Idézetek Kovács Pétertől és Lengyel Istvántól — a munkáikat bemutató sorozat zárásaként
Az épületek helyszínei: Gönc, Mátészalka, Nyíregyháza, Debrecen, Újfehértó, Ózd.
Az idézetek forrása Váriné Szilágyi Ibolya: ”Építészprofilok / Akik a ´70-es, ´80-as években indultak” című izgalmas könyve, mely többek között portrét rajzol Kovács Péterről és Lengyel Istvánról is, pályakezdésüktől közel a kötet megjelenéséig, 2006-ig.
Augusztus 19-től kezdődően hetente egyet-egyet mutattunk be egy ”laza” debreceni építész páros, Kovács Péter és Lengyel István munkáiból, melyek között volt több közös, és volt pár, melyek egyedül Lengyel István tervei alapján épültek. A sorozat zárásaként a szakmához szorosan kapcsolódó vallomásaikból választottunk részleteket. Az idézetek forrása Váriné Szilágyi Ibolya: ”Építészprofilok / Akik a ´70-es, ´80-as években indultak” című izgalmas könyve, mely többek között portrét rajzol Kovács Péterről és Lengyel Istvánról is, pályakezdésüktől közel a kötet megjelenéséig, 2006-ig.
Kovács Péter
– az osztrák Hinterwirth építész irodában szerzett tapasztalatairól:
”Alapvetően más szemlélettel viseltettek a tervezés iránt. Például egy irodában volt nyolc építész, de a kimenő tervre csak az iroda nevét lehetett ráírni. Soha nem szerepelt a tervező neve, csupán az egyéni pályázatoknál. Az építészek nem csináltak hiúsági kérdést abból, hogy ki mit rajzol. A főnök menedzselt és építész is volt. Volt egy főnökhelyettes, művészeti vezetőnek is volt tekinthető, ő éjjel-nappal a tervezéssel foglalkozott, minden nap végignézte a rajzokat és előfordult, hogy el kellett dobni, mert rossz volt. Mi ezt először nehezen viseltük. Magyar építészeti öntudattal, harmincéves fejjel nem esett jól a kritika. Meg kellett alázkodni a másik építész előtt ahhoz, hogy a feladatokon keresztül rájöjjünk, igaza van. Nyilván ehhez olyan kell, aki nagyon tudja a szakmát, aki tényleg irányítja az embert. ...Egy idő után be kellett látni, hogy ha az ember a jó dolgokat megfogadja a másiktól, és ennek nincs semmiféle rossz felhangja és következménye, abból csak profitálhat. A produktum, a végeredmény a lényeg. Épp ezért sikerült jó terveket csinálni, mert közösen pofozgattuk, naponta kétszer-háromszor megnézte valaki azt a produktumot, és hozzászólt valamit. Vagy igaza volt, vagy nem, ez valahogy kiderült. Magyarországon ehelyett általában mindenki egyedül tervez, a másikét meg ha teheti, többnyire a háta mögött, leszólja. Nyugaton nem divat az, hogy ócsárolják a másik építészt, ez sajnos még a Mesteriskolán is divat volt.”
– a közös munkákról Lengyel Istvánnal:
”Végül is két dolog köt össze minket. Az egyik az, hogy egyikünk sem akar túl nagy tervezőirodát működtetni. Vannak olyan feladatok, amelyek a gyorsaság, intenzitás miatt egyedül nem vállalhatók. Ilyenkor célszerű összefonódni, szövetkezni. A másik meg, végül is rájöttünk, jobb minőségű az az épület, amit együtt hozunk létre. Inspiráljuk egymást. Tehát ennyi, ami összeköt minket. Nyilván mindkettőnknek megvan a saját utunk, de úgy tűnik, közös munkáink elég színvonalasak. És sikeresek. Tehát úgy gondoljuk, van értelme együtt dolgoznunk.” (interjúrészlet 2005-ből)
Lengyel István
– Farkasdy Zoltánról, akit sokan vallanak felejthetetlen mesterüknek:
Az egyetemi tanulmányok végén több budapesti álláslehetőség közül válogathatott tanára, Farkasdy Zoltán ajánlásával (LAKÓTERV, KÖZTI, IPARTERV stb.). ”Ő épp azáltal volt oly kiváló és emlékezetes – mondja István –, mert tőle meg lehetett tanulni, hogyan kell egy korrektornak foglalkozni a tanítványaival. Nem a saját elképzeléseit próbálta rám erőszakolni, hanem azt kereste, hogy én milyen vagyok, mit tudok, és mit akarok elmondani. Arra törekedett, hogy az építészeti elgondolás alakítása, fejlesztése során párbeszéd alakuljon ki, lehetővé az egyéniség formálását, a szakmai értékek kialakulását.” (Az 1994-es interjúból.)
– a sikerről, és annak kovácsolásáról...
Már korábbról ismert volt, hogy nem sokra becsüli a ´90-es évek elején éppen hódító anyagi sikermodellt, az ún. jól menő építészeket más kategóriába sorolja. A pénzt eszköznek és nem a siker mércéjének tekinti, a siker az ő szótárában a szakmai sikert jelöli. Mit is jelent neki a szakmai siker? Ilyen fogalom vagy gondolat sohasem létezett számára teljesen tudatosan, és úgy gondolja, hogy ez jól is van így. Vágyakozás mindig van az emberben valamiféle elismerésre, mindenkinek jólesik, ha dícsérik.
”Hogyan éltem meg ezeket a kitüntetéseket? Valahogy mindig fáradtan, mint a messziről jött vándor, úgy estem be egy-egy ilyen díjkiosztásra. S akkor úgy éreztem, hogy csak egy pillanatra állt meg ez a vonat ezen az állomáson. Tehát nem vagyok e tekintetben különösebben elismerésre vágyó vagy az, aki azért dolgozik. Én valóban szeretem ezeket a házakat. Akár önzőnek is lehet mondani, a közízlés felől nézve. Hiszen abban a környezetben ahol én élek, az építészeti tevékenységet nem a szakmai értékrend határozza meg, hanem az ízlés, s nem ritkán a kiforratlan divatokat kedvelő közízlés. Egy nem szakembernek úgy tűnhet, mintha én valóban minden áron csak alkotni akarnék, de ez nem feltétlenül vagy így! Az alkotás lehetőségeinek a megtalálásában rengeteg az alkalmazkodás az épületek jobb minősége és egyedisége érdekében (alkalmazkodás a környezeti lehetőségekhez, működési elvárásokhoz, költségtervekhez, intézményekhez stb.) más építészeknél is, nálam is. Épp ezért, mert ismerem ezeket, és ismerem a magam teljesítményét is, úgy érzem jogom van valóban Építészként dolgozni (s nemcsak, vagy nem elsősorban a kuncsaftot kiszolgálni!)... A legjobb hajtóerőm belülről jön, egyszerre belső kényszer és élvezet.” (1994-es interjúrészlet.)
– a könyvről az Építészfórumon:
