Hogy legalább fotón megmaradjanak... Interjú Branczik Mártával, a Virtuális leletmentés ötletgazdájával

Hogyan lehet dokumentálni a szocializmus időszakának megőrzésre méltó, mégis lebontásra ítélt épületeit? Milyen eszközök állnak rendelkezésre, és milyen akadályokkal kell megküzdeni? Hogyan kapcsolódik mindez az Építészeti Biennálé programjához? Az Artmagazin új számába Farkasdy Melinda készített interjút közízlésről, a szakma felelősségéről és az egyik legmegosztóbb építészeti korszak „leleteiről" Branczik Mártával, a Kiscelli Múzeum Virtuális leletmentés programjának ötletgazdájával.

Farkasdy Melinda: A Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményének Virtuális leletmentés című projektjében második világháború után épült irodaházak és középületek fotóit és történetét mutatjátok be. Milyen apropóból indult a projekt?

Branczik Márta: Azt vettem észre, hogy egyre több olyan épület tűnik el, amit értékesnek tartottam, és amiről korábban én is, mások is kétségek nélkül gondolhattuk, hogy a korszak jelentős dokumentuma lesz; ráadásul ezek jó része évtizedek óta állt a városban, ismertük, de fogalmunk sem volt arról, hogy milyenek lehetnek belül. Korábbi műemlékes munkáimból tudtam, az irodaházak belsejét soha nem volt szokás részletesen dokumentálni, legfeljebb az előcsarnokról, tárgyalóról készültek fényképek. Pedig ez is érdekes, a korszakra jellemző világ. Egyszer, amikor bejutottam az Országos Műszaki és Fejlesztési Bizottság egykori, Szervita téri székházába,[1] meglepett az emeleti folyosók, irodák elegáns, modern belsőépítészeti világa. Ezek az épületek gyakran a megszokottnál magasabb költségvetéssel készültek, így a tervezők az átlagember számára elérhetetlen „nyugati" anyagokkal dolgozhattak. A vezetői tereket kivételezett rétegnek szánták, a szokásosnál (főleg a lakásépítésnél) magasabb színvonalon, amit épp emiatt nem nagyon reklámoztak. Úgy gondoltam, itt olyasmi tűnhet el, amit később nem lehet rekonstruálni, ezért ezeket a házakat, ha lebontják őket, ha nem, meg kell örökíteni.

Az első dokumentált épületünk a Kohó- és Gépipari Minisztérium Margit körúti irodaháza volt,[2] ott hirtelen azt is észre lehetett venni, hogy az épületek eltüntetése kilép az építészet keretei közül, politikusok (a kerület polgármestere és országgyűlési képviselője) együtt fényképezkedtek a bontás indításakor. Várostörténeti momentumként is érdekes volt, úgyhogy mint a Budapesti Történeti Múzeum (idetartozik a Kiscelli Múzeum) munkatársának is fel kellett, hogy keltse a figyelmemet. Abban az épületben is meglepő volt a belsőépítészet, a felhasznált kő- és faanyagok minősége, egyes helyeken a részletek igényes kidolgozottsága, és persze kicsit titokzatos volt a miniszteri „saját tér" is, a külön konyhával, pihenővel, párnázott ajtókkal. Utóbbi nem csak építészeti, inkább kortörténeti, várostörténeti dokumentumként is különleges volt. Amikor a fotók felkerültek a Kiscelli Múzeum honlapjára, gyorsan nevet kellett találni ennek a tevékenységnek, így hirtelen a kicsit talán esetlen Virtuális leletmentés nevet adtam neki. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy itt éppen olyan fontos értékekről, kortörténeti dokumentumokról van szó, mint a régészeti leletek esetében, ugyanakkor a fotózással csak korlátozott, „virtuális" megmentésük történik. Jobb nevet azóta sem találtam, most már így marad.

FM: Eddig milyen épületeket sikerült dokumentálni?

BM: A honlapon láthatókon túl (pl. Magyar Kereskedelmi Kamara egykori székháza, Déli pályaudvar, OKISZ-székház) másik hat épület fotódokumentációja kész, például a Vízművek lebontott toronyháza, a Rádió egyik Pollack Mihály téri modern épülete. És rengeteg további épület van, amit dokumentálni tervezek, nagyon sajnálom például, hogy a lebontott KONTRAX irodaház[3] belsejéről kevés ismert fotó maradt – már a posztmodern is veszélyben van.

FM: Mi a legnagyobb akadály a leletmentések során?

BM: A bejutást engedélyeztetni és megszervezni. Nekünk ugyanis hivatalos engedélyre van szükségünk, hiszen a képek egy részét publikáljuk a honlapunkon, de a többi is archiválás céljából készül. Van, amikor ez sokszori nekifutásra sem sikerül. Több éve szeretnénk bejutni a volt Központi Kémiai Kutatóintézet[4] területére, ahol az átriumban és a központi épületben talán még képzőművészeti alkotások is vannak. Sokféle úton-módon próbáltam bejutási engedélyt szerezni, de nem sikerült. A tulajdonos mindig lepattintott, egy időben hétről hétre azt kérte, hívjam újra, de valahogy mindig talált kifogást. De még állnak az épületek, előbb-utóbb csak sikerül bejutni.

FM: Melyik leletmentésre vagytok a legbüszkébbek?

BM: Mindegyik fotózás nagy munka, mindegyiknek örülök, ha elkészül. Mint gyűjteményi kurátor inkább arra vagyok büszke, ha a fotózás során tárgyakat is sikerül megszereznünk a múzeum számára. Például az adott épület eredeti terveit, tervmásolatait vagy egyes belsőépítészeti tárgyakat, mint legutóbb éppen a Kereskedelmi Kamara gyönyörű gömblámpáiból néhányat. A gyűjteményi kurátornak ugyan is általában „gyűjtői" ambíciói is vannak, izgalmas feladat időben és olcsón megszerezni a tárgyakat – az aukciók méregdrága darabjai már nem jelentenek olyan nagy fogást. Ha egyáltalán van módja a múzeumnak megvásárolni őket.

FM: Az Iparművészeti Múzeum munkatársaként érdekelne, hogy milyen módszer szerint haladtok. Mi például későn értesültünk az Olimpia Szálló bontásáról, így semmit sem tudtunk megmenteni az ottani berendezésből. (Már csak azért is sajnálom, mert az 1968–72 között épült hotelt nagypapám, Farkasdy Zoltán tervezte. A belsőépítész Bedécs Sándor volt.) Ugyanakkor volt már, hogy a huszonnegyedik órában léptünk, de sikerrel jártunk: 2017-ben megmentettük a pusztulástól az 1989-től 2015-ig működő VAM Design Center több ezer darabot számláló irat- és katalógusgyűjteményét.

BM: Igen, éppen erre utaltam, sokan ismerték kívülről ezeket az épületeket, akár az Olimpia Szállót is, de azt nem tudtuk, mi volt belül, ezért is vágtunk bele a Leletmentésbe. Azt azért érdemes megemlíteni, hogy a Kiscelli Építészeti Gyűjtemény (a Budapesti Történeti Múzeum várostörténeti gyűjteményeinek egyikeként) több tízezer építészeti tervet őriz, épületelemeket és egyéb tárgyakat is. Így a gyűjteményi munkámnak a Virtuális leletmentés csak egy kicsi része, amit múzeumi fényképész kolléganőmmel, F. Szalatnyay Judittal bevállaltunk a többi munkánk mellé. Esetenként más munkatársaink is segítenek, mint Maczó Balázs, akitől fényképeket kaptunk, vagy volt múzeumi kollégánk, Gál Csaba. A munkamódszer a műemléki dokumentálás, műemléki értékleltár-készítés során szerzett tapasztalataimra épül. Szisztematikus dokumentálásra törekszünk, pincétől a padlásig (tetőteraszig) próbáljuk végigjárni a házakat. Az elején nem gondoltam ezt ilyen tudatosan végig, de úgy teszek, mintha valaki az épület műemléki felújítását tervezné, és nekem műemléki dokumentációt kellene készítenem. Vagyis dokumentálni az építészeti részleteket, a belsőépítészeti megoldásokat, az alkalmazott speciális anyagokat stb. Végül is ennek minden esetben meg kellene történnie… Egy-egy épületről 200–250 fotó készül, ebből választom ki a weboldalon szereplő képeket, eleinte kevesebbet, most már kb. 40–50 képet rakunk ki. Az épület teljes fotódokumentációja pedig a múzeum gyűjteményét gyarapítja – ha lesz még mit felújítani, akkor legyen is kutatható forrásanyag hozzá. A munka legvégén, a korabeli publikációk és képek alapján, a bejáráskor látottakat rögzítve készítem el az épületleírásokat.

FM: Ismersz a Virtuális leletmentéshez hasonló külföldi példát? Volt bármilyen előképetek, amikor belevágtatok a projektbe?

BM: Nem ismerek hasonló „hivatalos" intézményi projektet, de rengeteg magánember készít fotókat az épületbejárások során is, ezek majd idővel szerintem egyre értékesebbek lesznek. Nem virtuálisan és más eszközökkel ugyan, de a Victoria and Albert Museum megpróbálkozott egy jelentős és korábban védetté nyilvánított, azóta mégis lebontott szociális lakótömb, a londoni Robin Hood Gardens (Alison és Peter Smithson, 1972) egy részletének megmentésével. Egyszerűen kivágtak a bontás során egy jellemző szeletet az épületből. Ez a gesztus izgalmasan feszegeti a múzeumi megőrzés határait, sőt a kurátorok érvelése is figyelemre méltó: a Robin Hood Gardens is ugyanolyan fontos emlék, mint a múzeum más, hasonló módon megmentett műtárgyai, egy 16. századi homlokzat vagy egy 17. századi szobabelső.[5] Talán a 2015 óta működő SOS Brutalism projekt[6] hasonló bizonyos tekintetben a mi munkánkhoz, de nekik nem a részletes dokumentálás a céljuk, hanem a figyelemfelkeltés. Én is azt hiszem, hogy a megmentés szempontjából ma a figyelemfelkeltés a legfontosabb – tulajdonképpen kármegelőzés: nem bontanák el ezeket az épületeket, ha szélesebb kör lenne tisztában az értékükkel. Ezt a nyugati országokban sem könnyű kiverekedni, de ott legalább a politikai múlt nem vet árnyékot rájuk.

FM: A dokumentálás folytatásán kívül van-e egyéb terv a projekt továbbfejlesztésére – akár kiállítás, akár kötet formájában?

BM: Egyelőre azt szeretném, ha a legfontosabb épületeket még időben lefotózhatnánk, mert gyakran mi is „lecsúszunk". De ha már kiállítás és könyv, inkább azokat szeretném megmutatni, amik még megmenthetők.

FM: Most éppen min dolgoztok?

BM: A Velencei Biennálé-kiállításra kiválasztott, már megszűnt Újpesti Ady Endre Művelődési Házat[7] fotóztuk az elmúlt napokban, azt kellene megírnom, és a következő fotózáshoz szervezni a bejutást. 

(...)

Az interjú további részében többek között szó esik a Virtuális leletmentés projekt és a 2021-es Biennálé magyar pavilonján (Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása) dolgozó csapat közötti szakmai együttműködésről és arról, hogy miért nem a szocmodern kifejezés a leghelyénvalóbb szó a szóban forgó épületek megnevezésére. Felmerül még az Országos Villamos Teherelosztó és a Győri Nemzeti Színház épületének igencsak aktuális helyzete is, valamint az is, hogy a múlt század második felének építészetének és tárgykultúrájának jó darabjait milyen módszerrel lehetne szerethetőbbé tenni a laikus közönség számára.

A teljes interjú az Artmagazin legfrissebb számában olvasható, amely immár digitálisan is megvásárolható kedvezményes, 1000 forintos áron ezen a linken.

 

Jegyzetek

[1] Az épület tervezői: Szabó István – Jakab Zoltán, 1969–1972

[2] Az épület tervezői: Farkas Ipoly – Kévés György – Mészáros Géza (IPARTERV). Belsőépítészet: miniszteri helyiségek: Nyári László (KERTI), bútorok: Gergely Gábor (IPARTERV), 1971

[3] 13. kerület, Hungária krt. Az épület tervezői: Molnár Péter – Sylvester Ádám – Vajai Tamás, 1993

[4] 2. kerület, Pusztaszeri út 59–67. Az épület tervezője: Hóka László, 1958–62, 1968, 1978 (IPARTERV)

[5] https://www.theveniceinsider.com/architecture-biennale-2018-applied-arts/

[6] A projektről bővebben ld. Branczik Márta: A beton illata. In: Artmagazin Online, 2018.07.18. https://www.artmagazin.hu/archive/4229  

[7] Az épület tervezője: Ferencz István (ÉSZAKTERV), 1986