Budapesten születtem. Külvárosi gépjavító telepen nőttem fel, a nyarakat Székelyföldön vagy a Vértesben töltöttem. A városi lét, a tájban átélhető természeti világ és a faluközösség világa között ingázva eszméltem. Elvarázsolt a természet szépsége, a tájból áradó harmónia. Nem tudtam, hogy van mesterség, amely erre hívatott, de tudtam, hogy ez az, amit szeretek.
Szakmaszeretetem mottója: „A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére, és ezzel más otthonának tiszteletére.”(Szabó Z.)
A szakmánk a táj-közösség-ember-hely kapcsolatával foglalkozik. A tájfejlesztés a hely szellemével és a tájban élő közösséggel áll kapcsolatban, amelyben a tájépítész szerepe a táj nyelvének közvetítése. Tervezéskor a helytörténet, a kultúra megismerése a kiindulópont. A természeti világgal megfigyelés által kerülhetünk párbeszédbe. A helyhez tartozó ember megismerésének kulcsa a feltétel nélküli szeretet.