In memoriam Kunszt György (1924-2010)
A 2010. november 9-én elhunyt Kunszt György Széchenyi-díjas építészmérnöktől, filozófustól, a műszaki tudományok doktorától Miklóssy Endre búcsúzik.
Alig ismerek olyan építészt, aki egyben ne volna amatőr filozófus is. Azért lehet ez így, mert az építészet a világ egy részének a megformálása, ezért átfogó elméleti alap kell hozzá. De ilyet már nemigen találni "készen". A Nagy Narratívák 20. századi, tébolydává alakított világában ezek a világmagyarázó elvek immár minden hitelüket elveszítették, ezért lépett a helyükbe a "take yourself" tevékenység. Kunszt György érintettsége azonban mélyebb. Nem csupán a külvilág rendezésének a szándékából, hanem a belső orientációjának a megzavarodásából keletkezett.
A helyzetet Prohászka Lajos hajdani nagyhírű könyve a "Vándor és a bujdosó" jellemzi találóan. Az európai népek szellemes egzisztenciál-pszichológiáját adja benne, középpontjában a Szellem örök-nyughatatlan "vándorával", a némettel és az irracionális megsemmisüléssel folyamatosan farkasszemet néző, ezért a világ szellemi rendezésére képtelen "bujdosó" magyarral. A 20. század pervertálódásában ez egyrészt a Gondolat által eltakart Létezőt jelentette, klasszikus példája maga Heidegger (Tábor Béla felismerése szerint), aki a borzalmak évtizedeiben észre sem véve a történteket, Arisztotelész és Nietzsche viszonyán elmélkedik, mintha ennek a tisztázása bármihez is hozzásegíthetne a Létezés világában. Másrészt pedig jelenti azt a magyar aktivizmust, amely a napi kihívások rövidzárlatában elzárkózik kinden elméleti megfontolástól.
Kunszt György számára mindkét probléma realitás volt, és mindkettő mélyen foglalkoztatta egészen élete végéig. A meghatározó élménye, amivel még a háború előtt találkoznia kellett, a polgári individualizmus széthullása volt, ez vezette el a közösségépítés igényéhez, és ezen keresztül a népi írók mozgalmához. Bibó István, e mozgalom nagy elméletalkotója és 56-os forradalmunk kiemelkedő alakja mindvégig példamutató volt a számára a Szó és a Tett egységének a megmutatásával. Tapasztalnia kellett "von Haus aus" a magyar középosztály teljes orientációs zavarát és a katolicizmus formálissá üresedését is. Ebben a vákuumban találkozott azután Nietzschével, és az ő nihilizmus-kritikájával, ami a probléma alapját legalább megfogalmazhatóvá és ezáltal a szellemi kiút-keresését lehetségessé tette.
A kibontakozást lehetővé tevő másik lényeges élménye volt az, hogy a háború után fiatalemberként tagja lett a "csütörtöki beszélgetéseknek", a Hamvas Béla, Szabó Lajos, Tábor Béla által szervezett szellemi műhelynek (ő maradt meg e körből az utolsó élő tanúnak). Főképpen Szabó Lajos hatását kell itt kiemelnünk, aki mind a gondolataival, mind a személyiségével egy életre szóló döntő befolyást gyakorolt rá.
Az éjszakai vándor a személyes kapcsolatban tájékozódhat, ezt mutatta meg Kunszt számára a "dialógus-filozófia", aminek a lényege talán egy mondatban az egymásra való reflektálás, mint az igazság megismerésének az egyedüli lehetősége. Minálunk Karácsony Sándor és a "csütörtöki kör", nyugaton Ferdinand Ebner, Franz Rosenzweig, Martin Buber, akiknek az értelmezésével sokat foglalkozott. A kapcsolat alapja a Szó metafizikája, és ez elvezette őt az érték-ismerő nyelvfilozófiához, majd a modernista egyoldalúságnak ahhoz a meghaladásához, amit a különböző nagykultúrák közös őshagyománya jelent. Jellegzetes "magyar módra" ezt nem egy átfogó monográfiában, hanem az eredeti szövegek fölötti elmélkedéssel közelítette meg, imígyen elkerülvén a posztmodern szinkretizmus kísértését. "János evangéliuma, Platón Phaidonja, a Tao Te King és a Bhagavad Gita" - foglalja össze breviáriumának a tartalmát. A dialógus igénye vezette annak a vizsgálatához is, hogy más kultúrák mit gondolnak az európai filozófiáról, ezért tanulmányozta a Kiotói Iskolát, ama ritka esetek egyikét, midőn a "nem-Európa" nem csupán a nyugati technika, hanem a nyugati filozófia iránt is érdeklődik. Így jutott vissza végül a keresztény gyökerekhez is Szent Benedek Európa-építő munkájának elemzésével a földrész széthullásának idején. "A hagyomány jövője" címet adta az egyik legfontosabb tanulmánykötetének, azzal, hogy csak e jövő lehet egyúttal az emberiség jövője is.
Alapjában véve mégis építész volt, akinek a hivatása a tér és az anyag megformálása szellemi alapon, s a filozófia dolga ennek az alapnak a tisztázása volna. Alkotó építészi pályafutása azonban rövidre sikerült. Azt hiszem, kedvező körülmények közt is ez lett volna a helyzet, mert közelebb állhatott hozzá a tanító szerep - ahová aztán az élete alkonyán valóban meg is érkezett. De kedvező körülményekről egy szellemi ember számára a 20. század második felének Magyarországán csöppet se beszélhetünk. A kommunizmus által erőszakolt agyhalál a Bauhausos indíttatású fiatal építészt szinte azonnal letérítette a pályáról az építőanyag-technika terére, ami beilleszthető volt az uralkodó materializmusba. Számára azonban ez a munka "gályapadból laboratóriummá" volt, éppúgy mint egyik példaadója, Németh László számára. Jelentős tudományos eredményeket ért el a vasbeton-előregyártás és főképpen a nukleáris védőbeton-technika kidolgozásában. Ez utóbbihoz kimondottan a szellemi érdeklődés vezette, mert a korszak vezető tudománya az atomfizika volt, amivel ezért ő behatóan foglalkozott is. Ennek a szakértelmének köszönhette azt, hogy sokáig igazgatója és szaktanácsadója volt az Építőipari Tudományos Intézetnek. Ebben a minőségében kezdett hozzá a másik, nagy horderejű szakmai munkájához, a tudományszervezés módszertanának a kidolgozásához, amivel nagy nemzetközi feltűnést is keltett. (És aminek a teljes kidolgozását aztán a minálunk úgyszólván megszokott "S.I. faktor" sikerrel megakadályozta.)
Ezeket a szakmai sikereket annak köszönhette, hogy az "anyag-szellem" dichotómiát mindig a magasabb dimenzióban tudta feloldani, ebben Szabó Lajosnak a hatása volt döntő. Mindazonáltal személyesen idegennek érezte mindezt magától, és amikor megszabadult tőle, minden energiáját a filozófiának szentelte, beleértve az építészet-filozófiát is, amit a cenzúramentessé vált világunkban már legalábbis kifejthetett.
Építészelmélete a modernitástól kezdődött és a posztmodern értelmezéséig tartott, aminek az alapját a naprakész tájékozottsága adta, jól ismerte Deleuze, Guattari, Lyotard, Derrida, korunk nyugati filozófiája meghatározóinak a munkáját. Az áttekintésének az egységét ezzel az idézettel szemlélhetjük: "Talán nincs a szellemi életnek más olyan területe, amelyben a soron következő évezred annyira tisztán és végérvényesen lenne jelen, mint az építészetben. Érdekes ennek a kapcsolata a valláshoz, ami talán az egyetlen olyan szellemi-történeti realitás, amelynek a sorsfordulói egybe esnek az építészet sorsfordulóival. Ugyanakkor semmi közük sincs a teizmus hagyományos építészeti esztétikumához."
A legfontosabb és a legnagyobb feltűnést keltett könyve Klein Rudolffal közösen készült. A dekonstrukciótól a foldingig tartó világszemléleti átalakulást értelmezi Peter Eisenman munkásságán keresztül. Megközelítésének a filozófiai mélységét tekintve egyedülálló a hazai építészeti szakirodalomban.
Életének az utolsó negyedszázadában ezzel a felkészültséggel és igényességgel próbálkozott részt venni a hazai szellemi élet újjászervezésében. Nem őrajta múlt az a fölöttébb szomorú helyzet, hogy ehelyett a szellemi élet megélhetési szektákba szóródott szét, és így eltűnt belőle mindennek az alapfeltétele, a dialógus.
Óriási terjedelmű, és nagyrészt még kéziratban rejtőző életművét azonban ránk hagyta. Ennek az áttekintő méltatása egy, még előttünk álló fontos feladat.
Budapest, 2010. november
Miklóssy Endre
Kunszt György (Budapest, 1924. november 9. – Budapest, 2010. november 9.)
Kőszegi Lajos szócikke és megemlékezése Kunszt Györgyről.
