„Itt minden a pénzről szól” – Az MNB új Felügyeleti Központja és Pénzmúzeuma az egykori Postapalotában

Ugyan már tavasszal átadták a Széll Kálmán tér legkarakteresebb, ám évekig felújítatlanul állt épületét, parkjában elhelyezett szobra miatt most ismét a figyelem középpontjába került az ikonikus bástyás műemlék. Lássuk, hogy milyen lett maga az épület felújítása! Mi az, ami megőrződött a hajdani legendás Postapalotából és mi az, amiben más utakat kerestek az új funkciók révén.

Az idei év egyik legjelentősebb műemléki eseményének kétségkívül a Krisztina körúti, egykori Postapalota újjászületését kell tekintenünk. Sajátos helyet foglal el a főváros épülettengerében: mindenki ismeri, ám mindezidáig valahogy mégsem lett része Budapest építészettörténeti kánonjának. A roppant tömegű, tekintélyes, ám teátrális sarokbástyájával egyszersmind talán kissé meg is mosolyogtató épület úgy magasodik a Széll Kálmán tér fölé, mint valami mesebeli középkori lovagvár, mely az alant elterülő völgyet figyeli.

De akárhogyan is, mégiscsak ez Buda legforgalmasabb terének leghangsúlyosabb épülete, amely nélkül az egykori Kalef érdektelen átszállóhely, az unalmas Örs vezér terének budai megfelelője volna csupán. A 2010-es évek elején, miután a Magyar Posta kiköltözött belőle, elkezdtek érkezni a hírek az épület felújításáról és lehetséges új funkciójáról (luxus iroda- és apartmanház, szálloda stb.), s az addig kevéssé méltatott ház tervezőjével, Sándy Gyulával együtt hirtelen az építész és műemlékes szakma érdeklődésének a középpontjába került. Pár évi huzavona után az épületet végül az alapítványai révén a Magyar Nemzeti Bank szerezte meg.

 A hatalmas épületre első sorban azért volt szükség, hogy az önálló szervként 2013-ban megszüntetett és a jegybankba olvasztott Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) nyomán létrejött új, pénzügyi szervezetek felügyeletéért felelős MNB-alelnökség számára biztosítsanak reprezentatív székházat. (A PSZÁF korábban a Déli-pályaudvar melletti, 90-es években épül Krisztina Imperial Plaza nevű irodaházban működött.) A ház tehát – nem gyökeresen eltérve eredeti funkciójától – továbbra is egyfajta pénzintézetként él tovább, aminek leginkább azért örülhetünk, mert ennek köszönhetően, ha részleteiben nem is, de fő elemeiben mégis megmaradt a ház belső térszerkezete, vagyis a szintek és a nagyobb belső terek eredeti kiosztása.

A tervezői munkákat az a műemléképületek funkcióváltással járó áttervezésében jelentős tapasztalattal rendelkező Szalay Tihamér végezte, aki korábban már olyan állami, vagy az államhoz közeli projektekben bizonyított, mint a Ludovika, a Millenáris Irodaház, vagy a Benczúr utcai Kertész Imre Intézet épülete. Szalay egyszerre definiálja magát építészként és belsőépítészként, s ennek megfelelően most is alapvetően ő határozta meg az épületbelső stílusának fő irányát, egyes részterületeken olyan elismert alkotókkal együttműködve, mint Somlay Tibor, vagy Ficzere Anett.

A rehabilitáció értékelésekor mindazonáltal egy alapvető tényt érdemes leszögezni: bár a köznyelv „palotának" nevezi az épületet, tervezésekor nagy mértékben gazdaságossági megfontolások vezették az építész ceruzáját. Ennek pedig nemcsak az ország első világháború utáni súlyos anyagi helyzete volt az oka, hanem az is, hogy a ház funkciójából adódóan sokkal inkább egy szecessziós-historizáló homlokzat mögé rejtett gazdasági-logisztikai létesítménynek, mintsem reprezentatív palotának készült. Ténylegesen postaszékház volt, annak minden velejárójával együtt: falain belül a nap 24 órájában a legkülönfélébb postai küldemények, levelek, csomagok, dobozok, ládák ezreit szortírozták, az udvarán hajnalonként lovas-, majd tehergépkocsik százai fordultak meg.

A különböző méretű helyiségek tervezésekor ennek megfelelően egyaránt biztosítani kellett a megfelelő mennyiségű teret a hivatali, raktározási és csomagkezelési funkciók számára. Sándy többek között éppen azzal nyerte meg az épület tervezésére kiírt pályázatot, hogy az elvártnál egyel több szintet tudott az épületbe belevarázsolni a magassági mutatók megtartásával. Emiatt a szintek belmagassága a korszak épületeinek többségéhez képest alacsonyabb, a térérzet helyenként kissé nyomott. Mivel a belső terek nagy részét irodák és raktárak foglalták el, valamint itt kapott helyet a fővárosi távbeszélő központ is (nota bene: a telefonközpont még most is itt üzemel), belülről az épület még annyira sem tűnt palotának, mint amennyire azt a historizáló homlokzat miatt gondolnánk. Mindezek tetejébe ráadásul a ház belseje a huszadik század folyamán kétszer is teljesen kiégett. (Először a második világháborús ostrom, másodszor a 56-os harcok alalmával.)

A külső felújítás fizikailag legnagyobb volumenű munkafolyamata az épület körüli térrendezéshez kapcsolódott. A palota ugyanis nem vízszintes, hanem a Vérmező irányába lejtő talajra épült, ami miatt a két legalsó szint a Széll Kálmán tér felőli oldalon a föld alá került. A felújítás során ezen az oldalon is visszamélyítették a talajszintet, aminek köszönhetően egyrészt kiszabadult a homlokzat eddig láthatatlan része, másrészt gyalogos átjáró létesülhetett a Széll Kálmán tér és a Krisztina körút között, a Várfok utcai töltés alatt. (Ez utóbbi fejlemény egyébként nagy mértékben javítja a tér, mint tömegközlekedési csomópont használhatóságát, már évtizedekkel korábban meg kellett volna történnie.) A külső tér megújulásának másik eleme az épület saját kertjének kialakítása, amelynek következtében a Vérmező zöldfelülete egy kis folytatást kapott a villamossínek túloldalán. Kimondottan szívet melengető látvány a palotával egyező stílusú garázsépület visszaépítése, ami az újonnan kialakított háromszintes mélygarázst koronázza.

Magán az épület külső megjelenésén lényeges változás nem látható, leszámítva a homlokzat színének felfrissülését, kivilágosodását. Ezen túlmenően az egyetlen igazi újdonság az egykori mázas nemeskerámia felirat és címer helyreállítása a Krisztina körúti homlokzaton, a főbejárat felett.