Hozzászólásként a Nemzeti-ügyhöz — Vincze Lászlótól
Úgy néz ki, az építészek minden történelmi, politikai kurzusban hasonlítanak egymásra annyiban, hogy zavaros helyzetekben sem esik nehezükre szolgálatot tenni, akár meggyőződésük ellenére is. A beígért dicsőség és az egzisztenciális prés könnyen teszi korábbi elveihez hûtlenné az embert, az építészt.
Hozzászólásként a Nemzeti-ügyhöz – idézet Vincze Lászlótól, a közelmúltban róla megjelent könyvből (Vallomások – Architectura sorozat, Kijárat Kiadó)
Nemzeti Színház (62. oldal)
Bán Feri 1997-ben megnyerte az országos pályázatot.
Nemzeti Színház iroda*, alapkőletétel, építkezés és annak leállítása.
A szakma halkan protestál, nem tud a helyzettel mit kezdeni.
Új program, más helyszín, az új miniszteri biztos hallani sem akar az építészekről, legfőképpen Bán terveiről.
Az építész kamara protestál, de nem elég erélyesen.
Az időközben kormánybiztossá lett miniszteri biztos, Schwajda hónapokon keresztül szinte a teljes hazai építész-szakmát kirekesztve készíti az új koncepciótervet, orosz színházi szakértők bevonásával, tudomást sem véve arról, hogy a törvény csak pályázatot tekint legitim megoldásnak.
Mindkét fővárosi zsûrin csúfosan megbukik Schwajda Nemzeti Színház elképzelése.
Mivel pedig már nem tehet mást, a kamara nyomására hajlik a pályáztatásra, de csak a meghívásosat tudja elképzelni.
Az Országos Kamara rendkívüli küldöttgyûlésén szavazásra bocsátja a dolgot, és megfogalmazza zavarbaejtő határozatát. Továbbra is az országos pályázatot tartja elfogadhatónak, de a Schwajda által forszírozott meghívásos versenyben is hajlandó, a törvényesség betartásának feltételeivel, a kiírókkal együttmûködni.
Ennyire tellett a Kamara küldötteinek és új elnökségének. Kapituláció.
A bukott koncepcióterv után a kormánybiztos nem ismeri el az elvesztegetett több hónapot, a súlyos kudarcot és nem távozik, hanem ellenkezőleg, mint a soron következő pályázat újbóli elnöke, ő válogatja össze az aspiránsok listájából a meghívottakat.
Ennél képtelenebb fordulatra nehezen lehetett számítani!
Úgy néz ki, az építészek minden történelmi, politikai kurzusban hasonlítanak egymásra annyiban, hogy zavaros helyzetekben sem esik nehezükre szolgálatot tenni, akár meggyőződésük ellenére is. A beígért dicsőség és az egzisztenciális prés könnyen teszi korábbi elveihez hûtlenné az embert, az építészt.
Nagy szükség lenne a szakmán belül az egymásra figyelő szolidaritásra, cinkosságra vagy valamiféle úri nagyvonalúságra, mindegy az, hogy a Nemzeti ügyében vagy csak egy pitiáner munka elnyerésekor.
A kicsinyes, ügyeskedő (tisztességtelen) versenymanőverek helyett gentleman-nek lenni.
Kritikus helyzetekben a szégyenérzés szabályozza döntéseinket, sajnálatos, de így van.
Ha nincs szégyen, nincs társadalmi, szakmai morál.
Igaz, hogy az épület, a vár vagy ház egy következő generáció számára nem jelent többet, mint önnön maga. Létrejöttének körülményei rejtve maradnak, építészeti értékeit szinte egyáltalán nem befolyásolja, milyen etikai, üzleti, személyi ágyazatban született, valósult meg.
Félő, hogy egy darabig még nem is fogja.
Rendet kéne tenni magunkban és erre bíztatni másokat is.
Vincze László
* Itt az eredetiben KHT szerepel, de ez csak a mai helyzetre érvényes. Néhány egyéb apró javítást tettem a szövegben V.M.
