Huszti István: Építészet-mérnökség Lenin 24 és "álmaink háza" között
Mit tehet az építész, ha az építtető első térélményeit mondjuk a Lenin u. 24-ben szerezte, és megmutatja álmai házát?
A patakparton sétáltam hazafelé, mikor találkoztam Erzsébettel. Van vagy 10 éve, hogy átterveztem és átépítettem családi házukat. A ház a két háború között épült átlagos kertvárosi épület volt. Erzsébetéket megkedveltem, és a munkában is jól éreztem magam, reális, harmóniára törekvő igényeik voltak, mentesen a túlzásoktól. A családot Erzsébet képviselte, megvétózott minden felesleges, nem praktikus igényt, viszont nagyon jó érzékkel hagyta jóvá a jobb minőségű anyagokat, és igényes volt a részletképzésekben, a precíz kidolgozásban. Így a régi ház építészetileg jellegében alapvetően nem változott, de az átépítés után más minőséget képviselt. Igazából annak ellenére, hogy jelentős változások történtek, a külső szemlélő ezeket alig észlelte. A háború előtti kertvárosi ház megmaradt annak, ami; nem kezdődött új időszámítás, a régi szinte észrevétlenül folytatódott tovább. Tudtam a kezdéskor, hogy ez a munka biztos nem fog valamelyik építészeti magazinban szerepelni, de nekem nagyon jó perceket szerzett. Nos, kapva a véletlen találkozáson, érdeklődtem, hogy hogyan érzik magukat a házban.
- Ó igazán rendben van minden, csak az a gyengeelméjű - ebben a viszonylatban ez Lajosnak, a férjnek a szinonimája - lassan kiköltözik teljesen a kerti házba. Ez a szerencsétlen ott érzi jól magát, biztosan emlékezteti arra a rozzant parasztházra, amiben felnőtt.
Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy a telken meglévő régi fészerre való hivatkozással némi szabálytalansággal - lebontva és újjáépítve, túllépve a megengedett beépítettséget - egy kis növényházat és kerti lakot készítettünk, ami igen hasznos egy kertes területen. Ezt kedvelte meg Lajos, Erzsébet nagy bánatára.
A találkozás után elgondolkoztam a dolgon. Lajos teljesen érthető. Nem tesz mást, mint ösztönösen keresi azokat a tereket, amikhez kötődése van. Lajos egy ”rozzant parasztházban” tanulta meg a teret, Erzsébet egy vidéki kisváros iparos-kereskedő család házában. Igen, a teret is megtanuljuk, ugyanúgy, mint a beszédet. Vannak közös élményeink, de mindenkinek megvannak a saját jellemzői, attól függően, hol nőtt fel, milyen hatások érték. Van, aki egy belvárosi bérházban, van, aki egy falusi házban, van, aki egy lakótelep és a telefontemető között, vagy éppen egy ipartelep mellett - és sorolhatnám még hosszan. Ezek az élményeink meghatározók, nem szabadulhatunk tőlük. Szerintem nem is kell, illetve az lenne a jó, ha mindenki olyan életet tudna élni, hogy ne akarja elfelejteni. A valóság gyakran más. Mikor egy család abba a helyzetbe kerül, hogy megengedheti magának egy új ház építését, akkor elképzeli ”álmai házát”. Igen kevés kivétellel nem saját életükből indulnak ki, nem saját egyedi igényeiket próbálják megfogalmazni, hanem keresnek valami rózsaszín ideát. Ez az idea általában valami gazdagabb, gondtalanabb világot feltételező külföldi példa, ami néha a valóságban is rózsaszín. Azt hiszik, hogyha egy ilyenhez jutnak hozzá, akkor az életük is megváltozik. (Ezt használják ki a magazinok, a nagyobb üzleti hasznot remélő, ”csodatechnológiákat” reklámozók, sokszor az ökoépítészet és a passzív ház az álcájával.)
Pedig sajnos pont ilyen házak birtokbavétele után látunk családokat szétesni.
Mit tehet az építész, ha az építtető első térélményeit mondjuk a Lenin u. 24-ben szerezte, és megmutatja álmai házát? Egyáltalán építészeti feladat-e ezt a szituációt megoldani, hogyan viszonyul ehhez a szakma? Igazából mi is itt a feladat, hogyan fogalmazzuk meg a kérdést? Milyen eszköztára van az építésznek egy ilyen feladat megoldására, képzik-e erre? Megoldható-e a feladat az építészek és a társadalom közötti kommunikáció nélkül? A szabályozások mennyire érzékenyek erre?
Bevallom, a bevezető megírása óta elég sok idő telt el, mert arra gondoltam, hogy a felvetett téma és a felsorolt kérdésekre adható válasz nem igazán számíthat nagyobb érdeklődésre. Ezen változtatott a Média Építészeti Díj zsűrizése a Kuplungban, ahol az egyik mű tervezőjétől elhangzott egy mondat, ami teljesen megegyezett azzal, amit én a felvetődött kérdésekre adható válasz alapjának gondolok. Ezt a mondatot Fejérdy Péter, a Rózsadombi Krisztus király templom hozzáépítés szoborfülke egyik tervezője mondta. Fejérdy Pétert személyesen nem ismerem, vele még nem találkoztam, így, ha valamiről azonos a nézetünk, az a személyes kapcsolattal nem magyarázható.
Nem jegyeztem le a mondatot szó szerint, de tartalmilag így hangzott: kerestük annak a lehetőségét, hogy a régi feláldozásával valami újat hozzunk létre. Ez a mondat nagyon tömören kifejezi az építészeti feladat lényegét. Jó néhány évvel ezelőtt ezt én úgy fogalmaztam meg, hogy az építészet alapvető feladata egy orfeuszi áldozati szertartás véghezvitele, ahol az építész feladata a szertartás levezetése. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy valami elvont misztikus dologról van szó, megnyugtatok mindenkit, hogy ez az egész teljesen természetes, csak talán a megfogalmazás szokatlan, pontosabban már elszoktunk tőle. Orfeusz köre sok művészet állandó és megújuló témája, akár az irodalom, akár a képzőművészet, a táncművészet, a zene területén nézünk szét, hiszen minden alkotás lényege az új keletkezése, amihez fel kell áldozni a régit. Ennyire egyszerű az egész. Amiért mégis érdemes és szükséges belemenni a részletekbe, az az, hogy a mi nyugati kultúránk eljutott arra a pontra, hogy az ”áldozat” fogalmát azonosította a ”megsemmisítés” fogalmával. Az orfeuszi áldozat nem megsemmisít, hanem átlényegít, az áldozat tárgyának nem kell megsemmisülnie. Mikor Orfeusz zenél a lantján, a vadállatok megszelídülnek, vadállati ösztönük az áldozat, nem maguk. A természet ősi erői új harmóniában egyesülnek, Orfeusz zenéje révén egy magasabb rendű transzcendentális egység részévé válnak. Sajnos sokkal könnyebb környezetünkben építészeti (itt az építészetet én idézőjelbe tenném) példát találni a megsemmisítésre, mint az orfeuszi áldozatra. Nem sorolok most fel városrészeket, tereket, épületeket, hagyok itt egy kipontozott részt, mindenki gondolja bele saját tapasztalatait, attól tartok kevés olvasónál marad kitöltetlenül....................................................................................
Miért pont a Lenin 24? Ez félig véletlen, félig szándékos. Véletlen, hogy pont ez a kép került most a kezembe. A képet még egyetemista koromban készítettem, egy tanulmány kapcsán, ami többek között a tornácokról szólt. Mikor az anyagot bemutattam, ”finoman” figyelmeztettek, hogy ez a fotó talán ne legyen benne (1979), így maradt a fiókomban a mai napig. Sajnos a többi kép a beadás után eltűnt, talán szimbolizálva a tornác, mint a magyar építészet szimbólumértékű elemének kihalását az utóbbi évtizedekben, köszönhetően a ”K und K”-ás (ha valaki nem tudná innen ered a KUKA szavunk) szemléletű szabályozásunknak.
Mi is lehet Lenin 24? Nézőpont kérdése. Van, akinek egy szegényes ház, van, akinek egy szedett-vedett tákolmány, van, akinek egy szociális lenyomat, van, akinek visszataszító, van, akinek közömbös, vannak, akiknek életük része, sőt (erre a kép készítésének idején gondolni sem mertem volna) van, akinek reményei tárgya – és sorolhatnám még tovább. Objektíven nézve a Lenin 24-nek is van funkciója-szerkezete-formája, és meg merem kockázatni, hogy a maga szegényes formájában egységes is. Ha ezt elfogadjuk, akkor annak ellenére, hogy Lenin 24 mind emberileg, mind társadalmilag nyomorúságos, építészeti értéket képvisel. Igen, de hol van itt Orfeusz, mit lehet itt átlényegíteni, szóval mi is a feladat? Akiknek Lenin 24-ben telt az életük, és eljutottak oda, hogy megvalósítsák álmaik házát, azoknak is tudatalattijukban rögzült életük történéseinek térélmény-sorozata. Ezek a térélmény-sorozatok a Lenin 24 tereinek variációi. Van, amihez kellemes élmények társultak, van, amihez kellemetlenek. Mondhatjuk, hogy ehhez a tervezőnek semmi köze, de a tervezendő ház nem a megrendelő életéről szól? Hiába találunk ki okos funkciót, gazdaságos szerkezetet és látványos formát, ha mondjuk a tervezett térkapcsolatok a tudat alatt rögzült ”kellemetlen” élményanyaghoz társulnak.
Biztosan állíthatom, hogy lehet olyan szituáció, mikor a szakmailag tökéletes térsorozat a leendő lakónak nyomasztó és érthetetlen. Pár éve egy kereskedelmi cég központját terveztem. A megrendelővel nagyon jó munkakapcsolat alakult ki, és így elég hamar eljutottunk arra a pontra, mikor mind ő, mind én a tervet jónak tartottuk. A beszélgetések során mégis úgy éreztem, hogy valami apróság még hiányzik. Ezért a konzultációk során megpróbáltam nem csak a tervezett házról beszélni, hanem személyes élményekről is. Hamar észrevettem, hogy megrendelőm egy adott helyhez kötött gyermekkori élményeihez lyukadunk ki. Ezek egy, a kereskedő nagyszülők üzletében lévő helyiséghez kapcsolódtak. A következő találkozásra az alaprajzba becsempésztem egy olyan szobát, ami kapcsolataiban a gyermekkori üzlethelyiség szobájához hasonlított. A hatás felülmúlta a várakozásaimat. Az építtető a mai napig nem tudja, hogy azt a szobát az ő gyermekkori élményei alapján terveztem, de abban a pillanatban, mikor meglátta, az új ház teljesen a sajátja lett. A későbbiekben ez a viszony csak erősödött, pedig csak egy apróság volt.
Az én válaszom arra, hogy építészeti feladat-e egy ilyen szituáció megoldása, egyértelműen az, hogy igen, sőt ez az építészeti feladat, függetlenül attól, hogy a kiindulópont a Lenin 24 vagy más. Akár egyedi építtető házáról, akár egy közösségi feladatról van szó, az előző tudatalatti térélmények feltárása nélkül az építészet arctalan lesz, és az első megrendelői vágyálmok szolgai kiszolgálása nem más, mint prostitúció. És ezt nem menti az sem, ha nem pont egy giccses babaházról van szó, hanem a legújabb építészeti ”trendi” épületről. Persze ez így nehéz kenyér, a tudatosan fogyasztásra és nem életre manipulált társadalmunkban ezért ritkán jár a nyíltszíni taps. Ami a szakma hozzáállást illeti, az én tapasztalatom az, hogy általában megkérdezik: most miről beszélsz? Erre gonoszan csak azt szoktam válaszolni, hogy arról az arctalan zseléről, ami az elmúlt évtizedekben megépült (tisztelet a kivételnek). Itt tartva arról már talán nem is érdemes szót ejteni, hogy képezik-e erre az építészeket. De azért mégis. Ha valakinek a tanára nem csak építész, hanem ember is, akkor igen, szerencsére vannak ilyenek, de a tanrend nem írja elő.
Az írásom elején feltett kérdések között szerepelt, hogy a feladat megoldható-e a társadalom és az építészek közötti kommunikáció nélkül? Minek ezt kérdezni, hiszen a válasz egyértelmű, nem. Csupán azért, mert ez a kommunikáció gyakorlatilag nem működik. Az építészeti nyelv a nagyközönség számára ismeretlen, az építészet egyszerűen hiányzik a vizuális kultúránkból, és ha mégis értelmezni próbálják, egészen furcsa eredmények születnek. Igen meglepődtem, mikor egy-egy művészettörténeti könyvben - ami vizsgaanyag számos vizuális képzést adó felsőfokú intézményben - azt olvasom, hogy az építőművészet köréhez nem tartoznak a lakóépületek és a ”funkcionális” épületek. Vajon mi építészek tisztában vagyunk azzal, hogy mit hisznek rólunk? Ilyenkor meginog az ember, hogy van-e értelme arról beszélni, hogy a nagy hármas mítosz, a funkció-szerkezet-forma önmagában életképtelen és azon gondolkozni, hogy a tudatalatti térszerkezetek miért szükségesek?
Hasonló érzéseim vannak akkor, ha a taglalt tervezési problémát megpróbálom a szabályozás oldaláról nézni. A gond ugyanaz, mint előbb: nem egy nyelvet beszélünk. A szabályozás nem építészeti fogalmakban működik, hanem fiktív jogi és geometriai kategóriákban. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy van egy ennyi és ennyi építménymagasságú házam, csak olyannal, aki azt mondta, hogy van egy ennyi és ennyi emeletes vagy szintes házam. Ne keverje össze senki, az emelet építészeti fogalom, az építménymagasság nem! A szabályok tapasztalt össze-vissza értelmezésének nem az az oka, hogy az építészek nehéz felfogásúak lennének, hanem az, hogy minden jóérzésű tervező összes sejtje visítva tiltakozik, ha egyáltalán ezeket a fogalmakat értelmezni kényszerül.
Végezetül egy minta a valóságból, hogy mi is történik Lenin 24 és álmaink háza között manapság. Egyik megrendelőmnek hosszasan beszéltem arról, hogy a tervezés során a magánérdeket hogyan lehet összehozni a közjóval, és ennek többek között a szabályok adnak formát. Néhány nap múlva találkoztunk, és örömömre megbízott a tervezéssel, de ezt egy feltételhez kötötte. Miután megmutatta az itt is látható fotót, a következőt mondta:
- Amíg ezt a házat a szabályok szerint meg lehet építeni, addig a szabályok és a közjó kapcsolatáról ne beszéljek neki.
kép+szöveg: Huszti István
