Hollókő, a sikertörténet
Az újrahasznosítás nem csak az anyagokról szól: gondolatok is újra (fel)használhatókká válhatnak. Közreadjuk Komjáthy Attila: Hollókői modulor című tanulmányát, amelyben 1969-ben Corbusier által ihletve, tudományos igénnyel arra kereste a választ, hogy mi Hollókő szépségének titka. A közlés pikantériája, hogy az eredeti cikket most a szerző maga keretezi az eltelt 44 év(!) szakmai - és persze személyes - tapasztalataival.
2011-ben az Icomos Magyar Nemzeti Bizottságának szervezésében Hollókőn (a látogatóházban) Hollókőről egy kerekasztal megbeszélést szerveztek, melynek résztvevője voltam jómagam is. Ez az esemény egyrészt arra késztetett, hogy végiggondoljam a több, mint 40 éves tevékenységünket, tevékenységemet, elődeink munkáit, amely nélkül Hollókő ma nem lenne a népi építészeti emlékek védelmének egyik tárháza, az építészeti védelmen túl a környezetvédelem egyik bástyája, valamint a várral együtt a táji adottságok mellett az ország egyik legérdekesebb (táji és építészeti) együttese.
1967-ben végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, de már azt megelőzően éreztem, hogy érdeklődésem a történeti építészetre épített modern építészet kialakítása felé fordul. A magyar néphadsereg ösztöndíjasa voltam, a leszerelésemet kértem, de előtte megpróbálkoztam azzal, hogy a Hadtörténeti Múzeumban helyezkedjek el. Sajnos onnan nemleges választ kaptam, azaz jelezték, hogy státusuk nincs (a nomenklatúra világában éltünk). Vártuk az egyetemen megjelenő álláshirdetéseket, s én különösen figyeltem arra, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) jelzi-e, hirdeti-e, hogy végzős építészt keres. A hirdetés megjelent. A jelentkezésemet elkészítettem, de az a hír ért váratlanul, hogy erre az állásra az évfolyamtársnőmet, Pogány Jolánt veszik fel. Én ezt megértettem, hiszen az egyik legjobb, általam is nagyon nagyra becsült építészettörténész professzorunk, Pogány Frigyes lányáról volt szó. Majd később kiderült, hogy még egy állás is volt az OMF-en – a beruházási osztályon – és erre Váli István tankörtársamat vették fel. Se akkor, se a mai napig harag vagy bánat nem élt a szívemben, hiszen egyrészt fatalista voltam és vagyok, másrészt hittem az elkötelezett alkotó munka erejében.
A „K” épület első emeletén a lakóépülettervezési tanszék előtt álldogáltam, néztem a kitett terveket, s egyszercsak nyílt az ajtó és Malecz Erika tanárnő (ma már tudom, hogy Ő az általam nagyon tisztelt Bächer Iván édesanyja) jött a tanszékről kifelé. Malecz Erika volt a tankörfelelősünk, ő igazított el bennünket a hivatalos órákon túl az építészet rejtelmeiben, de emberi tartást is kölcsönzött nekünk.
Egy kis kitérőként engedje meg a becses olvasó, hogy elmondjak egy történetet. A tankörben arról beszélgettünk, hogy helyes-e a disszidálás? Kit mi motivál, ha disszidálásra szánja magát? Magam mindig a „szabad költözködési jog” mellett álltam ki, az embereknek mindig meg kell engedni, hogy erről maguk döntsenek. Én a beszélgetés során azt mondtam a tankörben a többiek és Malecz Erika előtt, hogy én azért nem tudok disszidálni, mert elkötelezett baloldali vagyok, hiszek a közösségi társadalom, a szocializmus – kommunizmus eszméjében. Malecz Erika rám nézett : „- De Attila, hát Franciaországban is van kommunista párt.”
Ez a mondata mai napig tartó kijózanodást eredményezett bennem.
Folytatva a megkezdett történetet, megkérdezte tőlem: - „Attila, nincs túl jó kedve, mi baj van?
Erika kedves – válaszoltam neki -, nincs állásom, szerettem volna a Hadtörténeti Múzeumban vagy az OMF-en elhelyezkedni, de sehol nincs státus, minden hely betöltve, felvenni nem tudnak, pedig nekem egyrészt a szakmai érdeklődésem miatt, másrészt a család pénzügyi helyzete miatt mihamarabb dolgoznom kellene.
Jaj, de jó, hogy találkoztunk, kedves barátom, az OMF igazgatója keres fiatal építészt, aki segíteni tud neki egy itt, már az egyetemen elkezdett modern építészettörténettel foglalkozó könyvének a befejezésében.”
Azt is mondta, hogy előre jelzi, miszerint Merényi Ferenc igazgató Úr egy nagyon precíz, mindent kicédulázó és azt leellenörző építészettörténész, kemény feladat mellette dolgozni.
Erika azt ígérte, hogy megkérdezi Merényi Ferencet van-e állás, tud-e alkalmazni és személyemben elfogad-e a későbbiekben munkatársának. Mivel a titkos vágyam mindig az volt, hogy a történeti értékekre, építészetre építve teremtsünk, teremtsek modern építészetet, a javasolt állás már az első pillanatban vonzott.
A kapcsolat létrejött, az OMF-be felvettek (közben sokszoros kérvényezés bonyolult sora mellett leszereltem), és 1967 augusztus elsejével e jeles intézet tagja lettem. (Az ezt megelőző korszakról, erről az időszakról szól Bächer Iván „A return” c. könyve, amelyet szíves figyelmükbe ajánlok. Ott a Malecz megfelelője Malovecz.)
A munka elkezdődött. Fantasztikus volt. Át kellett néznem az "utolsó száz év" összes magyar építészeti folyóiratát, összehasonlítva a cédulán szereplő adatokkal. És ezzel lényegében újból átvettem a modern magyar építészettörténetet, kiegészítve a Major Máté professzor úrtól hallottakat.
A műemlékvédelem, a történeti építészet felé fordulásomat a fenti két professzor mellett nagyban motiválták Vargha László előadásai is, hiszen ő egyrészt oktatta a magyar népi építészet történetét, másrészt a modern magyar műemlékvédelmet. Tőle láttam először vonzó fotókat népi építészeti emlékeinkről, valamint a modern műemlékvédelmi törekvésekről, közte Erdei Ferenc, Sedlmayr János, Ferenczy Károly építészek munkáiról. Vargha professzor úr előadásán láttam először Váraszót, melynek helyreállítását Erdei Ferenc építészeti tervei alapján végezték, a mai napig az egyik legnagyvonalúbb és selymesen finom műemlék helyreállításnak ezt a munkát tekintem.
A műszaki titkári munkám során Merényi Ferenctől és annak titkárnőjétől, Nagyné Ilonkától sokat tanultam. Egyrészt Merényi Ferenctől fent említett precízsége mellett történeti szemléletet, másrészt az esztétikai minőség igényét, valamint a vállalati - szervezeti adminisztrációt, Ilonkától pedig az általános adminisztrációt és azt, hogy egy levelet hogyan kell célirányosan, nagyon udvariasan, protokollt betartva megfogalmazni. Közel egy év elteltével Merényi Ferenc felvetette (az okot pontosan nem ismerem), hogy helyesebb lenne, ha átkerülnék a felügyeleti területre, de jeleztem, hogy ez, bár fontosnak tartom, de engem igazán nem érdekel, és kértem, teremtsen helyet számomra a tervezési osztályon. Ez megtörtént és így kerültem „fel”, hiszen ez az osztály ült a padlástérben, a III. emeleten, akkor már a Táncsics M. u. 1-ben. Így érkeztem meg Erdei Ferenc műtermébe, Mendele Ferenc munkatársának.
Ebben az időszakban Mendele Ferenc többek között Hollókővel, a hollókői vár helyreállításával, valamint Hollókő falu műemléki rendezési tervével foglalkozott.
A „Műemlékvédelem” című lapban (1969/4.) ma is helytálló módon összefoglalta a „Hollókő műemléki jelentőségű területének védelmét”. Az 1909-es tűzvészt követően majd egyidőben ujjáépült falu egy olyan életérzést hordozott és hordoz, amely egy önálló kutatási téma lehetett. A faluban gyakran felmértünk, terveztünk, művezettünk, csodáltuk építészeti világát és a sétáink során gyakran tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy mitől szép ez a kis település, mitől annyira szépek a házai számunkra? A választ az aranymetszésben találtam meg – ebben az időszakban sokat foglalkoztunk Le Corbusier modulorjával a Makovetz Imre által vezetett keddista repülő – szabadegyetemen -, és így született meg a „Hollókői modulor” c. cikkem, amelyet, mint „felfedezést” szeretnék ismételten közreadni.
A hollókői modulor |
Az 1968-as „Hollókő településvédelme” terv (tervező Mendele Ferenc, munkatárs Komjáthy Attila) a Városépítészeti Tervező Vállalat 1962-es rendezési tervének ellenpontjaként készült (tervező Láng Tivadar és Ráduly Piroska). Ez az 1968-as terv a várt hatást elérte. A Petőfi és Kossuth utcák által határolt sziget megmaradt, a történeti falu a mai napig él. A védett falu határai mára már kiterjedtek. A házak nagy része jó állapotban van, felújított, élő és élhető funkciókkal rendelkeznek. Természetesen azt a célját - amelyben akkor erősen hittünk-, hogy lakóhelyként maradjon meg, részben – nagy részben- elvesztette.
Ebben a korszakban egyre hatékonyabban működött a népi építészeti emlékek védelme, tájházak sora valósult meg ezekben az években, elindult a központi és a tájegységekre jellemző skanzen „építés” is. Az egyedi védelmek, helyreállítások száma is növekedett. A skanzenek megvalósítása kapcsán komoly szakmai vita alakult ki a műemlékes-néprajzos szakemberek körében, s nem egyszer panoptikum létrehozásának a vádja is megfogalmazódott.
A tervezési osztályon majd harmincan dolgoztunk. Egymás munkáit ismertük és gyakran véleményeztük. Az asztalomon Hollókő helyszínrajza volt kifeszítve, színeztem és számoztam az épületeket, várható sorsuk szerint. Az asztalom mellett megállt Sedlmayer János műteremvezető-építész barátom és kérdezte, hogy mit csinálok? Elmondtam neki, hogy mi a tervünk és ezen belül kihangsúlyoztam, hogy Hollókőt egy élő faluként szeretnénk megőrizni, szándékunk az, hogy az egész falu számára szükséges középületeken túl lakóhely funkciója is maradjon. Sedlmayer János (Hanzi) csak legyintett és azt mondta: - „Attila, ez a végén egy panoptikum lesz”. Részben igaza lett.
A falu védelmét az elmúlt évtizedek lényegében biztosították. Jelentősebb hiányérzetem csak néhány területen van. Ilyenek a Kossuth és Petőfi utcák kőburkolatai, amelynek újjáépítése sürgős és elengedhetetlen feladat, és ilyen az a rekonstrukció sor, amely az üres, elpusztult házak pótlását szolgálná. Ha ezek megvalósulnak, méltóbb emléke lehet hazánknak és a világörökségnek.
Ha Hollókőről beszélünk, lényegében Mendele Ferenc építészről, a népi építészeti emlékek kimagaslóan nagy tudású szakemberéről és óhatatlanul a valamikori szakszervezeti bizalmiról, szakszervezeti titkárról, a párttagról, majd párttitkárról, az igazgató helyettesről, majd az általunk szeretett Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójáról is beszélünk. Míg a szakmai munkájával maradéktalanul elégedettek lehetünk, addig a politikai, majd vezetői tevékenysége számtalan kérdést vetett és vet fel. Nagy valószínűséggel, ha marad a szűken vett szakterületénél, akkor egy békés és boldog élet várhatott volna rá, professzorrá nőhette volna ki magát. Az alkatához nem illő politikai és vezetői tevékenység személyiségi problémákat okozott és ennek a feszültségnek a feloldásáért a kelleténél gyakrabban nyúlt a pohár után. Az életútjáról készült kiállítás kiadványa (Mendele Ferenc 1934-1994, Ybl-díjas építész) fantasztikus mennyiségű anyagot dolgoz fel, és kommentjei közül életének e részéről lényegében csak Császár László „Mendele Ferenc, a munkatárs és vezető” c. tanulmánya próbál reális képet festeni. Mendele Ferenc, mint kiváló szakember és mint az egyik mesterem él bennem. Ezt annak ellenére mondom, hogy az 1987-es felmondásomat, az OMF-ből való kilépésemet nagyban motiválta az ő vezetői erénytelensége. De amikor fiatalon eltávozott körünkből, megsirattam.
Hollókő népi építészetének védelme kapcsán Mendele Ferenc (munkatárs Komjáthy Attila) mellett feltétlenül meg kell emlékezni azokról a szakemberekről, akik nélkül ma Hollókő nem lenne mindnyájunk közös kincse.
A cikkben már kitértem Vargha Lászlóra. A teljesség igénye nélkül szeretném e sort folytatni N. Waigand Máriával, Dümmerling Ödönnel, Gazda Anikóval, Sugár Gizellával, akik a szabályozási tervekbe rejtett gondolatokkal segítették e munkát. Külön meg kell emlékeznem Horler Miklósról, osztályvezetőnkről, aki átlátta a népi építészet védelmének fontosságát, és nagyban segítette munkánkat. Az alapfeltételek, azaz a falu védelmének biztosítása mellett nagyban hozzájárult Hollókő világviszonylatban történő ismertté válásához az, hogy a világörökségi listára felkerült, és e téren Román András beruházási osztályvezető munkáját kell kiemelnem. Természetesen a fentiek mellett az egyedi helyreállításokat tervező kollégák is dicséretet érdemelnek.
Tisztelve, becsülve mindenki munkáját, a sikertörténethez hozzáadott értékét, mégis fel kell vessem azt a gondolatot, hogy a látogatóház személyhez kötött elnevezésének (dr. Román András Látogatóház) megváltoztatása fontos és igazságos lenne, egyrészt vagy Mendele Ferencről kellene elnevezni, vagy csak látogatóháznak hívni, és ez lehetne az a helyszín, ami a Hollókővel kapcsolatos tervanyagokat, dokumentumokat mindenki számára elérhető módon tárolja és bemutatja.
dr. Komjáthy Attila
építész
A cikk „Hollókő Öröksége” c. kiadványban jelenik meg 2013-ban, szerkesztők Dobosyné Antal Anna – Kovács Dezső, kiadó: ICOMOS MNBE 109-116.
