Hot modern kontra cool regionalizmus

Gunther Zsolt tanulmánya reakció, és nem válasz Wesselényi-Garay Andor regionalizmusról szóló hozzászólására. A tanulmány alapját a szerzőnek a MOME DLA-képzése keretében írott dolgozata képezi, amelyet a regionalizmus-értelmezés egyik sarkalatos elemére, a hely fogalmára kihegyezve szűkített.

"Jelen tanulmány reakció, és nem válasz Wesselényi-Garay Andor regionalizmusról szóló hozzászólására. A tanulmány alapját a MOME DLA-képzése keretében írott dolgozatom képezi, amelyet a regionalizmus-értelmezés egyik sarkalatos elemére, a hely fogalmára kihegyezve szűkítettem.

Úgy gondolom, helyesebben járok el, amennyiben az előző tanulmányomban felvetett gondolatmenetet bővítem ki, mintsem a Wesselényi-Garay Andor által boncolgatott kérdéses elemeket válaszolom meg pontról pontra. Így egy zsákutcából kívánok kikerülni, hiszen a hazai regionalizmus pontos határainak meghúzását, elmosott fogalmait és kapcsolódási pontjait jelen keretek között nem célom tisztázni.

A hazai regionalizmus megkésett felértékelődése, és ezzel párhuzamosan a hely szellemének túlhangsúlyozása mára a Wesselényi-Garay Andor által felvázolt formában meghaladottá vált. Jelen írás azt az alternatív utat mutatja be, mely a klasszikus helyfogalom egy összettebb szemléletéhez vezetett mind Európában, mind a világ egyéb országaiban. Ez a szemlélet nem jelenti a klasszikus genius loci fogalmának teljes negációját vagy kiürítését, sokkal inkább annak gazdagítását, és mai tartalommal való feltöltését. Az építészet, ahogyan Friedrich Achleitner is mondja, hál’ Istennek konzervatív műfaj, melynek egyik kötöttsége éppen az, hogy az épületek valahol állnak. Ezért elengedhetetlen a hely folyamatos újradefiniálása, korunk világképébe való beleillesztése.

A felülvizsgálat sokszor fájdalmas, hiszen megingathatlannak tűnő axiómák buknak meg. Korunk mentális technikái - a megszokottból való kiszakítás, újrainterpretálás, ütköztetés - megfelelő szellemi háttérként szolgálhatnak a hely egy sokkal nosztalgiamentesebb feldolgozásához. A hangsúly a továbblépésen, egy szellemi csapdából való kijutáson van. Szó sincs a közelmúlt hazai építészeti termésének megítéléséről. Ezt a szellemiséget sugallja a következő tanulmány is."

Gunther Zsolt

részlet az írásból (a csatolt dokumentumban elérhető a teljes anyag)

 

A hely szellemétől a hely programozásáig
a hely fogalmának fejlődése, avagy a hely banalizálódása és deszakralizálása

 

 

 

 

1. Bevezetés
Tanulmányom az építészeti hely fogalmának fejlődését követi nyomon, különös tekintettel a XX. század második felében bekövetkező változásokra. Mivel a téma erősen elméleti indíttatású, ezért az idézett személyek főleg filozófusok és teoretikusok. Az első rész a klasszikus modern koráig kialakult térfelfogásról és az egzisztencializmus építészeti helyre gyakorolt hatásáról szól. A fókuszban Michel Foucault heterotópiáról szóló esszéje áll annál is inkább, mert - véleményem szerint - itt figyelhető meg plasztikusan a hely értelmezésében történt hangsúlyváltás. A heterotópia - mint az utópia ellentettje és egyben kiegészítője - ellen-helyszínként definiálódik, felszámolja az épített környezet és a hely nosztalgikus kapcsolatát, és rávilágít azokra a valóságos és visszataszító életterekre, melyek a mai kor jellemzői. A heterotópia két irányba vezethet tovább: az egyik a digitalizált kibertér, a másik a kontamináció tere, mely a hitelesség igénye nélkül, de a korporációs kapitalizmus által felhatalmazva foglalja el a természeti tér egyre nagyobb részét. A helyeket egyre inkább a rátett programok jellegtelensége, banalitása és egyben összetettsége befolyásolja: az építészeti terek klónozott formában többszöröződnek. A helyek ilyen módon történő másolhatósága felveti Walter Benjamin “aura”-kérdéskörét. A szimulákrum, a szimulált helyénvalósága és őszintesége a ma fogyasztói társadalmában csakis úgy értelmezhető, amennyiben az épület és a hely egy speciális viszonyba kerül egymással. A tanulmány befejező része példákat hoz fel a hely és épület kapcsolatának mai viszonyára: Rem Koolhaas, Ben van Berkel építészeti alapállása egy forradalmian új értelmezését adja a fenti témának.

 

2. A hely modern értelmezése
Ahhoz, hogy a hely mai értelmezéséig eljussunk, szükségesnek tartom a hely fogalmának átalakulását, értelmezését a nyugati kultúrában tisztázni. A középkori helyeket egyértelműen egy függőleges viszonyrendszer határozta meg: a szenttel szemben a profán, a védettel szemben a kitett, védtelen helyek egy, az emberi létet befolyásoló minőséget alkottak, mely zárt és egyben egységes hierarchiába kényszerítette a benne élőket...
A tér fogalmának építészeti kisajátítása a modern kor terméke. Ez Európában jelent meg pontosan akkor, amikor az Euklideszi térkoncepció - miszerint a tér a háromdimenziós univerzum egy folytonos, homogén, és állandó meghatározója - krízisbe jutott. A klasszikus modern azonban csak a térrel törődött, a hely számára szinte nem is létezett. A térkoncepció – akárcsak a többi művészeti ág esetében – egy erősen absztrahált szinten fogalmazódott meg. A tér elvonatkoztatásának és az ipari normákhoz való idomításának szélsőséges példája volt a Neue Sachlichkeit és egyéb funkcionalista változatai, melyek a fiziológiai igényeket az emberi érzékeléssel együtt mechanikusan rögzítették.

 

3. Az egzisztencializmus "helye" az építészetben
A második világháború után jelent meg markánsan egy új építészeti érzékenység, mely megkérdőjelezte a tér kezelésének ennyire leegyszerűsített változatát. Az absztrakcióval ellentétben az egzisztencializmus Edmund Husserl maximáját ültette át a gyakorlatba, miszerint vissza kell térnünk a magukban létező dolgokhoz. Az építészeti gondolkodás vezérelvévé vált, hogy különlegesen viszonyuljon minden egyes helyzethez, mind térbeli, mind pedig időbeli meghatározottságának összességét figyelembe véve. Az építészet feladata az lett, hogy a lakozás számára építsen tereket. Mivel az univerzális esszenciák megszűntek, csupán különleges és történeti egzisztenciák léteztek. Terek nem jöttek létre kísérleti körülmények között, az általános jelleg kísérletezése megszűnt. Ehelyett az építészettől elvártuk, hogy megtörje az ég és a föld végtelen horizontját, ezáltal specifikusan meghatározott, esszenciálisan definiált tereket létrehozva. Másképp fogalmazva: hogy a hely elemeit gyűjtse össze, és tegye őket láthatóvá, tömörré és érthetővé...
Martin Heidegger a darmstadti beszélgetések alkalmával adta meg az új építészeti hely-felfogás alaphangját. A kiterjedés nélküli térrel szemben a behatárolt helyről szólt, mely nézete szerint az egyetlen lehetőség a létezés és a lakozás összekapcsolására...
Heidegger gondolatait Christian Norberg-Schulz fűzi tovább a genius loci fogalmának bevezetésével. A hely szelleme magában foglalja a benjamini aura fogalmát is. Így áll össze egy hermetikusan zárt, idillikus világkép, melynek vajmi kevés köze van a töredezett valósághoz. Norberg-Schulz “A ‘hely’ jelensége” (Das Phaenomen “Ort”) című írásában a helyet a lét elengedhetetlen alkotórészeként definiálja. Tehát mit értünk a “hely” fogalma alatt? Véleménye szerint nyilvánvalóan többet, mint az absztrakt lokalizálást. Egy olyan teljességet ért alatta, melyek konkrét dolgokból anyagból, formából, felületből és színből állnak. Összerakva ezeket, a dolgok egy környezeti jelleget határoznak meg, vagyis a hely lényegét...

 

4. A ‘genius loci’ fogalma meginog
Marcel Detienne francia antropológus a genius loci alapjául szolgáló tényeket vonta kétségbe. Egy átfogó felmérés, mely kiterjedt számos jelenkori és történeti kultúrára, megkérdőjelezte a heideggeri rögzített pontok létezését, melyek képesek lennének az emlékek és a tér szervezésére: “Mi a hely? Van-e egyáltalán neve? Ez valami rögzített dolog? Mit jelent a lakozás? Vannak helyek, melyek beszélnek, mások jelekként működnek, vannak jelek, melyeket szájként kell táplálni, melyeket gyomorként kell megtölteni. Vannak szabad és üres helyek, melyek egyszerűen rendelkezésre állnak...”
“Úgy tűnik, hogy a hely fogalma és annak interpretálása feloldhatatlanul össze van kötve az idő fogalmával. A történeti kultúrák helyszínei sokszor feladat elé állították az időt: az emlékművek magukban sűrítik az emlékezetet, a feledés ellenében dolgoznak, állandóan emlékezetbe idézve az alapító egyéneket, cselekedeteket, vagy intézményeket. Ezen kultúrák építészete az alapítás, emlékezés és állandóság rítusának részévé válik. Emellett azonban létezik az esemény kultúrája: egy olyan kultúráé, mely a káosz felé vezető szétbomlás és csepfolyósság állapotában képes energiát generálni, amely kaotikus elemekből kiindulva egy többszörös valóság redőit kezdi el építeni. Az esemény egyúttal találkozási pont is, egy kapcsolódás, ahol a határtalan út vonalai metszik egymást azért, hogy kiemelkedő intenzitású csomópontokat hozhassanak létre.”

Ezekre a gondolatokra rímel Michel Foucault esszéje a “más terekről”, azonban egy teljesen más utat felvillantva A heterotópia az utópiával szemben a valóságban is létező, valódi helyeket jelent, amelyek szerkezetüknél fogva különböznek környezetüktől mint például a kórház, a temető...
A Galilei által megnyitott behatároltságot helyettesítő kiterjedést az aktuális hely, a helyszín (emplacement; site) váltja fel. Ez még nem mond ellent a hely szellemének...

5. A szimulákrum7 aurája
A művészetbeli szimuláció hagyományos eszközei a jelmezek, maszkok, szerepek, filmszerű és elektronikus hatások. A számítógép megjelenésével az összes szimulációs eszköz egyetlen területre bomlott le - a digitálisan kódolt matematikai algoritmusokéba, amelyek a számítógépet univerzális géppé teszik. A művészet és a tudomány eszközeinek ilyen jellegű összeolvadása afelé halad, hogy a szimulációt a technológiai problémák fölé, a filozófiai témák felségterületére emelje.
Az ábrázolást magát már évtizedekkel ezelőtt válságosnak tekintették francia irodalmi szemiotikusok...
Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóságának korában című, 1936-ban megjelent művében azzal érvvel, hogy az értékes egyediséggel bíró történelmi leletek (egy ókori váza) és a természeti jelenségek (egy fa) birtokában vannak a hitelesség "aurája" bizonyosságának, ami már nem reprodukálható; vagyis a transzcendens minőség az, ami a reprodukció során elvész (nincs értelme "autentikus" fotómásolatot keresni). Benjamin meghatározása szerint az aura "a távolság minősége", amely megmarad, bármennyire közelről vizsgáljuk is meg az ezzel rendelkező tárgyat. Nem kevesebb ez, mint a tökéletes vallásos elgondolása. Baudrillard számára a hitelesség aurája örökre elveszett a médiaszimulácó világában, ezt nevezte ő a "hiperreális" megteremtésének, amelynek nincsen materiális eredete vagy valósága...


... A háromdimenziós számítógép-szimuláció adatterében (más néven "világtér" vagy "világ koordináta-rendszer") nincsen nézőpont. A digitális szimulákrum platóni ideaként létezik e térben, mint egyszerű általánosított törvény, a különös létezés sajátossága nélkül; csak akkor válik az érzékelhető valóság részévé, ha a megfigyelő kijelöl egy nézőpontot. A világtérből a képernyő terébe való fordításakor a valóság nem reprodukálódik, hanem teremtődik: ideális felületek jönnek létre merő szimulációként. A természettudósok egy adott világegyetem törvényeit kutatják; a számítógép tudósai törvényeket teremtenek és a számítógép egy új világegyetemnek ad életet.

 

6. És megjelenik a szemét, a virtuális tér, a térhatárok pedig elmosódnak
A modernista tárgy formai integritásra és önállóságra törekszik, ezáltal elszakad a helytől és a kontextustól. Ezzel szemben az emlékezés és a topográfia terhétől felszabadított hely jelenti egyúttal a kontextus kontaminációját is. Bizonytalan topográfiák, amelyeket a változás és a meghatározatlanság irányít. Mark Cousins angol filmesztéta fogalmazta meg találóan: “A kontamináció logikai szinten az a folyamat, ami által egy tárgy belseje azt bizonyítja, hogy a tárgy több mint a tárgy külseje vagy ábrázolása. A csúf tárgy telhetetlen, és kontaminációval egész környezetét el akarja pusztítani.”
Marc Augé francia etnográfus hipotézise szerint a “modernen túli” (Surmodern) nem-helyeket hoz létre, tehát olyan helyeket, melyek maguk antropológiailag határozatlan terek, és a régi helyszínekbe nem illeszthetők. A régi helyek alatt a nyilvántartott, osztályozott és az “emlékezés helyei” szintjére emelkedett helyekre gondol. “Egy olyan világ, mely a születést és a halált a kórházba száműzi, egy olyan világ, melyben a tranzitvárótermek, a luxus- és a visszataszítóan alacsony szintű átmeneti munkahelyek száma megállíthatatlanul növekszik (hotelláncok, átmeneti szállások, üdülőfalvak, menekülttáborok, szlömök), egy olyan világ, melyben gólemként egy önálló közlekedési hálózat fejlődik ki, melyek egyúttal mozgó otthonokként is működnek, egy olyan világ, melyben a magányos individualizmus, az átutazás, az átmeneti és a rövidtávú uralkodik, felmérhetetlen dimenziójú kutatási tárgyként jelenik meg az antropológus előtt. A hely és a nem-hely nem létezik többé a maga tisztaságában, a helyek újrakomponálódnak; a ‘cselekvés művészetének’ (Künste des Machens) és a ‘mindennapi kitalálásának’ ‘ezeréves listája’ - melyeket Michel Certeau vizsgált meg gondosan - ebben keres és talál új utat magának, és próbálja stratégiáit kifejleszteni.” A hely és a nem-hely állandóan szökésben lévő pólusok: a hely sohasem tűnik el teljesen, és a nem-hely sem állítja magát elő a maga teljességében...

A város terét és ezzel párhuzamosan az individuumok életterét nem csupán a csúf kontaminációja és a puszta virtualitás fenyegeti. A magánszféra és a köztér határa annyira átlyuggatott, hogy szinte képtelenség fenntartani a térhatárok sértetlenségét. Vilém Flusser a két világ egymásbafonódását így írja le: “A kép, amelyet a városról általában alkotunk, körülbelül így néz ki: házak, gazdasági magánterek vesznek körül egy vásárteret, amely politikailag nyitott, föltötte egy dombon áll egy templom, azaz egy elméleti szent tér... Nézzük meg magát a képet, amely modellként már nem használható. A három városi tér ‘Fuzzy set’-ként, tehát homályos, mozgó határral rendelkező halmazként kapcsolódik egymásba. A nyilvános tér a kábeleknek (pl. televíziókábeleknek) köszönhetően behatol a magántérbe. A magántér a készülékeknek (pl. autóknak) köszönhetően behatol a nyilvános térbe. A városban nincs semmi valóban nyilvános vagy privát. A szellemi tér pedig mindkét másikba behatol... A ‘szellem’ szemléletességet jelent, és szent, mert kimagaslik az üzemszerű működésből. Hétvége, szabadság, nyugdíjazás és munkanélküliség lett belőle.”

 

7. A gyakorlati felhasználók (end-userek)
Az eddig felvázolt ív egy időbeli egymásutániságot sejtet. Azonban nem erről van szó! A párhuzamosságok, esetlegességek megtermékenyítőleg hatottak a hely recepciójára és fogalmának építészeti átalakulására, mely párhuzamosan fut a második, reflexív modern térhódításával. Ez a modern nem tagadja a múlt század avantgard modern törekvéseit, ezeket az alapelveket sokkal inkább továbbviszi. Amíg a hely absztrahálódik a modern alatt, a posztmodern a genius loci fogalmával kézzelfoghatóvá teszi azt. A reflexív modern szintén elmozdul a konkréttól, most már azonban nem a puszta absztrakció síkján, hanem egy sokkal összetettebb és rafináltabb módon. Alejandro Zaera Polo (Foreign Office) az általánosból, a globálisból indul ki, melynek különbözősége és heterogenitása a hely ismeretében nő. A rendszerek széthullása, ugyanakkor újabb kötelékekbe való rendeződése ürügyként és egyben okként szolgál egy újfajta helydefiníció megalkotására. Peter Sloterdijk az ARCH+-nak adott egy interjújában így fogalmaz erről: “A ‘világ-ház’ (Welt-Haus) szétesése nemcsak egy entropikus kép, hanem az ún. negentrópia is a kép része, mivel most sokkal több komplexitás, összetettség keletkezik, mint ami az egységesség elképzelésekor lehetséges volt.” Egy mesterséges regionalizmus létrejöttének vagyunk tanúi, egy mesterségesen fokozódó természeté, ahol a helyi aura szintetikus lesz.

A hely fogalmának változásához az építész szerepének módosulása is hozzájárult. Az építész a technikus, a szervező és a tervező komplex státuszát vette fel egy erősen strukturált, együttműködő rendszerben, amelyben ügyfelek, befektetők, és műszaki tanácsadók vesznek részt. Ez az új szerep egyfajta hatalmi pozíciót kínál fel az építészek számára.
Ben van Berkel és Caroline Bos (UN-Studio) munkamódszerüket az építész új feladata szerint alakították ki. A klasszikus építész-mester pozíciója tarthatatlanná vált, helyette a nyilvános tudós (public scientist) szerepe a járható út...

Koolhaas kritikai módszere nem megsemmisítő, sokkal inkább logikus, amelyre könnyen felépíthető a hulladéktér hipotézise: „…többet építettünk, mint az előző generációk együttvéve, és mégsem említhetjük a kettőt egy lapon. Nem hagyunk piramisokat az utókorra.“ Ez az újfajta tér a fogyasztói társadalom mentalitásának folyománya, mely szervesen illeszkedik gondolkodásmódunkba.
Koolhaas leszámol a Walter Benjamin által bevezetett aura fogalmával. Az építészet mint művészet irányából közelítve az új technológiák térhódítása az építészetben párhuzamba hozható a mechanikus reprodukció koncepciójával a művészetben, ami - Walter Benjamin szerint – a művészet végét jelentette. A művészet tűréshatára azonban nőtt (ld. pop-art readymade-jei). Az eredetiség nem az egyediség, az alkotó beavatkozásának eredménye, hanem az általános alapjaiig történő leásás, és annak a program, és nem a hely által megszabott kontextusban való újraépítésének folyománya. A hely fogalmával szemben a hely programozása válik döntővé úgy, hogy nem a hely határozza meg az épületet, hanem – éppen fordítva - a program által definiált épület teszi a helyet jellegzetessé.

Gunther Zsolt