Isten hozott, kis sziget... Devecserben, Kolontáron
2010. október 4. déli 12 óra. 700.000 köbméter lúgos vörösiszap. 10 halálos áldozat, 150 sérült. Tönkrement, félbetört életek. Felbecsülhetetlen ökológiai és gazdasági kár. 250 bontásra ítélt ház. 8 hónap telt el, a devecseri és kolontári újjáépítések az átadáshoz közelednek. Turi Attila vezető tervező építész vezetett minket körbe. Mizsei Anett és Pásztor Erika Katalina beszámolója.
A mentés első napjai után a katasztrófavédelem – bevett gyakorlat szerint – szükségképpen megkezdte az újjáépítés előkészítését is. A tragédia után Makovecz Imre azonnal felajánlotta a Kós Károly Egyesülés ingyenes segítségét a belügyminiszternek, és a dr. Bakondi György által vezetett Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság a tragédia után pár nappal már meg is kereste Turi Attilát. Turi Attila és Zsigmond László vezetésével a Kós Károly Egyesülés volt az, akikről már a korábbi évek közös munkái alapján tudták, vészhelyzetben hatékonyan lehet használni őket. Ott voltak a 2001-es beregi és a 2010-es felsőzsolcai újjáépítéseknél is. Az építész-, és mérnökcsapat szervezettsége, gyorsasága, rugalmassága, valamint a katasztrófát elszenvedő, lelkileg súlyosan sérült leendő lakókkal való kommunikációt is menedzselő, speciális munkamódszere ezekben a kritikus helyzetekben érlelődött.
Gyors helyszíni felmérés után október közepére a Kós Károly Egyesülés elkészített egy terveket tartalmazó ajánlati munkafüzetet, amit akkor a sajtónak is bemutattak. A tervek közül egy mintaépületet kiviteli terv szinten is kidolgoztak, hogy az alapján költségvetést lehessen készíteni. Ez a tervdokumentáció volt az alapja az OKF által meghirdetett meghívásos közbeszerzési pályázatnak, amelynek eredményeképpen november közepére kiválasztották az újjáépítés generálkivitelezőjét, a VeszprémBer Zrt-t. Az OKF a szerződésben rögzítette az alvállalkozói lánc méretére vonatkozó elvárásait, hogy ne alakuljon ki bonyolult, átláthatatlan és sokszintű alvállalkozói rendszer, amelyről közismert, hogy melegágya a pénz eltűnésének és a visszaéléseknek. Időközben az elpusztult értékek felmérése is megtörtént, és az állam döntött abban, milyen elvek szerint állapítják meg, hogy az egyes családok hány négyzetméteres új házra jogosultak. A számítás nem volt egyszerű, mert a térségben az egyes ingatlanok használati és piaci értéke között meglehetősen nagy a különbség. A nominális kárérték megtérítése nem lett volna elegendő sem az építkezéshez, sem az újrakezdéshez. Ezt az ellentmondást úgy oldották fel, hogy házanként a felbecsült kárt elosztották egy, a minisztérium által előre meghatározott, egységes négyzetméterárral (Devecserben 120.000, Kolontáron 100.000 Ft/m2), és ebből jött ki az az alapterület, amit végül az egyes családoknak megítéltek.
A VeszprémBer tehát megnyerte a közbeszerzési pályázatot, s ekkor rendezni kellett a Kós Károly Egyesülés jogi státuszát is a projektben. Minden korábbi munkát - felmérés, ajánlati tervek, mintaépület tervei, költségvetés, számtalan egyeztetés - ingyen végeztek. Ekkor volt az a kritikus pillanat, amikor eldőlt, hogy kapnak-e megbízást a további feladatokra. A generálkivitelező és az építészek között a - már-már természetes - kezdeti bizalmatlanságot sikerült áttörni és megszületett a megállapodás, ami alapján a Kós Károly Egyesülés képviseletében Turi Attila irodáját, a Triskell Kft.-t bízták meg a generáltervezői feladatokkal és Turi Attilát az újjáépítés építészeti és mérnöki munkáinak vezetésével, akinek egyetlen kikötése volt csak, hogy a szerződésben benne legyen a folyamatos jelenlét, a tervezői művezetés. Jellemzően a kivitelező ezt az elején nem értette, és nem is nagyon akart erre külön pénzt áldozni, bízva tapasztalt munkatársaiban és felkészült csapatában. Azonban a katasztrófa utáni helyzet emberi oldalról nagyon más, s menet közben számtalanszor bebizonyosodott, hogy a helyszínen tartózkodó építészek segítsége nélkül a projekt nem tudott volna ennyi idő alatt, ilyen minőségben elkészülni. Ma a VeszprémBer nagyra értékeli, hogy a Vándoriskola 2-3 fiatal építésze mindig jelen volt, illetve most, a vége felé 5-6 tervező is a helyszínen tartózkodik a heti 2-3 alkalommal rendszeresen egyeztető Turi Attila vezető tervezőn kívül. A Vándoriskolás építészek a Vándoriskola blogján rendszeresen beszámoltak az építkezés alakulásáról.
A Kós Károly Egyesülés belső pályázatot hirdetett 58-140 négyzetméteres típustervek elkészítésére, s a Kossuth-, és Ybl-díjas építészekből álló zsűri döntötte el, hogy mely tervek kerültek bele abba a 15-be, amelyeket aztán a leendő lakóknak különböző fórumokon bemutattak. A típustervek testreszabásában, valamint a végleges kiviteli tervek kidolgozásában – függetlenül az eredeti tervező személyétől – az Egyesülés nyolc irodája, a szakági tervezőkkel együtt csaknem 50 mérnök dolgozott. A szerzői jogokról minden vezető tervező lemondott, hiszen az adaptációk (akár többszöri) átdolgozása már csapatmunkában történt.
Az első ajánlati mintafüzet arra kellett, hogy egyrészt annak segítségével a lakók a „menni vagy maradni" kérdésre választ tudjanak adni, másrészt azért, hogy meg tudják becsülni a várható költségeket és sínre kerüljön a közbeszerzési pályázat. A második körben a tervezők már a konkrét - de még nem testre szabott - igényekre típusterveket tettek le az asztalra, amelyek rögzítették a négyzetmétereket, ajánlatot adtak a külsőre és az alaprajzi beosztásra, ami alapján a családok választani tudtak.
Ezzel párhuzamosan Devecserben szabályozási terv módosításra volt szükség, hogy az újonnan felépítendő lakónegyedek a faluszerkezetben hova kerüljenek, milyenek legyenek az utcák, a telekkiosztás, a közművesítés, stb. A szabályozási terv (Pannonterv Kft, Halász István) Zsigmond László építész beépítési terve alapján készült, a Belügyminisztérium Építésügyi Államtitkárság folyamatos kontrollja és számtalan egyeztetés során. A területet szándékoltan a katasztrófa helyszínétől a lehető legtávolabb jelölték ki, hogy segítsék a családok számára az újrakezdést. Ugyanebből az okból vetették el, hogy a házak tartószerkezeteit könnyűszerkezetes, szerelt technológiákkal építsék meg. „Ide, ezután a katasztrófa után megnyugtató, szilárd téglafalak kellettek az emberek lelkének." – magyarázta Turi Attila.
A teljesen új, tulajdonképpen zöldmezős beruházásban megvalósuló lakónegyedbe költöző családoknak a szomszédság kérdése legalább annyira fontos volt, mint a ház és a 800-1100 négyzetméteres telek. A tervezők erre és még sok más apró részletre is odafigyeltek, moderálták a konfliktusokat és persze az elő-előbukkanó emberi problémákat az engedélyezési és kiviteli tervek készítése során. Ügyeltek rá, hogy az egykori szomszédok - ha úgy akarták - együtt maradhassanak, vagy épp ellenkezőleg, minél távolabb kerüljenek egymástól.
Minden egyes típustervhez előre elkészítettek 4-5 alaprajzi és homlokzati variációt, amiből az egyes családok a nekik megítélt négyzetméter függvényében választhattak. Az építészek emberfeletti teljesítményt nyújtva a jogi/anyagi kereteken belül minden egyéni igényt figyelembe vettek. Ennek köszönhető, hogy ha ma végigsétálunk az új utcákon, az első, ami szembetűnik, hogy az egységes utcaképben minden ház más és más. Az oldalhatáron álló, tömör kerítéssel épült, hagyományos megjelenésű típustervek mindegyike egyedi arculatot kapott. A különböző alapterületű házak a jelentős (nem ritkán háromszoros) méretkülönbségek ellenére is harmonikusan illeszkednek. Az anyagok - tégla, fehér vakolat, cseréptető, fa fedélszék - mind az elvesztett falut és a környék egyedülálló építészeti hagyományait idézik.
Tisztában kell azzal lenni - s talán ezt az apróságot kevésbé érzékelte a generálkivitelező -, hogy itt a megrendelők egyszerre sokan vannak és nagy részük nem tud építészeti tervet olvasni, s hogy megszámlálhatatlan mennyiségű kérés érkezik majd feléjük, amit kellő érzékenységgel és differenciálási képességgel kezelni kell tudni. Turi Attila szerint ez a munka nagyrészt a kommunikációról szólt, ami óriási energiákat követelt mindannyiuktól. Katasztrófa után nem csak a fizikai világot, hanem az emberek lelkét is újjá kell építeni, amihez nem elég a profi kivitelezői gyakorlat. A lélek - akár csak egy ház - építése különféle stációkból áll, amelyeket mindig a kellő időben kell kezelni. Ebben a lelki újjáépülésben az építészek a jövőre irányított figyelem és az azzal kapcsolatos gondok megoldásában nyújtottak segítséget, míg a Máltai Szeretetszolgálat az éppen akkor és ott aktuális problémák rendezésében. Így például mindenkit albérletben tudtak elszállásolni, s nem kellett hónapokig tornacsarnokban lakniuk a fedél nélkül maradt családoknak. Az újjáépítésben minden magyarországi karitatív szervezet részt vett, helyszíni irodát nyitott és kivette részét a munkából.
A húsz-harminc házból álló tervcsomagokra gyorsított eljárással, a Belügyminisztérium Építésügyi Államtitkárság koordinálásával a Megyei Kormányhivatal öt nap alatt adta ki az az engedélyeket, miközben már javában készültek a kiviteli tervek is. Februárban felvonult a VeszprémBer, és megindult a lakónegyedek építése, miközben egy mintaházat már december közepétől kezdve építettek, hogy az emberek mielőbb saját szemükkel láthassák, milyen lesz leendő otthonuk. Tudták, hogy a lakosság irányában kulcsfontosságú a jó kommunikáció minden formája. A lakók itt kényszer-szülte megrendelők, kétségbeesett emberek, akiknek tulajdonképpen eszük ágában sem volt építkezni. Sokan az azonnali elköltözést választották, mert a térségben amúgy is nehéz a megélhetés. A hirtelen beinduló elvándorlás viszont beláthatatlan következményekkel járt volna a falvak és az egész térség életére nézve. A tengernyi egyeztetés és beszélgetés lassan bizalmat ébresztett az újjáépítésben. Zsigmond László ötlete volt, hogy a katasztrófavédelem szervezésében a családoknak kirándulást szervezzenek a Beregbe, hogy megnézhessék az ottani újjáépítést. Megnyíltak az otthonok, a helyiek tárt kapukkal, jó szóval, pálinkával, kávéval, süteménnyel várták a devecseri és kolontári embereket, és ezzel megtört a jég: Devecseren 87, Kolontáron 21 család úgy döntött, hogy marad.
Mivel a katasztrófáért nem a magyar állam volt a felelős, itt az állam nem kárpótlást, hanem kárenyhítést nyújtott az otthontalanná vált családoknak. Ennek fejében a megindított kártérítési perben az állam kollektíven képviseli a károsultakat a MAL Zrt. elleni perben. Az újonnan felépített házak, utcák, közművek, parkosítás Devecserben és Kolontáron cca. három milliárd, a sérült természet lúgtól való megtisztítása közel tizennégy milliárd forintba került. Ma már a földeken energianövények nőnek, a falvak belterületén az elbontott házak helyére pedig közparkot terveznek. Tíz hónappal a tragikus októberi napok után a családok beköltözhetnek majd új otthonaikba. S itt meg kell említenünk a kivitelezők munkáját is. Valamennyien szépen, igényesen és lelkesen dolgoztak, hogy a leendő lakók által kért valamennyi apróság is a helyére kerüljön. A generálkivitelező VeszprémBer Zrt. lehetetlenül rövid határidő alatt, igen magas színvonalon, profin menedzselte az újjáépítés bonyolult logisztikáját, s mindemellett 250 ház elbontását.
Felmerül a kérdés, hogy az OKF vagy a Belügyminisztérium miért nem pályáztatta meg az újjáépítéssel kapcsolatos tervezési feladatokat, így ezt meg is kérdeztük Turi Attilától. A legfőbb ok a – kihirdetett – katasztrófa helyzet, az ebből adódó időhiány. Az előkészítési, tervezési feladatok párhuzamossága, az újjáépítés szervezeti ütemterve nem tette lehetővé egy korrekt pályázati program kiírását, hisz decemberig azt sem lehetett tudni, mennyi lakást kell építeni, milyen nagyságban és mekkora telkeken. A katasztrófa által okozott károk elhárítása és enyhítése katonai jellegű szervezet fegyelmezettségét és összehangolt működését igényli, s az újjáépítés feszített tempójában ennek részévé válik az építészet is. A Kós Károly Egyesülés egyedülálló magyarországi építész cég-szövetség - hálózat -, amely bár különálló vállalkozásokból áll, képes rövid idő alatt teljesíteni az ilyen esetben méltán extrémnek nevezhető elvárásokat. Az Egyesülés pár fős építészirodái olyan szellemi közösséget alkotnak, amely kritikus helyzetben pillanatok alatt feloldja a vállalkozások mint különálló entitások határait, és ez a közösség egyetlen nagy virtuális szervezetté válva a katasztrófavédelem működési rendjéhez és a munkákat irányító ÚKKK (az OKF irányítása alá tartozó Újjáépítési Kormányzati Koordinációs Központ) kemény ütemezési elvárásaihoz gond nélkül tudott illeszkedni.
November elejétől február végéig – nem egészen négy hónap, vagyis karácsony és újév nélkül is kevesebb, mint nyolcvan munkanap alatt – több, mint száz különböző családi ház sokszor átrajzolt teljes ajánlati, engedélyezési és kiviteli tervdokumentációját készítették el, személyesen egyeztetve minden érintett családdal, hatósággal, katasztrófavédelemmel, minisztériummal, kivitelezővel, szakági tervezővel. Pályáztatásra ilyenkor nem sok idő marad, és ha még le is lehetne bonyolítani, akkor is kérdéses, hogy a pályázaton nyert tervezőirodák képesek lennének-e ilyen szoros időkeretben ilyen összehangoltan dolgozni, és ha igen, akkor vajon a végeredményt tekintve egységes képet kapnánk-e – közös szellemi gyökerek nélkül?
Nyilván a kérdésre a választ mindaddig nem tudjuk, amíg ki nem próbáltuk. De kérdezzük meg magunktól azt is, hogy ha kritikus helyzetbe kerülnénk, akkor mi mit választanánk, a járt utat vagy a járatlant? Várnánk, míg minden adat rendelkezésre áll egy pályázat kiírásához, (statisztikai adatok, rendezési terv, telekosztás), szakértenénk, vizsgálódnánk, vagy a már kipróbált rendszert továbbfejlesztve cselekednénk? Az OKF döntését - hogy azonnal Turi Attiláékhoz fordult segítségért - nehéz kritizálni.
A másik megkerülhetetlen, szakmai kérdés lehet a megvalósuló falusi lakópark építészeti-vizuális-urbanisztikai minősége. Olyan - kortárs helyett - helyspecifikus, múltból merítő, burkolt-díszített épületek ezek, amelyek belül a mai életmód térszerkezetét, berendezéseit és technológiáit követik, s amelyek ilyen mennyiségben és nem-ismétlődő kombinációban vállaltan hagyományos összképet alkotó lakóparkot adnak ki. Első olvasatban a külső és a belső között ellentmondás feszül, forma és a tartalom között feszültség van.
Mégis, ennek ellenére a helyszínen tett séta alatt – meglepően – mindez másképp hat, ott ez a kérdés jelentéktelenné zsugorodik1. A ház-sokaság, az ismerős formák, az utcakép egysége, a részletgazdagság és nem utolsósorban a tágasság érzete mesekönyvek és rajzfilmek mélyen belénk ivódott, idealizált faluképét idézik fel. Ez csak valami archetipikus kép lehet, valami, amit az emlékek színeznek ki, mert ma már csak ott ragyognak fehérre meszelt piros tetejű házak a bárányfelhős kék ég alatt, a tavaszi határ friss zöldjével és fák méregzöldjével a háttérben (Ez a kép megtalálható pl. Magyarpolány ma is – bár sokszor külföldiek által – lakott, felújított házaiban). A giccs fölötti abszolút giccs ez, olyan idill képe, amit csak a művészet mer magának kisajátítani büntetlenül, akkor is csak a lélek dinamikájának fokozása, a lapos közönyből való kimozdítás érdekében. Ahogy Reisenbüchler Sándor is tette ezt az „Isten veled kis sziget" című, 1986-os animációs filmjében azért, hogy a vízerőmű gátjának megépítésével elárasztásra és halálra ítélt kis sziget s rajta a falu földöntúli idillje és pusztulása közötti érzelmi távolság a lehető legnagyobb legyen, hogy soha ne feledjük a rombolás súlyát, erejét és értelmetlenségét.
Ott áll az ember ebben a hihetetlenül ragyogó, furcsa, ambivalens képben és nem tud a hatása alól szabadulni. Mintha Reisenbüchler filmjét időben visszafelé nézve megérkeztünk volna a felhőtlen múltba, a boldog kezdetekhez. Fehér házak, piros tetők a szikrázó napsütésben, kék ég... Lehet, hogy így kell építészettel lelket gyógyítani? Lehet, hogy pontosan ezt az idillt kell itt megépíteni, hogy az itt élők hinni tudjanak a jövőben? Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy milyen is lenne egy kortárs formavilágú, elegáns lakópark itt, a súlyos környezeti katasztrófával beazonosított Devecser és Kolontár határában.
A széles, majdan zöld, ma még félkész utcákat járva olyasmivel ismerkedhettünk meg, ami eddig nem létezett: ma épülő, teljesen új faluval. Hogy ennek hogyan kellene kinéznie, arra pontos és egyedül üdvözítő választ a legbölcsebb sem adhat. A Kós Károly Egyesülés építészei megálmodtak egy lehetséges irányt, amit az adaptációk során az egyéni igények formáltak organikus összképpé. „Kivétel nélkül mindenki jobb házat, jobb életkörülményeket kapott, mint ahonnan el kellett jönnie" - mondta Turi Attila.
Turi Attila pontosan megfogalmazta, hogy mitől válik valóban kortárssá ez a lakóterület. Egyfelől a korszerűbb, használhatóbb, értékesebb ingatlanoktól, másfelől pedig attól, hogy felismerték a kimondatlan igényeket is: biztonság, derű, harmónia, hagyomány. Aki a ma divatos irányzatokat kéri számon ezeken a házakon, téved. Az embereknek itt elsősorban kapaszkodóra volt szükségük, amit az építészekben, munkájukban és hozzáállásukban meg is találtak. S nem csak fedelet kaptak a fejük fölé.
Lesz-e itt igazi falusi élet, tud-e egy harmonikus építészeti környezet közösséget építeni? Turi Attila bizakodik. Lehet, hogy a most mesterségesen létrehozott néhány utcás mag idővel organikusan körbeépül újabb és újabb utcákkal, de az is lehet, hogy így marad, különálló negyedként. Ez attól is függ, hogy Devecser és Kolontár megtartóereje hogyan alakul a jövőben, tudnak-e itt az emberek megélhetést találni, tud-e a közösség fejlődni, gyarapodni. A táj mindent feledtetően gyönyörű, az új lakónegyed meseszerűen szép és harmonikus. Utóéletét mindenképpen érdemes lesz figyelemmel kísérnünk.
Pásztor Erika Katalina, Mizsei Anett
