Janáky körvonalai
A "Janáky és a MOME" kiállítás megnyitóján hangzott el Tillmann József beszéde, melyet most itt is közreadunk.
Egyszer egy felvételire készülő diáklánytól megkérdeztem, miért is szeretne építész lenni, mire azt felelte: „Azért, hogy kifejezze egyéniségét”... Elég meghökkentő kijelentés volt, annál is inkább, mivel előtte semmi jelét sem mutatta átlagostól eltérő jellemzőknek. Az ilyen „egyéniségek” tömeges önkifejezési igénye persze elég távol esik az építészettől, és a hirdetésipari termékekkel táplált identitás- és sztárkultusz fejleménye. Az egyéniség amúgy sem arra való, hogy kifejezni, vagy egyáltalán kifejleszteni akarják. Az ilyen önmagára feszülő akarat eleve elvéti a célját. Ezért is tanácsolja az íjászat japán művészete – ami nem hagyományápolás lóról hátrafelé, hanem a zen-buddhizmus egyik útja – kifejezetten az ellenkezőjét: kerülni kell a céltábla közepének célbavételét, mondta Herrigelnek íj-mestere (Zen az íjászatban). Nem tanácsos ugyanis csakis arra irányulni, mert az akarat ereje görcsössé tesz és eltérít. Ez a tanítás, valamivel általánosabb érvényűen, tájainkon is ismeretes: „aki meg akarja nyerni az életét, elveszíti azt”.
Janáky kétségkívül nem azért lett építész, hogy kifejezze egyéniségét. Mégis egész élete, az építészete, a képei, az írásai, akárcsak tanári működése, egy nagy formátumú személyiség megnyilatkozása volt. Munkássága területek és műfajok sokaságára terjedt ki, lévén olyan gondolkodó, allround művész, aki képességeit körkörösen használta: szóban, írásban, képben, térképzésben és -építésben. Aki megnézi munkáit, vagy kézbe veszi könyvét, "A hely"-et, könnyen meggyőződhet erről.
Számos tervezési feladat részeként született munkája autentikus műtárgy; helyszínrajzai közül soknak helye volna a geometrikus absztrakció valamely gyűjteményes kiállításán. Kertkapujának egy mandala komplexitásával vetekedő rajzos akvarellje pedig éppúgy válhatna egy kortárs kiállítás ékévé, mint a bécsi Messepalast vázlatai, vagy a testvérével, Janáky Gyöggyel közösen szüleik sírjára készített emlékműterv.
Építészetét ég és föld, a világ arányrendszerének mélységes ismerete hatja át. Megvalósult és tervben maradt munkáinak hátterében, mintegy abszolút referenciaként a zene állt. A zene architektúrája, a maga egyszerre nagyon is érzéki, konkrét építkezésével, és végtelen tágas szellemével. Janáky szinte kizárólag barokk zenét hallgatott, azt viszont majdnem mindig. Egy alkalommal elmondta, hogy unokája, aki megszokta nála ezt a zenei környezetet, egyszer éppen akkor érkezett, amikor többszerzős lemezen bécsi klasszikus szólt, némi hallgatás után kijelentette, hogy „ez nem komoly zene”...
Közös egyetemi szobánk falain évekig néztem a falusi ravatalozók tervéhez készített rajzos festményeit, de kérni tőle nem volt elég merészségem, amit most már sajnálok. De őrzöm levelét, amelyben megköszönte az együtt töltött éveket. Számomra ez kitüntetőbb, mint a Köztársaság ilyen-olyan díja, vagy tisztikeresztjének akárhányadik fokozata.
Kézírásával főként a doktori dolgozatokhoz mellékelt lapokon találkoztam. Ezek többnyire aforisztikusan tömör, és gyakran szokatlan összefüggéseket felvető megjegyzések voltak. Általában két szinten mozogtak: a tárgyszerű elemzés síkján, továbbá egy másik, változó perspektívában, ami az univerzális nézőponttól a leghétköznapibb élethelyzetek felvillantásáig terjedt, és a probléma tágabb vonatkozásainak megvilágítására szolgált. Ezek elég személyes hangvételűek voltak, Janáky beszéd- és írásmódjának, saját stílusának összetéveszthetetlen jegyeit viselték. Személyisége az élő szó mellett az írásaiban mutatkozott meg a legtöbb árnyalatban: műfajok sokaságában mozgott otthonosan, az irodalmi formákban – a fikciótól a párbeszédes műfajokig menően – csakúgy, mint az értekező próza területén, esszében, útleírásban, naplóban...
A személynek, a személyiségnek az egyszeriségén túlmenő jelentősége van egy olyan kultúrában, ahol az egyezményesség hiánya általános. Ennek folytán ugyanis kénytelen maga kidolgozni gondolkodása kereteit, a fogalmait, a nyelvét. Ezt Nádas Péter A reflexivitásról írva így fogalmazta meg: „a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna, az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel. (…) Nagy kultúrákban (…) ez nem így van. Vannak kidolgozott, biztos struktúrák, amelyeket mindenki úgy használ, mint a kést és a villát.”
Egyezményes gondolkodás és nyelv hiányában ezzel Janákynak is, mint mindenkinek, meg kellett küzdenie. Írásain jól érzékelhető, ahogy különböző irányokból hoz szóba jelenségeket, vet föl kérdéseket, és közben kénytelen mondandója majd' minden elemét a maga erejéből, szóképek, fogalmak, kategóriák fejlesztésével kidolgozni. Olyan kultúrában élt, amelyben nem voltak meg a megértés minimális feltételei – sem az építészek körében, sem azon kívül. Vélhetően ezért is fordult érdeklődése a főáramlatoktól eltérő, félreeső jelenségek felé, és kutatta utolsó éveiben az építészeti szépség rejtekeit, amelyekből egy könyvet közre is adott.
Meglepő, hogy a barokk zenére hangolódott Janáky szépség-felfogása mennyire egybecsendül az attól eléggé eltérő zenét kultiváló John Cage szépségről írott szavaival: „Az volt az érzésem, hogy a szépség már csak a bensőséges helyzetekben életképes: vagyis reménytelen vállalkozás közösségi szinten hathatósan gondolkodni és cselekedni.” (A csend) Amit Janáky a rejtőzködő építmények szépségéről írt (ami „visszahúzódik a dolgokba”) elmondható az ő alakjáról és formátumáról is: körülötte „– a zavaros háttér előtt – élesen kirajzolódik az egyetemesség hatalmas kontúrja”.
Janáky és a MOME
Kiállítás a FUGA-ban
kurátor: Mátrai Péter építész
megtekinthető: 2013.10. 27-ig
