Huszti István: Általános megoldási javaslat a tervezési díj és az engedélyezési eljárás problémáira

Az általam javasolt módszer kielégíti a jelenlegi társadalmi elvárásokat, az érvényes jogszabályokat, és nem kell változtatni a kialakult tervezési metódusokon sem.

Hosszas töprengés után örömmel közölhetem a kedves kollégákkal, hogy megtaláltam a címbéli probléma megoldását. Az általam javasolt módszer, bizton állíthatom, kielégíti a jelenlegi társadalmi elvárásokat, az érvényes jogszabályokat, és nem kell változtatnia a kialakult tervezési metódusokon sem. Nem húzom az időt, most ezen a helyen építő elképzelésemet felajánlom a közjó érdekében (természetesen szerzői jogaimat fenntartom). Nos, a megoldás az ÉPÍTÉSZETI PEEP SHOW!

Lelki szemeimmel már el is képzeltem a bejárat feletti feliratot. Világosszürke alapon lenne a halványszürke felirat, körülötte rózsaszínben villogó szívekben a sztárépítészeink képei. A belső térelrendezés átvenné a műfaj klasszikus rendszerét. Egy központi terem lenne berendezve a szereplők számára. A berendezés a hagyományos építészirodai szokásoknak megfelelően rendezetlenül összetolt asztalokból, számítógépekből, plotterekből, tea- és kávéautomatából állna, valamint a sarokban kapna helyet egy hatalmas szemeteskosár. A megrendelő a helyiségen kívül egy kukkolónyílás előtt ülne le. A kukkolónyílást korunk építészeti szellemességét jelképező vonalkód-architektúra elvei szerint alakítanánk ki, vagyis függőleges résekből állna. A nyílás kétféle üzemmódban működne. Alaphelyzetben Bojár Iván András építészeti írásait lehetne olvasni, míg megfelelő mennyiségű pénz bedobása esetén a belső teremben történteket lehetne kukkolni. Helyesnek tartanám azt is, ha az építészet és más művészetek közötti jó kapcsolat jegyében mondjuk egy modern zenét támogató alapítvány egy zenegépet üzemeltetne. A gép ingyen és folyamatosan Schönberg-műveket játszana, de 100 Ft/perc összeg bedobása esetén elhallgatna. Miután szépen minden a helyére kerül, kezdődhet a műsor.

Megrendelő a teremben helyet foglaló építésszel ismertetné a tervezendő épülettel kapcsolatos igényeit. Ebben a pillanatban üzembe lépne a kukkolónyílás, és megrendelő elkezdheti az előre megadott díjtáblázat szerinti pénzeket az automatába dobálni. Építész elővesz egy tekercs skiccpauszt és egy lehetetlenül vastag és puha ceruzát (100B), és rajzolni kezd. Kezdetben igen jól sikerült rajzfilmfigurák készülnek, majd az idő haladtával alaprajzi vázlatok tűnnek fel a papíron. Tervező egyre gyorsabb tempóban dobálja a szemeteskosárba és mellé a letépett skiccpauszokat, míg végre az egyik rajzot felmutatja a megrendelőnek. Megrendelő kérésére a lapot több irányban elforgatva is prezentálja. Ekkor megrendelő közli, hogy az egészből egy kukkot sem ért. Építész társadalmi és kultúra alakító szerepének tudatában hosszas magyarázatba kezd, melynek eredményeként megrendelő közli, hogy ő nem erre gondolt.

Ekkor építész monológba kezd, mely szerint nem érti, hogy talentumát miért kell feláldoznia a kispolgári sznobizmus, a társadalmi korlátoltság oltárán? A monológot egy magasból felhangzó géphang szakítja meg, ami fillérre pontosan közli a várható tervezési díj összegét. Tervező némi bizonytalansággal visszaül az asztalhoz és a ”talán mégsem olyan hülyeség” mondattal dolgozni kezd.

Lépjünk előre az időben és ugorjunk arra a pontra, mikor megrendelő és építész képzeletben egymás nyakába borul, hiszen elkészült a mindkettőjüknek tetsző vázlat. Ez az a pont, mikor az előadás társasági jelleget ölt, és bekapcsolódnak a tervtanács, az építési hatóság és a szakhatóságok képviselői is.

Szép sorban érkeznek, a feladat jelentőségére való tekintettel meghívást kapott a Jóisten és a Dalai láma is. Ők is, mint mindenki, köszönnek és bemutatkoznak.

- Jó napot kívánok! Én vagyok a Jóisten.
- Jó napot kívánok! Én vagyok a Dalai láma.

Csak egy mogorva alak jön be köszönés nélkül, ő ”az annyira híres építész vagyok”, hogy már bunkó is lehet.

Tervező türelmesen megvárja, míg mindenki kényelmesen helyet foglal, aztán a Tanács elé teszi a vázlatokat. A Tanács tagjai egymásra néznek, majd lekicsinylő mosollyal az építészhez fordulnak.

- Bizonyára ön nem tudja, hogy a tervbírálaton való részvételnek feltételei vannak.
- Igen, és mik azok?
- Azért, hogy tanuljon, részleteiben felsoroljuk. Ezek a következők:

    - veszettség elleni oltási bizonyítvány
   - igazolás arról, hogy a hatósági munkakörben dolgozók és azok családtagjai részére elküldte újévi jókívánságait
   - legalább két hónappal régebbi előzetes bejelentkezés
   - két példány teljes műszaki dokumentáció, a település középkori izometrikus digitális térképével és a városképileg jelentős pincei kiváltó részletes statikai számításával, mely a teljes valószínűség módszerével kimutatja a kockázati tényezőt, különös tekintettel a virginiai földrengések hatására

Na, kolléga, szóljon, ha ezek mind megvannak!

A feladat teljesítésének idejére, mint két felvonás között, szünetet lehet tartani. A szünetben a Kamara tisztségviselői halasi csipkés kötényben és főkötőben szendvicseket és üdítőket szolgálnának fel, a bevételből enyhítve a Kamara sanyarú helyzetét.

Jöhet a második felvonás.

A Tanács komor képpel vizslatja a terveket, majd megkérdezik az építészt, hogy megvannak-e a koncepcióvázlat skiccei. Tervező rövid türelmet kér, kiborítja a sarokban lévő szemetest, és lázas keresésbe kezd. Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy nem könnyű dolog utólag egy csomó Micimackó rajz, a megrendelőről készített gúnyrajzból kiválogatni a megfelelő vázlatokat, de a kitartást siker koronázza. A Tanács meghozza a döntését. A terv építészetileg nívós megoldás, igen jól mutatna például a Himalája hágói között, de ha a helyi szabályozás szerint valóban lehet ide ekkora házat tervezni, akkor haladéktalanul saját maguknak fogják indítványozni a szabályozási terv módosítását.

Az eddig háttérben várakozó szereplők közül előlép a tűzoltó, és meglepő kijelentést tesz:

- Kérem, a nádtető éghető.

Legalább egy órába telik, míg a tűzoltót sikerül meggyőzni arról, hogy az épületre nincs nádtető tervezve, és a későbbiekben sem szándékozik senki ilyet tenni, mikor a háttérben beindul egy szélgép, és feláll az ”az annyira híres építész vagyok” kolléga. A szélben csak a haja lobog, ő merev derékkal áll és szól.

- Kötelességem felhívni a figyelmet arra, hogy az építészeti hagyományok megőrzésének érdekében az épület csak NÁDTETŐVEL képzelhető el.

A pár pillanatra bekövetkező csend után tervező, arcát karmolászva, halk visítások közepette elkezd körbe-körbe járni, az eddigi szereplők pedig dilemmába esnek. Mit tegyenek? Saját maguknak mondjanak ellent vagy ”annyirahíres” kollégának. Végül az utóbbit választják megmagyarázhatatlan okok miatt.

Ne feledkezzünk meg azért megrendelőről sem. Az éppen történtek annyira nem kötötték le, ezért egy időre nem dobott pénzt az automatába. Azonban, mikor Bojár Iván András: ÚJ(RA)-BAUHAUS? - Látszani, kötődni: lenni írásának olvasásakor eljutott az ”Az így születő művek helyi értékét gyakran nem elsődlegesen az adott feladat immanens problematikájára adott építészeti válasz sikeres vagy sikertelen volta határozta meg, hanem egy jól/rosszul lekövetett modorban rejlő kulturális azonosulás deklarálása” mondatig, akkor ismét tetemes mennyiségű pénzt dobott a gépbe.

A teremben az események szárnyakat kapnak. Az ÁNTSZ képviselője kijelenti, hogy a terv elbűvölő, de azért megkérdezi, hogy a takarítástechnológiai tervben tervező a kézmosást milyen szappannal képzeli. Gyakorlatlan tervező ilyenkor hebeg-habog, majd pironkodva beismeri, hogy semmilyenre, gyakorlottabb kolléga szemrebbenés nélkül közli, hogy a Horváth-féle szabadalom alapján gyártott emulziósat. ÁNTSZ képviselője bevallja, hogy ezt nem ismeri - nem is csoda, nem is létezik, csak rutinos kolléga találta ki, mert valójában neki sincs halvány segédfogalma a dologról, akár a kezdő tervezőnek -, de javasolja a granulált hypót.

Ez a kijelentés, mint egy varázsszó aktivizálja a környezetvédelmi hatóság által delegált kollégát, aki a javaslatot elfogadhatatlannak tartja. Szerinte az egyedüli jó megoldás a norvég gleccserek vizében feloldott hamuzsír. Ismét parázs vita keletkezik, aminek a végén megszületik a kompromisszumos megoldás. Környezetvédő lemond a gleccservízről, de ragaszkodik a hamuzsírhoz. Igazából talán ez az egyetlen pont, ahol tervező passzív szerepben van, neki tökmindegy, csak döntsék el.

Nem részletezném a további vitákat, lépjünk előre arra az időre, mikor építész a szakági tervezőkkel marad magára. Statikus megint azzal a rögeszméjével jön elő, hogy pillér csak pillér fölé kerüljön, amin építész nevetgél egy darabig, aztán megegyeznek néhány kiváltógerenda helyi betervezésében. Gépésztervező sunyi módon a háttérben bejelöli az összes kiváltógerendát, és a légtechnikai vezetékek nyomvonalát ezek tengelyébe rajzolja. A kialakuló drámai pillanatban lép színre az elektromos tervező, aki szerint az új dizájn-műanyag elosztószekrény egyetlen elképzelhető helye a főhomlokzaton a nemzeti címer és a Mária szobor között van. A kialakuló vitában megrendelő számára megtudható, hogy az egyes mérnöki területeken kizárólag gyengeelméjű hülyéket képeznek. A patthelyzetet megint a magasból jövő hang oldja meg, bemondva a várható határidő-késésért levonandó kötbér összegét. Az események fénysebességre váltanak, hihetetlen, de a mű elkészül.

Tervezőnek már csak egy dolga van, az engedélyezés előtt megmutatni a dokumentációt az építési hatóság képviselőjének, hátha talál még valami hiányosságot. Az előadó hölgy mosolyogva néz az építészre, és lágy hangon közli:

- Nem nézem meg.
- Miért?
- Csak. Adja be, és ha valami nem tetszik, felszólítom hiánypótlásra. 

Tervező úgy dönt, sz.....k az egészre, összecsomagolja a tervet, kimegy a szobából, és a megrendelő kezébe adja. Megrendelő ekkor már merev vigyorral a képén és üveges szemekkel néz maga elé. Átveszi a tervet, belső zsebéből előveszi gyermekkora óta féltve őrzött úttörőnyakkendőjét, felköti, és ”Kezit csókolom tanítónéni” mondattal távozik.

Vége az előadásnak. Az automata perselyéből a résztvevők kiveszik a pénzt, aztán mindenki megy pihenni. Kell is, holnap újra műsor.

szerző: Huszti István