Játék és építészet - interjú Bálint Imrével

„Nem az építészetet akarjuk megmagyarázni, hanem a gyerekeket szeretnénk nyitottá tenni a környezetünk, a vizualitás, és az ebből fakadó tevékenység és látvány megértésére és elfogadására." - Bálint Imre DLA, a BÉK elnöke a nyári szünetben is az épített környezeti nevelés módszereinek terjesztésén dolgozik. 

Épített környezetünk keretet szab lehetőségeinknek, üzenetet hordoz, de befolyásolja életminőségünket, kapcsolatainkat is. Már az óvodásokban megvan az igény arra, hogy megismerjék, felfedezzék közvetlen környezetüket, hogy képesek legyenek tájékozódni benne. A téralkotó képesség az életkorral együtt nő, a külső világ tevékeny megfigyelése és befogadása iránt egyre komolyabb az érdeklődés. Mozgás, rajzolás, éneklés, festés, mintázás és építőjáték mind segíthetnek a térérzékelés, az arányok, formák, színek, a síkbeli és háromdimenziós tér megtapasztalásában. Az építészeti tartalom ily módon tehát jól integrálható az óvodai, iskolai programokba. Szakmai szemmel azonban mégis tűnhet úgy, hogy társadalmunk nem elég érzékeny az épített környezet iránt, mintha nem élnénk a gyerekekben ösztönösen meglévő lehetőségekkel. A Lechner Tudásközpont az ellentmondás feloldásáról kérdezte Bálint Imrét, a Budapesti Építész Kamara elnökét.

Lechner Tudásközpont: Ön szerint az építőjáték a gyerekek mely készségeit fejleszti?

Bálint Imre: Erre a kérdésre a válasz ezer indirekt összetevőből áll. Például abból, miért van szükség egyáltalán vizuális kultúrára, hol tart most a társadalom, mit tudnak az emberek erről, vagy milyen kapcsolata van a társadalmunknak a kortárs művészetekkel. Sajnos ez a kapcsolat jelen pillanatban nem kielégítő, nem elég erős. Proaktívan közelítve a témához felmerül a kérdés: hogyan lehet előrelépni ebből az állapotból? Erre reflektálva született meg a válaszunk: egy szakmai programon keresztül hosszú távú kormányprogramot kell indítani. Ennek a programnak egy eleme lehet az építőjáték.

Ezt azért mondom olyan biztosan, mert koromnál fogva én még építőjátékokkal kezdtem játszani, ebben nőttem fel. Azóta ugyan eltelt pár évtized, de most már vannak unokáim, akik imádják azt, amikor együtt építünk, festünk, színezünk és látom, hogy mit jelent számukra ez az elfoglaltság. A mai gyerekek éppúgy élvezik az építés, az alkotás perceit, mint a régiek. Ezért is vagyok biztos abban, hogy a konstruktív elme és a kreativitás fejlesztése a kulcs a felnövő generáció szemléletének formálására. Ezért indítottuk országos szinten, az óvodások körében pilot-programunkat.

LT: Milyen programról van szó?

BI: Kissé talán elébe mentem a dolgoknak, ezért inkább ugorjunk vissza az elejére. Onnan szeretném kezdeni, mennyire fontosnak tartom - és a társaim egyaránt - azt, hogy megjelenítsük a mi szakmánkat. Az építészet ugyanis nincs jelen a társadalmi és politikai köztudatban és ezen változtatni szeretnénk. Kapóra jött tehát, amikor tavaly január végén megjelent a 1032-es kormányhatározat, amelynek 17. pontja célként jelöli meg az épített környezet színvonalának emelését az oktatás fejlesztésével az óvodától a felsőoktatásig. Erre válaszként jött létre a 1567-es kormányrendelet, amely a 14. pontjában foglalkozik ugyanezekkel a dolgokkal. Mi ezt kibővítve elindítottunk egy jelentős munkát, amelybe bevontunk egyéb, a folyamatban érintett területről érkező kollégákat. Nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy nem az építészetet akarjuk megmagyarázni, hanem befogadóképessé szeretnénk tenni az embereket arra, hogy a környezetünket, a vizualitást, az ebből fakadó tevékenységet és látványt megértsék és elfogadják.

LT: Kikre gondol, amikor azt mondja, „mi"?

BI: A Magyar Nemzeti Galéria ifjúsági képzőművészeti csoportja, az idén negyven éves GYIK Műhely volt az egyik közreműködő partnerünk a program kidolgozása során. Eplényi Anna PhD, Terbe Rita, Szentandrási Dóra, Barta Fruzsina, Tóth Borbála és mások voltak segítségünkre, akik mind építészek, képzőművészek, művészettörténészek. Ők a Műhelyben a vizuális kultúra terjesztésével, fejlesztésével foglalkoznak és közvetlen kapcsolatuk van a gyerekekkel, fiatalokkal.

Másik partnerünk az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának Vizuális Nevelési Tanszékén dr. Pataki Gabriella adjunktus és rajta keresztül a kultúrAktív Egyesület. Az egyesület célja, hogy olyan projekteket kezdeményezzen és támogasson, amelyek fokozzák a minket körülvevő épített környezet iránti érzékenységet és a passzív szemlélődéssel szemben a kritikus, elemző befogadást és értelmezést segítik elő. Ezen belül a kultúrAktív előadásokat tart óvós hallgatóknak, épített környezeti nevelés témájú gyakorlati szemináriumokat indít, szakmai konferenciákon, műhelyeken vesz részt, publikál. Ilyen partnerekkel és Pataki Gabriellával komplett oktatási programot dolgoztunk ki, amely 3 pilléren keresztül éri el célját, az épített környezet és a vizualitás jobb megértését a társadalomban. Az első pillér tehát, a legkisebbek, az óvodások és a kisiskolások értékrendjébe beépülő szemlélet, a második és a harmadik pillér a most praktizáló és a leendő pedagógusok képzése. Ez a program vár most arra, hogy a kormány elé kerülhessen.



LT: Hol kezdődik ez a program? Mi van előbb, a tyúk vagy a tojás? A kicsik vagy a pedagógusok?

BI: A munkát úgy indítottuk el, hogy tudomásul véve, hogy teljesen az alapoknál kell kezdeni, megcéloztuk az óvodás korosztályt. Tisztában vagyunk vele, hogy ennek a programnak az átfutási ideje évtizedekben mérhető. Ez nem baj, hiszen valamikor el kell kezdeni végre és mi ezt lendülettel, hittel csináljuk. A Magyar Művészeti Akadémia kicsiny, de jóindulatú pénzbeli támogatásával, kilenc kiválasztott óvodát látogattunk meg kilenc különböző megyéjében az országnak, ahol a nagyon kreatív és nagy rutinnal rendelkező GYIK Műhelyes kolléganők vezette délelőtti program alatt az óvodapedagógusok is csodálkozva figyelték, hogy papírral, ollóval és hurkapálcával mi mindent lehet csinálni, hogyan lehet a papír síkjából a térbe kilépni. A gyerekek órákon keresztül nyelvüket kiöltve fantasztikus konstruktivitással dolgoztak és csináltak rengeteg mindent, amit ezekből az anyagokból lehet, anélkül, hogy az elfoglaltságukba a felnőtt alapvetően beleszólt volna. Hiszen a cél az, hogy a gyerekek elképzelését minimálisan se befolyásolják. Legfeljebb technikai dolgokat mutattak meg nekik, például, hogy hogyan lehet kapcsolni, ragasztani, vágni és innentől kezdve a gyerekek elképesztő elánnal dolgoztak.
Az én szerepem az, hogy megpróbálom összefogni ezt a dolgot és kormányzati szintre emelni azért, hogy oktatási programmá fejlődhessen. Az óvodai foglalkozásokat például mind dokumentáltuk és készült egy 8 perces montázsfilm is, melyet az előterjesztés részét képezi. A Miniszterelnökségtől tavaly elméleti támogatást kaptam a munkánkhoz.

LT: Miért egy olyan célt tűzött ki, amelynek eredménye csak évtizedek múltán válik kézzel foghatóvá?

BI: Mert ha az ember picit gondolkodik, rájön, hogy a várt eredmény elérése nevelés kérdése. Valójában a pedagógusok nevelésével kell kezdeni. Az óvodai program bemutató az ország vezetői felé, hogy lám, mit tudnak a gyerekek, milyen fantasztikus dolog, amikor hozzáértő emberek mennek hozzájuk és ezekből az egyszerű eszközökből saját konstruktivitásukat felhasználva egyedi és szép dolgok készülnek. A kiindulási pont az volt, hogy elérhető anyagokkal és eszközökkel dolgozhassanak, illetve olyan anyagokkal, amelyekkel már tudnak bánni. Boldogok tőle, nő a kompetenciaérzésük, ami sokat számít a gondolkodásmód alakításában. Ez egy 25 éves program. Ez a része, amelyről most beszélgetünk óvodásokra lett kitalálva. Az általános iskolai oktatásba való integrációt Pataki Gabriella csapata dolgozta ki. De ahogyan már említettem, előbb a tanítókat kell megtanítani arra, hogy mit tanítsanak a következő generációnak. Azután ezek a tanítók sugározzák majd szemléletüket a gyerek felé, az óvodától kezdve az általános iskolán keresztül az egyetemmel bezárólag.

LT: A tanítók, óvodapedagógusok szemléletformálása a felsőoktatás keretein belül történik?

BI: Így van. Miközben az óvodások felé kifejtett programot próbáljuk mind szélesebb szinten kiterjeszteni, a felsőoktatási programszintbe is be kell kerülnie a folyamatelemeknek. Hangsúlyozottan nem új tantárgynak, hanem a gondolkodásmódnak. Ennek már van módszertana, ezért is nagyon fontos az ELTE-TÓK szerepe. Ha a program jól tud haladni, akkor komoly, társadalmi szintű eredményeket tudunk majd felmutatni.

Egy percre visszatérve az építőjátékokra. Vegyük például a legót, ami egy nagyon hasznos játék, de csak egy részét tudja megadni annak a fajta gondolkodásmódnak, amelynek az elterjesztésén fáradozunk, mert az elemek összekapcsolásának módja erősen korlátozott. Meg van szabva, hogyan illeszthetők össze a darabok, hogy mi készíthető belőle. De a gyerekek, sokszor nem az útmutató szerint építkeznek. Bámulatos épületeket építenek, felrúgva a szabályokat, mint például 6 éves lányunokám, aki csaknem 2 méteres legótornyot épít. Az építőjátékok mindezzel együtt nagyon fontosak, legyen szó legóról, fakockáról, vagy papírszalagról, mert a gyerekeknek konstruktivitást, látásmódot, önértékelést, önbecsülést adnak.



LT: A gyermekfoglalkozásokról készült beszámoló azonnali eredményt mutat, jobban hat a döntéshozókra. Ezért kezdték itt a program bemutatását?

BI: Itt születhetett a leglátványosabb eredmény, valóban, amit a döntéshozóknak prezentálni lehet. Olyan dolgot kell a kormányzat elé vinni, amit azonnal meg lehet érteni. Emellett a pedagógus továbbképzésbe, vagy a pedagógusképzésbe integrálni egy képzést nehezebb, mint bevinni az óvodába közvetlenül. Ehhez vezetői jóváhagyás, pontosan kialakított program és hosszú átfutási idő szükséges. Megfelelő helyeken persze a pedagógusok ilyen irányú továbbképzése is folyik. De ismerjük a pedagógusok helyzetét, nem akarjuk tovább terhelni őket. Nem egy újabb tantárgyat szeretnénk rájuk rakni, hanem egyfajta gondolkodásmódra próbáljuk rávezetni őket, amelyre tapasztalataink szerint megvan a nyitottságuk.

LT: Az iskolában, óvodában is cél, hogy nem egy újabb tantárgyat akarnak bevezetni a meglévőek mellé, hanem a szemléletet szeretnék megváltoztatni?

BI: A pedagógus képviseli azt a szemléletet, igen, amelyet a gyerekek eltanulnak, azt a mintát, amit alapul vehetnek. Ehhez kell az, hogy a tanító, az óvópedagógus az épített környezet iránt érzékeny legyen. Nem akarunk újabb tantárgyat. Az ELTE szakemberei végiggondolták, hogyan lehet beépíteni a meglévő tananyagba a szemlélet továbbadását. Mintaprogramunk óvodásokra lett kitalálva, ahol a kiindulási pont az volt, hogy elérhető anyagokkal és eszközökkel dolgozhassanak a gyerekek és olyan anyagokkal, amelyekkel már tudnak bánni. Az általános iskolai oktatásba való integrációt Pataki Gabriella csapata dolgozta ki.

LT: Hol láthatjuk a hasznát, ha megvalósul a tervezett program?

BI: A kormányzati törekvések eredményeképpen az egyszerű bejelentés lehetőségével leegyszerűsödik az építési engedélyezés folyamata. Tény, hogy az engedélyeztetési dokumentáció nagyon sok volt. Az azonban nem működik, hogy csak bejelentjük, hogy építünk egy házat és már építhetjük is. Fontos, hogy ne épülhessenek háromemeletes lila kockaházak például világörökségi területeken. Ezért sokat fáradoztunk a kamarával, hogy ésszerű kereteket teremtsünk. Végső célunk tehát ezzel a pedagógiai programmal az, hogy olyan társadalmi közeg alakulhasson ki, ahol nem kell attól tartanunk, hogy lila kockaházak épülnek. Kiváló példát láthatunk erre a skandináv országokban, ahol az egyszerű bejelentéssel építhető lakóépületek építése nem okozna gondot, mindenki nyugodt lenne, mert tudnánk, hogy olyan biztos értékítélettel rendelkező társadalomban élünk, ahol nem történhet ilyesmi, mert senki sem akar majd ilyen házat.

A Lechner Tudásközpont a Miniszterelnökség Építészeti és Építésügyi Helyettes Államtitkárságának szakmai szervezete.