„Ilyen kis szerelmeses...” - Vadász Bence és M. Miltényi Miklós könyvének bemutatója

Telt ház volt az Ötpacsirta utcában, az Építészek Házában 2012. október 26-án a Vadász Bence – M. Miltényi Miklós páros „Ilyen kis szerelmeses...” című, immár harmadik közös kötetének bemutatóján. A Kossuth kiadó képviseletében László Ágnes konferálta fel az igencsak vidámra sikerült eseményt, ahol Skardelli György alkalomhoz illő nyitóbeszédét néhány vers követte Básti Juli tolmácsolásában.

Telt ház volt az Ötpacsirta utcában, az Építészek Házában 2012. október 26-án a Vadász Bence – M. Miltényi Miklós páros „Ilyen kis szerelmeses...” című, immár harmadik közös kötetének bemutatóján. A Kossuth kiadó képviseletében László Ágnes konferálta fel az igencsak vidámra sikerült eseményt, ahol Skardelli György alkalomhoz és alkotókhoz illő gondolatait néhány vers követte Básti Juli tolmácsolásában. Az alábbiakban Skardelli György eseményen elhangzott nyitóbeszédét adjuk közre:

 

 

Építészet és költészet, avagy egy igazi szerelmese

Hiába, na, mégis csak október van, és ha már az van, akkor az az építészet hónapja. Ezért is vagyunk itt mindannyian, építészek és nem építészek egyaránt, hiszen két építész munkáját ünnepeljük, és köszönthetjük személyesen az alkotókat magukat. Bár a mű korántsem szokásos, nem egy féltve őrzött, fiók mélyéről előhalászott, meg nem értett terv, vagy egy éppen megvalósult ház képei szigorúan bokamagasságból exponálva, pont elkapva a lenyugvó nap utolsó játékos sugarát, amint megcsillan a színüveg előtető sarkán és még csak nem is egy útinapló egy távoli útról, telis-tele igazi építészies rajzokkal, kizárólag töltőtollal utóhasznosított papírra vetve. De nem ám, hanem egy valódi könyv és méghozzá nem is az első, hanem immáron a harmadik, részeként a sorozatnak a fékezhetetlen szerzőpáros tollából. A munkamegosztás példamutató, az egyikük ír, a másikuk rajzol és a végtermék nem egy örök érvényű építészeti tanulsággyűjtemény, okulásul az utánuk sorjázó építész fiataloknak, hanem egy verses kötet. Vagy, ahogy azt évtizedekkel ezelőtt a kiskőrösi laktanyában egy törzsőrmestertől volt alkalmam megtanulni a körletben, miközben két ujját demonstratíve összecsippentve emelte ki a szekrényből az oda nem való tárgyat és ejtette a márványmozaik padlóra, egzaktul definiálva annak műfaját: „szípirodalom”. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy az ő szájából volt ennek a szónak egyfajta pejoratív tónusa, de az elvitathatatlan, hogy részéről a műfaj meghatározás korrekt volt és e tekintetben - az évtizedeken átívelve - szolgált segítségül az alkalomhoz illő bevezető gondolatokkal küzdő rétornak. Most hogy már pontosan tudjuk, hogy mi is az ünnepélyes alkalom tárgya és műfaja, óva intek mindenkit az elkeseredéstől. Tehetséges, sokat bizonyított kollégáink nem azért írták ezt a könyvet, mert nincs munkájuk. Jó, tényleg nincs, de most álljon elő az az építész, akinek van! Na, ugye! És akkor meg ne csodálkozzunk, ha az alkotó tehetség új utat keres magának és ha nem az építészetben, hát a szavak erdejében vág örökkévaló ösvényt magának. Persze ez is tele van tanulsággal, az életből ellopott pillanatok tanulságával, hiszen végiggondolta volna-e bárki is közülünk, hogy hányadik vodkától születik meg az igaz szerelem?! És ha mindezt végig gondoltuk, tegyük a szívünkre a kezünket, azért ez mégiscsak fontosabb kérdés, mint az, hogy a mezzanin szinten hány perces ajtót írjunk ki a takarítószer tárolóra.

 

Bence és Miklós, igazi veretes férfiúk. Egy ilyen párosítást már eddig is ismertem a szépirodalomban, igaz, hogy Miklós és Bence volt a sorrend abban az írásműben, és bár több, mint 160 éves, de az se egy rossz költemény, egy kicsit ugyan hosszabb lére van eresztve. Dörgicsére jövet-menet hányszor meghallgatom egy szeretett bariton tolmácsolásában. Az írójuk se volt akárki, egészen a nagy tekintélyű akadémiai főtitkárságig vitte fel és még csak nem is volt építész. Ellenben a mi embereink, Bence és Miklós azok. Szeretett kollégáink, harcosok az első vonalból és mint most már az hiteles írásaikból kiderült, nagy természetű hitvesek, gyengéd szívű apák, és a kocsma asztalnál se hitvány akárkik. És összehoztak egy újabb könyvet, amelyben lehet, hogy itt – ott döcögnek a rímek, azonban az biztos, hogy minden papírra vetett betű és meghúzott vonal csibészséggel, barátsággal, szeretettel került a kötetbe, amely talán felvenné a versenyt a legcsillogóbb építész tervvel is, már ha egyáltalán szeretne ilyen versenyre kelni. Valahogy kikeveredve ebből a verbális káoszból mit is kívánhatnék ennek a két polihisztornak? Vegyék, vigyék a köteteiket, ezt is, meg az előző kettőt is, hiszen hogy néz ki a sor a könyvespolcon, ha foghíjas. A tanulság levonása magam számára is szükséges. Ha netán egy József Attila-díjas költő valamilyen teljesen megmagyarázhatatlan okból épülettervezésre adja a fejét és a tervét a központi tervtanács előtt akarja bemutatni, bátran küldjétek hozzám opponenciáért. Vállalom!

Skardelli György

 

 

Kedvcsinálóként egy vers a kötetből:

pottyan

egy újabb pirula pottyan a vízbe,
pezsegve földet ér a többihez…
én is így úszom majd le hozzád
- már csak pár pillanat …
furcsa így átnézni a poháron,
viccesen torzítva táncol az a gyertya,
amit az emlékedre gyújtottam ma is.
…de ma utoljára…

mert már nem várok tovább.
azt akarom, hogy újra megfricskázd az arcom,
hogy megnevettess mint akkor,
amikor azokat a hülye pofákat vágtad
a kórházban az orvos háta mögött
és nem tudtam már tovább játszani
a rémült és aggódó, mégis rendíthetetlen nagyasszonyt, mert
kibuggyant belőlem a visszatartott gyermeki nevetés

ezért most beleejtek még egy-két  kapszulát
- mint színes gyöngyöket -
ebbe a mesésen szikrázó kristály kehelybe,
amibe majd ünnepi ruhámban én is belemerítkezek,
hogy a te kis alízod a szomorú szoba-konyhák dohszagú világából
eljuthasson végre hozzád; csodaországba.

mert nem mászok több lépcsőt fújtatva,
párizsiból és trappistából emelt bábeli tornyomba,
nem ülök a lelkét-vesztett, áruló öreg telefon mellé
és nem várom többé a kegyetlen postást sem,
mert nem akarok már magányos, süket és szenilis
nagymamát játszani
ebben a kinyúlt, ráncos, öreg jelmezben,
hanem kibújok belőle mint egy rossz kabátból,
és futok és táncolok és rosszalkodok veled megint

úgyhogy azt hiszem töltök még ehhez a
nyomorú koktélhoz egy jókora adagot
a kedvenc gondűző borocskádból,
- azóta is mindig tartok egy üveggel a spájzban, –
hogy a sok, elkínzottan vigyázban álló kis gyógyszer-katona is
vidáman táncra perdüljön a pohár fenekén

és hogy én is kicsit becsiccsentve ébredhessek majd
a régi kertünkben,
azon a kockás pokrócon,
a diófa alatt,
a válladnak dőlve
újra…