Helyi hagyományaink

Huszti István vitaindítója: „Belegondoltam, hogy milyen az, amikor az építész az első gondolattól, az utolsó részletig meghatározó szereppel vesz részt az egész folyamatban. Ez egykor természetes volt, most egyre kevésbé...”

Az elmúlt napokban a casa cv kapcsán több szó esett a helyi hagyományokról. Elgondolkoztató, hogy ezek a helyi hagyományok valóban igazi hagyományok, vagy valami más, néha megfoghatatlan beidegződések fogalmi megtestesülései? Tovább gondolva a dolgot, az jutott az eszembe, hogy a tervezés során folyamatosan hagyományokba ütközünk, és nem csak mondjuk egy táj, vagy település hagyományaiba. Hagyományokat rejthetnek az úgy szoktuk, az azt mondták mondatkezdések és építési szabályaink is. Nem esünk-e néha abba a hibába, hogy az első látásra természetesnek tűnő hagyományt nem kérdőjelezzük meg, automatikusan igyekszünk megfelelni neki, nem beszélve arról, hogy sokszor éppen kötelező is? A szabályok és a hagyományok teljesítése közben nem sérül-e az építészet? Ezek a hagyományok valóban építészeti kategóriák? Szerintem igen, de sokszor nem.

Tudom, hogy ezeket a fogalmakat történetükben és összefüggéseikben szabad vizsgálni, de én most csak egy felvetést szeretnék, bízva abban, hogy a kifejtés nem csak rám marad. Ezért ajánlom figyelmetekbe az alábbi kis - egyelőre ötletszerű és nem teljességre törekedő – összeállítást.

Építménymagasság

Igen, ez is egy hagyomány, méghozzá egy egész hagyomány mítosz eleme, nevezetesen az építési szabályozásé. Meggyőződésem, hogy az építménymagasság azon fogalmaink egyike, amellyel állandóan dolgozunk, de nem sok köze van az építészethez. Egy ház nagyságát, pontosabban annak érzékelését számos tényező határozza meg: a forma, az arány és a tagozódás (pl. szintszám) - és lehetne sorolni -, s ami nagyon fontos, az ezekhez kapcsolható formai sztereotípiák. Leegyszerűsítve egy utcai járókelőnek egy épület nem 6, 9, vagy 12 méter magas, hanem 2, 3 vagy 4 szintes. Az, hogy a nézelődőnek mondjuk a háromszintes épület milyen magasnak tűnik, elsősorban attól függ, hogy előzőleg milyen magas háromszintes épületeket tapasztalt meg. Az ember, ha külön oka nincs rá, ösztönösen nem mér, hanem hasonlókhoz rendel. Itt most nem mennék részletekbe, de az építménymagasságnak én eddig csak káros hatásait láttam. Nem beszélve az építménymagasság számítás legkülönbözőbb formáinak kitalálásában tobzódókról.

Elő-, oldal- és hátsókert

Ezzel kapcsolatban csak egy rövid példa. Nem értem, hogy egy új parcellázásnál a DK-i utcafrontnál az előkert szentségére hivatkozva minek kell előírni az 5 méteres előkertet. Azért, hogy a kert nagyobbik része biztosan rossz tájolású legyen? Talán rá kellene bízni az építtetőre, az építészre és a terület gazdájára, a főépítészre, hogy melyik az optimális megoldás.

Magastető

Miért írják elő ezt sok helyen kötelezően? Talán arra gondolnak, hogy majd jön a gonosz építész és direkt kiszúrásból, fittyet hányva a magyar magastetős épület szépségideáljának tervez egy ronda lapostetőset? Szerencsére sok helyen látni, hogy történelmi környezetben egy szépen megtervezett lapostetős (nem magastetős) épület szerves részévé válik a beépítésnek. Esetleg itt is az építészre kellene hagyatkozni, no meg a főépítészre. (Ehhez a mondathoz persze az is hozzátartozik, hogy a főépítész legyen kellő jogokkal felruházva.)

Engedélyezési terv

Rögtön előrebocsátom, hogy nem az engedélyezés intézményére gondolok, hanem magára arra a tervre, amit engedélyezési tervnek hívunk. Számomra az engedélyezési terv annak a rajzba, írásba öntött formája, hogy a tervezőnek minimális jogai legyenek a saját tervével kapcsolatban, amelyért felelős. Ez egy klasszikus, kincstári hagyomány. A tartalmi követelményekbe a folyamatos változtatások során néha próbálnak műszakinak látszó feltételeket szabni, de ezek sokszor még a hatályos szabványokkal is ellentétesek (pl. alapozás).

Biztos vagyok benne, hogy a gyakorló kollégák is egyetértenek abban, hogy az engedélyezési terv egy csomó adminisztrációt ró a tervezőre, néha a tervezésre fordítható időnél sokkal többet kell ügyintézéssel foglalkozni. A lényeges műszaki tartalom ellenőrzése formai. (Erre itt van egy saját történet: úgy 10 évvel ezelőtt egy hőtechnikai számítás mellékletébe befűztem a szomszéd alsó tagozatos kisfiú számtanfüzetéből néhány lap másolatát. Senki nem vette észre, sőt még meg is dicsértek, hogy milyen részletesen számoltam. Szerintem ma is bejönne.)

Ennek a hagyománynak a fő baja - szerintem - a filozófiája. Az engedélyezési eljárás végeredménye egy olyan dokumentáció, amiről az építtető többnyire azt hiszi, hogy házat lehet belőle építeni, vagy úgy gondolja, hogy egy kötelező papírhalmaz, amire egy kalap pénzt fizetett. Egyik sem igaz! Ennek szerintem az a fő oka, hogy az eljárás nem akarja, hogy az építész a feladat megfogalmazásától az épület elkészültéig a folyamat jogokkal rendelkező gazdája legyen. Ha így vertikumában nézzük a dolgot, akkor egy egészen más engedélyezési eljárás bontakozik ki. A teljességhez persze az is hozzátartozik, hogy az építészek ezt a feladatot fel is vállalják, s úgy látom, hogy jelenleg ebben megosztott a szakma.

Lechner Ödön

A végére hagytam egy olyan pozitív hagyományt, amelynek igénye szerintem minden építészben benne van, de egyre kevesebb teret kap. Lechner neve mellé egy sereg kiváló hazai építészt lehetne felsorolni, de egy személyes élmény alapján ő jutott eszembe. Néhány évvel ezelőtt az Iparművészeti Múzeumban láttam kiállítva a múzeum Építési Naplóját. A bejegyzések között ott volt Lechner Ödön aláírása, amivel igazolta, hogy a kubikosok a földet megfelelően ellenőrzött mennyiségben kitermelték, és ha jól emlékszem a jogos járandóságuk kifizetésre került. Belegondoltam, hogy milyen az, amikor az építész az első gondolattól, az utolsó részletig meghatározó szereppel vesz részt az egész folyamatban. Ez akkor természetes volt, most egyre kevésbé. Pedig nagyon hasznos lenne ebből a szempontból a hagyományainkat újragondolni.

Huszti István
építész