Jelentésvesztés és posztmodern
Kováts Ábel esszéjében nagy utat jár be a posztmodern építészet értelmezésében. A modern-posztmodern viszonytól a kortárs hulladéktér-termelésen át vizsgálja az építészetet jelentésstruktúáit: az őszinte építészet válságától a nyelvi rendszerként elképzelt építészeti gyakorlat felemelkedéséig és válságáig. A szöveg az építészet helyét keresi a fragmentumokra bomlott társadalmi valóságban.
„Ma a „homogén tárgyi környezet" kifejezés alatt az emberek valamiféle egyhangú, egynemű, egyforma elemekből álló együttest képzelnek el. Ez nem az a homogenitás, amire a négy műtípus ismertetésénél utaltam. Ez csak valami álhomogenitás, amit a polarizált műtípusok közé sorolhatnánk. Ez az a homogenitás, amelyet a tárgykialakítás egy szűk szakmai köre a Bauhaus környékén kreált. Az igazi homogenitás (mint amilyen a régi korok tárgyi környezetéé volt) nem egyformaság, hanem szerves összetartozás, szerves egyneműség. Ez a homogenitás társadalmi létesítmény volt. Ma a társadalmi struktúrák módosulásai következtében ilyesmiről nem lehet szó." ifj. Janáky István: Egy mátrix 1979
„a civilizáció egyre kíméletlenebb és hatalmasabb alkalmazottai gondolattal és cselekedettel szakadékot vonnak közénk emberek közé, emberek és tárgyak, tárgyak és tárgyak közé... Végre ne higgyük, hogy eleink megtagadni való ostobák voltak... Bízunk abban, hogy az öltözet és épület, az ég és a föld, a múlt és a jelen, egyén és közösség között eleven, érvényes kapcsolat lehet." Makovecz Imre: Az Álarc nélküli bál összefoglalója 1974
Szeretném Molnár Farkassal kezdeni. Molnár Modern építészet és magyar szellem c. írásában a modern építészetet a népivel rokonítja és szembe állítja őket a „maradi", „konzervatív" vagy „akadémikus" építészettel. Míg az előbbieknél a „cél és az eszközök összhangzatossága" hoz létre egyénieskedéstől mentes, tipizált harmonikus esztétikát és rendet, addig az utóbbi esetében „a forma, az épület arca, vizuális megjelenése" a fontos. [1] Molnár ebben a műben s különösen Az új építés kétes értékű győzelme címűben egyben erős kritika alá veszi a modernizmust a látványos ám méregdrága dizájnmegoldásokért, számonkérve az őszinte konstrukciót és a szociális logikát, a Bauhaus fő hívószavait, akár az esztétika kárára, még (Kelet Európában) „egy új primitivizmus" árán is. [2]
Nos, az új primitivizmus megvalósult* (és nemcsak Kelet-Európában, de ott aztán végkép), az összhangzatosság és harmónia azonban nem. Harminc-negyven évvel később, miközben a modern tömegépítés sok Molnár által óhajtott szociális vívmányt megvalósított, már egyértelműen látszott, hogy ez kevés, hogy valami alapvető hiányzik. Ennek fölismerése a posztmodern. Kiderült, vagy legalábbis gyanússá vált, hogy valami nem stimmelt a képlet fölállításakor, hogy a modern világ nem szüli meg automatikusan vagy a modern építészet elveinek követésével azt a rendet, egységességet és egyensúlyt, amit pl. a hagyományos falusi vagy jellemzően a történeti (és nem annyira a historizáló) építészet. Hogy miért van ez így, az szükségessé tette az árnyalt, elemző megközelítést.
"Less is a bore" – mondta Robert Venturi, miután az áhított tiszta formálás helyett a zagyvalék és az üres sematizmus szemétdombi egyvelege öntötte el a világot a modern gyártósorokról legördülvén. Ifj. Janáky István egy 1977-ben megjelent írásában [3] konkrétan a szemétdomb rendezésének képével modellezi az építész előtt álló feladatot (1966-ban még a vágyott tiszta gépies logikájú modernista tárgykultúrát áhítva támadta meg Tange Kenzót és társait -tíz esztendő alatt vágyainak tarthatatlansága napnál világosabb lett). Munkásságát ezentúl a titkon mégis értékhordozó fragmentumok és rejtetten működő energiák kutatására és fölhasználására fókuszálta.
A modern mozgalom abból indult ki, hogy minden kor egyforma – a modern korban nem a korral van baj, sőt az a fejlődés csúcsteljesítménye, hanem a művészekkel és építészekkel. Ezek nem értik a kor szavát és régi korok immár hamis külsőségeit erőltetik rá –vagy pedig individualista légvárakat építenek. Ha a művészek magukévá teszik a korszellemet és az ipar és tömegtervezés élére állnak, akkor képesek lesznek annak megfelelő művészi alkotásokat és környezetet létrehozni. A posztmodern annak kimondása, hogy ez vakhit, blöff. Minden egész eltörött – mondta Ady már a századfordulón – és ezt az egészet összeragasztani nem lehetséges.
Úgy is mondhatnánk, hogy a posztmodern az, amikor kiderült, hogy valami nincs rendben a jelentésekkel. Tulajdonképpen minden olyan építészetet (illetve nem csak építészetet) posztmodernnek nevezhetünk, amely a világot (épített környezetet stb.) összetett és ellentmondásos ** struktúraként fogja föl, ahol a rejtett jelentéseket föl kell (vagy kellene vagy föl lehet) fejteni. Jelentésekről, struktúráról, (majd kontextusról, nyelvszövedékről, metaforákról, idézetekről) lesz szó, stílusok vagy szerkezetek helyett. Posztmodern jellegzetesség az építészetet illetve az emberi környezet egészének egyfajta nyelvként való fölfogása. Az igazsághoz tartozik, hogy ez nem volt teljesen új. Elindult már korábban egy ilyen jellegű diskurzus (ld. Lechner és a „magyar formanyelv" kérdésköre), de a modernizmus aztán lényegében elutasította ezt a „finomkodó" megközelítést. Fecsegés helyett konstrukciót kívánt. A posztmodernekkel újrakezdődött és kiteljesedett a nyelvről szóló vita. Sőt: a posztmodern sok szempontból egy nagy nyelvről szóló vita. Gondoljunk Esterházy Péterre vagy Jacques Derridára, hogy elszakadjunk kissé az építészettől -vagy Christopher Alexander Pattern language-ére, hogy mégse. Nem is bizonygatom tovább. Ami mindenképpen változás a századfordulóhoz képest, hogy immár az egész város, az emberi épített környezet egésze lesz fontos, nem, mint nyelv, hanem mint egy szöveg, fontos sorokkal és még fontosabb sorok közötti jelentésekkel és metaforákkal. A sorok közötti jelentések szerepe azért is nő meg, mert a „minden egész eltörött" általános tapasztalata miatt a nagy elbeszélések, mítoszok nyilvánvalóan nem tudtak már működni azt kezdték el keresni, hogy mi az a kohézió, ami a heterogén jelentések ellenére nemcsak összetart például egy várost, de erős karaktert is adhat neki. És mi az, ami a modernitás dübörgő semmitmondása mögött mégis felsejlhetik. A fentiek értelmében a posztmodern nem annyira stílus, mint inkább módszer. Ez némineműleg stílusjelző. A fent elmondottakból – az épület -és városformáló elemek nyelvi alkotókként való felfogásából – következhet „a forma, az épület arca, vizuális megjelenése" újra elsődlegesként, sőt újra stílusalkotóként való felfogása. Szűk értelemben az ilyet hívjuk posztmodernnek és az ettől eltérő megközelítést -például a fragmentumokra töredezettséget még nevében is hirdető dekonstruktivizmust nem. A másik –ennél véleményem szerint fontosabb– kérdés, hogy melyek a rejtett jelentések és hogyan hozhatók felszínre. A különbség akkora, hogy emiatt nem válaszolható meg, hogy modern-e a posztmodern vagy sem. A sor a Denise Scott Bown által szélhámosnak nevezett Philip Johnsontól (sőt a kommersz dizájntól) Iszozaki Aratán, Rossin és Dévényi Sándoron át a modernista elemeket és formálást teljesen elvető Léon Krierig és Dr. Szűcs Endréig terjed, aki kizárólag az autentikus népi világ tárgyait és formáit használta idézetszerűen, megvetve és száműzve majd mindent, ami a modernitáshoz kapcsolódik.
Létezik-e ma a posztmodern? Tegyük föl úgy a kérdést, hogy létezik-e ma modern? Történetileg persze, tudjuk, hogy posztmodern mellett mindig is létezett, majd a ’90-es évektől megsemmisítő ellentámadásba ment át a modernizmus -illetve „neomodern". (Amely szó már önmagában is ellentmondás -mondhatni posztmodern geg). A magyar tájat a magastetős „neociki" házak helyett újra lapostetős fehér-szürke kockák lepik el. Ha azonban Molnár Farkas látná ezeket – illetve nem is ezeket, hanem a magas színvonalú építészet modernista vonulatát, azt gondolom, hogy nagy többségétől undorodva fordulna el. Ezek ugyanis pont azt az általa álmodernnek nevezett dizájnorientált stílust képviselik, amelyet annyit ostorozott. Immár büszkén ilyenek. Ennek az építészetnek eszméje – ha egyáltalán beszélhetünk eszméről– a „menő balosság". Mai trendi milliárdos nem lehet meg Eames-szék vagy Barcelona fotel nélkül. Az ő szemükben a modernizmus egy „haladó hagyomány". A nevezett iparművészeti termékek idézetként szerepelnek a „modern" enteriőrben, kornak, funkciónak megfelelő megváltoztatásuk szentségtörés és anyagi katasztrófa volna. Legalább ilyen árulkodó, hogy hogyan írjuk le ezeket az épületeket? „A lejtőbe kristályként ágyazódó fehér hasáb", „a tó felett ellebegő konzol" stb. Ezek metaforák. A modernista építészek is posztmodern módon gondolkodnak. Álmodernek – őszintétlen posztmodernek. Modernista narratíva legföljebb az újra megjelenő szociális lakásépítésről való – legtöbbször álságos, de jól meglovagolható – szöveg és a greenwashing-klímatudatos hitvallás majd minden új háznál (mert a valódi, radikális zöld építészet vagy inkább építés kifejezetten antimodernista).
Nincsenek is őszinte „modern" épületek? Vannak, és ha megnézzük, hogy mik is ezek, mindjárt a probléma gyökerére tapinthatunk. A tradicionális világ épületei többé-kevésbé önkéntelenek voltak, de nem abban az értelemben, hogy ne tudatosan tervezték volna őket. Hol erősebb volt a tudós- tudatos építész közreműködése, hol nem. De még a leginkább tervezettek is öntudatlanok, abban az értelemben, hogy önazonosak. Volt egy dramaturgia – szereplőkkel – és annak a dramaturgiának az eredményeként megszületett egy ház. Ma a „komoly" építészek tervezte házak nem ilyenek, az építész általában harcot folytat a többi szereplővel, hogy elfogadtasson olyan építőelemeket, anyagokat és formálást, ami nem következik a társadalmi-gazdasági működésből. Hogy ez nemcsak a magyar társadalom elmaradott és műveletlen volta miatti helyi specifikum, mutatja, hogy pl. Ban Sigeru szerint a befektetői építés kezd teljesen elválni a művészi építészettől, ami egyedi vagy különleges szituációkba vonul vissza. [4] Egyébként ez az oka, hogy mégsem beszélhetünk ma éles modernista kontra -po-mo elválasztásról. A „klasszikus" modern és posztmodern is társadalmi léptékben vagy legalábbis hatásban gondolkodott. Ma a valódi építészet jórésze egy nagyon szűk és olykor szinte egyszemélyes, de talán részletérzékenységre nagyobb lehetőséget biztosító és az érvényes jelentéseket egyénileg megélt hagyományokban, vagy csak egyéni viselkedésben megtaláló kisléptékű szubkultúrába vonult vissza. De ma is vannak bőven olyan épületek, amelyek öntudatlan boldogsággal következnek a valóságból. Ezek a valódi modern épületek. Ilyenek voltak a paneles lakótelepek, ilyenek a mai építési vállalkozók által gründolt társasházak sárga fallal, fehér műanyag ablakkal, Lindab cserepeslemez fedéssel – illetve ilyenek a fent nevezett fehér – szürke kockák is bizonyos tervezői műveltségen alul. Ilyen a Tesco. Ez az „építészet" az, amely Rem Koolhaas szerint a modern világ valódi „építészeti" hozadéka, a hulladéktér (junkspace) [5]. A modern kor valóságából ez következik.
Ez egyben a posztmodern kvázi bukásának oka – vagy inkább úgy mondanám kevésnek találtatásának. Az általa javasolt út egyfelől nagyon nehezen járható, ha valaki komolyan akarja járni, és nagyon könnyen, ha bóvlit, a modernitás álcázásához, eladhatóvá tételéhez alkalmas vásári kacatot akarnak belőle gyártani. A posztmodern ilyen értelemben ismét csak az építészekre és művészekre hárította a felelősséget amiért az eltörött világegészben nem képesek érvényeset alkotni.
Halmos Béla – aki építész létére zenészként volt egy kifejezetten posztmodern – lényegében valamit más kontextusban egy az egyben idéző – jelenség, a táncházmozgalom egyik vezető egyénisége mondta: „A táncházmozgalom ... módszertanilag, gyűjtéstechnikailag már kialakult úgy, hogy tényleg világszerte elterjedt Amerikától Japánig, tehát... most már voltaképpen egy normálisan működő társadalom kéne mögé, hogy vissza tudjon illeszkedni, mert egy normálisan működő társadalomból emeltük ki, a zenét a táncot, a népművészetet ... A teljes, működő életnek volt ez része Széken, ... és most már kéne egy olyan társadalom. ... Úgy lehet (a népzenét megbecsülni), hogy van egy működő közösség és van egy lakodalom és megfogadom a Szalonnát és zenekarát, mert ők olyan jól tudnak muzsikálni és lehet énekelni." [6]
/Kováts Ábel/
Jegyzetek
*nagy valószínűséggel nem úgy, ahogy azt Molnár Farkas elképzelte és szívből sajnálhatjuk, hogy neki nem volt lehetősége akár csak ízelítőül is megmutatni, hogy mire gondolt. Hogy azonban a búvópatakként vagy inkább csak szigetszerűen megjelenő színvonalas kivételek mellett a tömeges építés (amit Molnár a valódi modernizmusnak tartott) olyan lett, amilyen -nem véletlen
[1] [2] Ferkai András: Molnár Farkas. Terc, 2011
[3] Janáky István: A negyedik műtípus Sorozattervezés, rendszerszervezés. A hely Műszaki könyvkiadó,1999
**Ez természetesen utalás robert Venturi Összetettség és ellentmondás az építészetben c. 1966-ben megjelent posztmodern alapművére
[4] Architectural culture is "moving in two directions" says Shigeru Ban www.dezeen.com, 2014
[5] https://www.oma.com/publications/junkspace
[6] internetes interjú Halmos Bélával a táncháztalálkozó alkalmával (talán) 2010
// Szerk: Őze Sándor //
