban, a „Tíz Kísérlet” című kiállításra került sor, ahol többek között Borz Kováts lámpái, Blazsek Gyöngyi papírbútorai, Zsótér György hamuzója, Minya Mária készlete mellett Semsey Gabriella kőedényei is láthatók voltak. Vadas József az ÉS-ben, a kiállításról írott cikkében a dizájnt „Ipari művészetnek” nevezte, amely iránymutatást ad az életmód változásban és a gazdaságélénkítés területén.  Még ebben az évben a Műcsarnokban rendezték meg a magyar edénykultúrát, valamint az Iparművészeti Múzeumban az ipari üvegművészetet bemutató kiállításokat is.

1973-ban indult útjára a Textilművészeti Biennálé sorozata is, ami a progresszív tervezői folyamatokat volt hivatott bemutatni a közönségnek. Ezt a korszakot nevezhetjük a magyar ipari dizájn hőskorának is, amikor a tervezők szándékai és a társadalmi igény találkozásából, addig nem látott méretű alapos kutatás után születtek meg a panellakásokra, mint lokális szükségletekre reflektáló tervek és tárgyak.

A nyilvánosság felé megnyíltak az iparművészeti boltok, ahol viszont többnyire zsűrizett dísztárgyak voltak kaphatók. A zsűrizés célja a limitált széria, vagy egyediség biztosítása volt, így a használati tárgyak nagyipari tervezésére és tömegigények kielégítésére vágyó tervezők nem találták a helyüket ebben a rendszerben, mint pl.: Borz Kováts Sándor, aki lámpáit kifejezetten sorozatgyártásra tervezte. Ezt a korszakot nevezhetjük a magyar ipari dizájn hőskorának is, amikor a tervezők szándékai és a társadalmi igények találkozásából, addig nem látott méretű alapos kutatás után születtek meg az életmódváltásra, mint lokális szükségletekre reflektáló tervek és tárgyak. 

A háttérkutatás elengedhetetlen része az alkotói folyamatoknak, amely többek között a következő célokat tűzte maga elé 1972-ben:

- tárgyi környezet, az ipari tömegtermelés humanizálása
- szükségletek magas színvonalú kielégítése: árnyalt választék, tudatos koordináció
- szükségletek és lehetőségek előítéletmentes vizsgálata
- hatékony életminőségjavító módszerek javaslása
- iránymutatás a szakma számára – mi a tervezői magatartás
- megismertetni a tervezők munkáját a közönséggel
- visszacsatolás, használat közbeni tapasztalatok átgondolása

Mindehhez olyan gyárakra is szükség volt, ahol a fiatal tervezők alkalmazhatták a kutatások eredményeit és érvényesíthették az elképzeléseiket. A porcelán étkészletek tervezéséhez 230 étel gyártáselemzését végezték el a leginkább fogyasztott ételek felmérésével, a gulyáslevestől a szárnyas és galamblevesig a palacsintától, a pörkölt, nokedli, savanyúság örök kombinációjáig. Az edények és eszközök méretét és mennyiségét az egy főre, illetve fogyasztószámra kallibrált alapanyagmennyiségek térfogatától az eszközszükségleten át a munkafázisok térigényéig állapították meg.

1975-ben Gaul Emil tervezte a Hungexpo-n megrendezett Házgyári Konyha Programot bemutató kiállítást, amelyen 400 tárgyat javasoltak a lakótelepen élők számára. Voltak olyan tárgyak, amiket készen emeltek be a kollekcióba, mert funkcionális és esztétikai értékeik megfeleltek a korszellemnek, de elsősorban a magyar rendszerelvű ipari formatervezés addigi eredményeinek és a dizájn lehetséges irányainak bemutatása volt a cél.

A szimpózium utolsó napja teljes egészében a rendszerelvű tervezésről szólt. Elsőként Ernyei Gyula időutazásszerű diavetítős előadásában átfogóan mutatta be az ipari dizájn történetét a bútoroktól, irodaberendezéseken át a tömegközlekedési járművekig, valamint az űrkutatás során felmerülő tervezési feladatokig. Biztos kevesen gondoltak még arra, hogy az űrruha egy olyan minimalizált élettér, amiben minden életfunkció fenntartható, és hogy ennek tervezését mennyire átfogó kutatások előzték meg. A kor legkiváltságosabb tervezőinek munkája lehetett az is, hogy az űrhajó zártságából élhető, nyitottabb teret tervezzenek.

Az űrben való lét megtervezését követte Szentpéteri Márton előadása, aki a Chilei diktátor, Allende sci-fi-be illő társadalomirányító terveit mutatta be, ami a politika és technológia egy korai kísérletében öltött testet. Chilében, a '70-es években a legsajátosabb ideológiai hátterű rendszertervezéssel próbálták megoldani a társadalom irányítását, ami sem a kommunizmushoz, sem a kapitalizmushoz nem volt hasonlítható, ám annál szürreálisabb eredményre jutottak a problémák megoldásában egy telexgépekből álló kommunikációs hálózat létrehozásában. A kidolgozott rendszer utópia maradt, de jól érzékelteti, hogy az 1970-es években világszerte többfajta kísérlet is zajlott a rendszerelvű tervezésre, legyen az lakótelep, ipari formatervezés, vagy éppen az egész társadalom irányítástechnikai megtervezése.

A négy nap programját Hosszú Gergely, a Co&Co tervezőjének előadása zárta, aki napjaink rendszerelvű kommunikációja kialakításának fontosságáról beszélt. A négy RED DOT díjat nyert Co&Co termékei sikerének nem csak a hiánypótló, funkcionális és esztétikus kialakítás a titka, hanem a közönséggel való egyszerű és érthető kommunikáció is. Amikor a tárgytervezés visszaszorulni látszik, helyét a társadalmi hálózatok, a kommunikáció, a különböző applikációk tervezése veszi át. Ezt a startup-ok kezdeti technológiai irányultságának társadalmi irányba fordulása is jól példázza.

A szimpózium lehetőséget teremtett arra, hogy az oral history, vagyis az akkori résztvevők, szereplők emlékeiből, a közvetlen történetmesélés eredményeképpen pontosabb képet kapjunk arról, hogy mi is történt 40 évvel ezelőtt, és mi történt az azóta megtett úton. De felteszi azt a kérdést is, hogy ezzel a tapasztalattal mit tudunk kezdeni...

Szabó Eszter Ágnes