Interjú Job Florissal, a Monadnock társalapítójával

A Monadnock építésziroda kontextuális projektjeiben a tradíciók és konvenciók alapos vizsgálatával és újraértelmezésével provokatív, de ismerős és kényelmes terek alkotására törekszik. Múlt héten a holland építész Budapesten, a BME Építőművészeti Doktori Iskola meghívására tartott előadást, a vele készített interjúnkból többek között fény derül rá milyen keretek között dolgoznak irodájukban, mit gondolnak a helyiek az épületeikről, melyik magyar építész terveiből inspirálódnak és hogy milyen utópia áll gondolkodásukhoz legközelebb.

A Monadnock kulturális projektjét és szemléletmódját egyszerre jellemzi egyfajta realizmus, az építészet lassúságának és mozdulatlanságának elfogadása, ugyanakkor tagadhatatlan épületeik romantikus mivolta, szabad és játékos, tréfát sem nélkülöző karaktere.

Munkáik során az építészet különböző kulcsmotívumait vizsgálják. Az Atlas House esetében a homlokzat leválasztása a belső terekről, és az Adolf Loost idéző platformarchitektúra kerül előtérbe. A Landmark Nieuw Bergen tervezésénél a díszletszerű megközelítés, csendéletszerű kompozíciós kísérlet és a téglaépítészet ornamentikus lehetősége foglalkoztatta az irodát. A közelmúltban átadott Park Pavilion esetében a negatív tér és a tömör forma közötti kapcsolatot vizsgálták, vagyis egy térkollázs létrehozása volt a cél.

Borenich Levente: Elsőként arra szeretnék rákérdezni, hogy ezek az ötletek hogyan születnek? Hogyan folyik a munka az irodában?
Job Floris: Nem olyan építészek vagyunk, akik bezárkóznak az elefántcsonttoronyba, majd előhuzakodnak a nagyszerű ötletükkel, és ellenvetés nélkül végigviszik. Ez egy beszélgetés, amelyet a kollégákkal és az ügyfeleinkkel együtt folytatunk. Mindig számítunk az ellenállásra, ha nem az építtető részéről, akkor az önkormányzati szabályozás felől. Egy narratíva felépítése mindig kemény munka, és nem két zseniális ember érdeme, hanem mindig az emberek közötti párbeszéd, pingpong eredménye. Jelenleg három gyakornokunk és öt – belga, német és spanyol – teljes állású alkalmazottunk van, akik hollandul is beszélnek, de a nyelvtudásuk nagyon hasznos külföldi projektek esetén. Igyekszünk minél horizonálisabban megszervezni a munkát, természetesen minden projektnek van felelőse, de folyamatosan figyelemmel követjük egymás terveit, gyakran rotáljuk a tervező csapatokat, ami rugalmassá és élvezhetővé teszi a munkát.

BL: A munkatársakkal hogyan zajlik ez a párbeszéd? Szavakkal? Rajzokkal? Makettokkal?
JF: Elég nyitott a munkamódszerünk, számítógéppel és kézzel is készítünk skicceket, csinálunk csúnya és szép makettokat egyaránt, ha gyorsan kell kifejeznünk gondolatainkat papírból vagy kartonból hajtogatunk. Fontosnak tartjuk, hogy az alkotási folyamat ne csak digitálisan történjen, hiszen az építészethez való viszonyunk nagyon is fizikai, az épületekkel együtt élünk, bennük lakunk. Szeretnénk elkerülni, hogy az építészet termelését a számítógépes programok lehetőségei korlátozzák.

BL: A projektek levezényléséhez azonban szükség van digitális eszközökre, vagy fontosabb a személyes részvétel az építkezéseken?
JF: Használjuk a számítógépet a részletek megtervezésére, de egy-az-egyes maketteket is készítünk, néha valódi anyagból, máskor kartonból vagy papírból. Hollandiában az építészek körében nem jellemző az építkezések gyakori látogatása, mint például Németországban. Néhány hetente egyszer ellátogatunk az építkezésre, de alapvetően jobban elkülönül a tervezés és a kivitelezés.

BL: A Monadnock számára kiemelten fontos a történelem során felhalmozott formakincs kutatása, az egyes projektek a transzatlanti építészeti és elméleti diskurzusokba beágyazva, azokkal párbeszédben alakulnak. Megtudhatunk többet erről a folyamatról, mi alapján választjátok ki a precedenseket? Hogyan halmozódik fel ez a fajta tudás és mi alapján szelektáltok?
JF: Kollekciók létrehozása nagyon hasznos, otthon van egy óriási könyvtáram, és az irodában is van egy. Már két éve, hogy nem tanítok, de előtte huzamosan vezettünk tervezési stúdiókat, ami remek terepe volt a kísérletezésnek, párbeszédnek és ötletek kipróbálásának. Minden a kíváncsisággal kezdődik, és ez olyasvalami, amire mindenkinek megvan a lehetősége, és gyönyörű, hogy az építészetnek milyen széles skáláján lehet mozogni. Aztán persze mindenki maga választja saját útját. Az embernek sok hőse van, az életem fontos része Rem Koolhaas, de a tervezés során döntéseket kell hozni, és meg kell ölni számos lehetőséget.

BL: Magyarországon jellemző egyfajta konzervatív építészeti tervezési kultúra, a kritikai regionalizmus dogmatikus adaptációja, vagy félreértése. Elterjedt az a gondolkodás, hogy a természeti adottságok, a helyszín és az előírások kirajzolják a projektet, az építész feladata, hogy meghúzza azokat a bizonyos vonalakat, egy harmonikus és illeszkedő remekművet létrehozva. A Monadnock projektjei esetében is fontos a kontextus vizsgálata, de az épületeitek furcsák és különösek, előszeretettel provokálnak és kérdőjelezik meg a bevett szabályokat, újfajta kulturális hibridet alkotva. Milyen érvek szólnak a konfrontatív építészet mellett?
JF: Fontos leszögezni, hogy értjük és elfogadjuk a konvenciókat és a szokásokat, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a "hagyomány" többé már nem egy semleges szó. Konzervatív emberek igyekeznek kisajátítani a "hagyomány" szót, míg mi egy képlékenyebb és szabadabb olvasatára törekszünk. Gustav Mahler romantikus zeneszerzőtől származik az idézet, hogy "a hagyományőrzés nem a hamu ápolását, hanem a tűz megőrzését jelenti". Fontos gondolkodni a konvenciókról, a hagyományokról, a kontextualizmusról és a konzervativizmusról, és meg kell tartani néhány dolgot, ami kényelmet nyújt. Azt is gondolom, hogy az építészek túlságosan provokatívvá válnak, amikor modern, futurisztikus épületeket terveznek, amelyek úgy néznek ki, mint az űrhajók, ezzel szemben szerintem sokkal érdekesebb, ha végignézzük a történelmet, és olyan építészek után kutatunk, akik nem voltak sem modernisták, sem klasszicisták, hanem a kettő kombinációjára törekedtek. Ilyen érdekes építészek számomra a századfordulós Bécsben tevékenykedő Josef Hoffmann és Adolf Loos, vagy Magyarországon Lajta Béla. Egyfelől a konvenciókat el kell fogadni, másrészt merni kell provokatívnak lenni, amihez az kell, hogy merjünk kockázatot vállalni, de nem szabad túlzásba esni. Sokan azt gondolják rólunk, hogy túlságosan nosztalgikusak vagyunk, de szerintem ez egy leegyszerűsített értelmezés.

BL: A formákkal való kísérletezéssel elkerülhetetlen kulturális kódok összetett rétegződésének létrehozása, ami az építészet fontos része, és látszólag ezt élvezitek. Mi a véleményed a nosztalgiáról és a kétértelműségről, amit az épületeitek közvetítenek? Amikor egy magánmegrendelőnek terveztek villát, akkor tisztázott ez a viszony, azért keresnek meg, mert tetszik nekik a stílusotok, de van-e valamilyen tapasztalatotok, hogy milyen hatással bírnak az épületeitek a hétköznapi emberekre? Például a Landmark Nieuw Bergen esetében?
JF: A lakosság nem volt teljesen elégedett az eredménnyel, mert azt gondolták, hogy egy mecsetet terveztünk a községnek, amin mi nagyon meglepődtünk, mert tradicionális, helyi téglavariációkkal kísérleteztünk. Annyira megpiszkálhattuk a konvenciókat, hogy az elidegenítő hatással volt az emberekre. De mi mindvégig hittünk abban, hogy néhány év múlva a közösség elkezd kötődni hozzá, és pontosan ez történik most. Az emberek még mindig furcsálják, tagadhatatlan a műtárgy egzotikus hatása, ugyanakkor már a sajátjukként kezelik. Fontos itt azt is elmondanom, hogy az épületek számunkra narratívákat, vagyis az építészeti kultúrát hordozzák. A szó szerinti idézés azért is fontos számunkra, mert amennyiben az építészek nem beszélnek erről, akkor az építészeti kultúra is elhal, és a történelmünk feledésbe vész. Ki nem állhatom az eredeti építészetet, ebben az értelemben nem hiszek az eredetiségben.

BL: Az olasz reneszánsz megtermékenyítő időszaka alatt mélyreható formai kutatás és kísérletezés folyt az építészet kommunikációs lehetőségeit célozva. Van ennek valamilyen relevanciája a kortárs környezetben? Mennyire vagytok tudatosak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban? Van olyan reneszánsz művész, akinek a kulturális projektjével rokonszenvezel?
JF: A reneszánsz kevésbé van a horizontunkon, legtöbbször inkább Borrominiről, a barokkról és a manierizmusról beszélünk, de csodáljuk Albertit, Bramantét, és nagyon kedveljük a késő-reneszánsz furcsa karakterét, Giulio Romanót. Albertiben lenyűgöző, hogy tíz réteg helyett képes volt egyetlen rétegre redukálni a homlokzat gesztusát, ez a fajta közvetlenség Venturit juttatja az eszembe.

BL: Az anyagszerű gondolkodás fontos szerepet játszik a munkáitokban. Kérlek mesélj, hogy milyen a kapcsolatotok a gyártókkal, építőkkel, kőművesekkel, hogyan zajlik a közös munka?
JF: Először is szeretném leszögezni, hogy nem hiszek abban az elképzelésben, hogy a forma követi a funkciót, de amennyiben azt mondod, hogy a forma is egy funkció – ahogy Adolf Loos és Gottfried Semper is tette –, akkor  valamennyire kizárod a kivitelezés racionális voltát. Loos házai egészen bonyolultak voltak, nem a logikus szerkezet felől közelített. Valamennyire mi is így tervezünk, először egy gesztusnak és karakternek kell megállnia a helyét, és csak ezután következik a kivitelezhetőség vizsgálata. Ez nem azt jelenti, hogy mi csak kiadjuk a mérnöknek, hogy oldja meg a feladatot, erre is párbeszédként tekintünk, melynek velejárója az előre és hátra menő mozgás. Együtt dolgozunk nagyon okos mérnökökkel, de olyan is előfordul, hogy nem találjuk meg az összhangot és kevésbé megy a közös munka. Be kell vallanom, hogy nem vagyunk olyan mérnök-építészek, akik nagyon élvezik a látványos szerkezetek tervezését, a Park Pavilion esetében például egy nagyon egyszerű acélvázat alkalmaztunk, ami mindenhol be van burkolva, ebben az értelemben a szerkezet teljesen másodlagos számunkra

BL: Az irodára jellemző érzékeny, kontextualista építészet nagyon jól működik kisebb léptékében, de ezzel párhuzamosan gondolkodtok-e városi léptékben? Érdekel titeket egy utópia elképzelése? El tudod képzelni, hogy egy egész városrész megépüljön az iroda játékos stílusában, vagy ez a fajta provokatív stratégia csak helystratégikusan működik?
JF: Jelenleg egy új városnegyed rendezési tervét készítjük Hannoverben, és ott próbálkozunk egy változatos karakter megteremtésével, de ezt nehéz elérni, mert ott van a racionalizálás és a standardizálás logikus gondolata.  Amennyiben megnézzük a város jelenlegi formáját, gyorsan rájövünk, hogy fejlődése során nagyon sokszínűvé vált, amit mi értékelünk, és törekszünk rá, hogy olyan új városrészeket képzeljünk el, melyek ugyanúgy magukban hordozzák a változatosságot. Nincsen kifejezett utópiánk, de fontosnak tartjuk, hogy építészként tudjuk, hol kell nyugodtan és szerényen viselkednünk, és hol kell felemelnünk hangunk, hogy struktúrát és irányt adjunk. A gyenge szövetben nehéz pontokra is szükség van a város szerkezetében. Nem szeretnék épület és város között választani, szerintem mindkettővel van dolgunk. A reneszánsz építész, Sebastiano Serlio fametszetet készített a komikus és tragikus város színpadképéről – nekem mindig is a változatos komikus képe tetszett, ha utópiáról kellene beszélnem, ez közelít hozzá

BL: Ha végignézi az ember, hogy mekkora rajz- és modellgyűjteményetek gyűlt össze a tervezés "melléktermékeként", arra a következtetésre juthat, hogy biztosan nagyon türelmes megrendelőitek lehetnek. Valóban felhőtlen a kapcsolatotok az ügyfelekkel?
JF: Vannak kevésbé sikeres projektjeink is, csak azokat nem hozzuk nyilvánosságra. Azzal, hogy egyre nagyobb megbízásokat kapunk, új kommunikációs technikákat kellett kialakítanunk, oda kell figyelnünk, hogy ne használjunk olyan szavakat, mint például a "kétértelműség". Meg kellett tanulnunk olyan helyzetekben is nyugodtnak maradni, amikor menedzserek perrel fenyegetnek. Szeretnénk kielégítő szolgáltatást nyújtani, de ezzel egyidejűleg nem szabad lemondanunk saját projektünkről sem, ami nehéz, de érdekes kihívás. Ez az élmény arra késztet, hogy újraolvassam az építészettörténetet, és megértsem, hogy az építészeknek hogyan sikerült nagy projekteket építeniük anélkül, hogy lemondtak volna saját kulturális agendájukról

BL: Létezik egy heterogén, de sok vonásban osztozó építészgeneráció, mely a San Rocco Magazine és a legutóbbi Chicagói Építészeti Biennálék köré szerveződött. Ennek a formalistább pólusát olyan irodák képviselik, mint a Fala Atelier, a Pezo von Ellrichshausen, a MAIO, a másik oldalon ott van a Baukuh, az OFFICE KGDVS, az 51N4E, akiknek a munkája racionálisabb szempontok mentén közelít. A beszélgetésből arra következtetek, hogy a Monadnock valahol középen, talán inkább a formai oldalon helyezkedik el. Milyen szoros a kapcsolat a többi kollektívával, kellene-e egy formálisabb platform az ötletek és tapasztalatok megosztására?
JF: Mi is részt vettünk a San Rocco első kiadásaiban, és fontos inspirációs forrásnak tartjuk a Baukuh-t, a zürichi Lütjens Padmanabhan Architektent, és természetesen az OFFICE-t vagy a MAIO-t is, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak. Mindannyiukkal kapcsolatban állunk, és találkozunk is, idővel pedig egyre többen kerültünk egyetemi pozícióba, ami nagyszerű lehetőség, hogy olyan nyílt hálózatként működjünk, amely szabad forrást biztosít számunkra. Azt hiszem, ami közös bennünk, az a dogmatikus építészeti megközelítés elutasítása és az építészet iránti mély elkötelezettség és szeretet, valamint az építészeti konvenciók és hagyományok iránti mély tisztelet. Például, ha megvizsgáljuk a Baukuh digitális rajzainak részletességét, akkor egyértelmű a rajzolásmódjuk kézműves öröksége.
Úgy gondolom, hogy generációkat létrehozni jó dolog, és ehhez szükség van platformokra, de kérdés, hogy ezek milyen formát ölthetnek. Én ezekre inkább pillanatokként tekintek, amikor mindannyian összejövünk, megmutatjuk egymásnak terveinket, aztán visszamegyünk dolgozni, majd öt év múlva újra leülünk beszélgetni. Az olyan spontán ötletek, mint a San Rocco nagyon szép volt, de nem bánom, hogy nem folytatódott hosszabb ideig – természetes, hogy ez csak egy sűrűsödési pont volt az időben, ami utána eltűnt. Szerintem lesznek még ilyen kezdeményezések, mint például a BDA Symposium, de nem hiszem, hogy egy csoportba kellene tömörülnünk, közös névvel, vagy hogy saját folyóiratot, esetleg saját intézményt kellene létrehoznunk. Akkor hirtelen minden túl komolyra fordulna, és hiába vagyunk jó barátok, egy ház berendezése nehezen megy, ha az egyik fél a rózsaszínt szereti, a másik pedig a sárgát. A modus operandi a San Rocco esetében tökéletes volt, mert minden lapszám egy világos téma köré szerveződött, de sok különböző nézőpontnak adott lehetőséget. Jó, ha építészként szerveződünk, de fontos a távolság is, mert ha túl szorosan tartjuk egymást, az fullasztó lehet.

Borenich Levente

A cikksorozat szövegeinek gondozását köszönöm Monti Elvirának!