Emberek/Oktatás

Juhász Ákos - víziók a MOME építészképzéséről

2015.03.20. 15:59

Az elmúlt év nyarán lejárt a MOME Építészeti Intézet vezetőjének, Nagy Tamásnak a mandátuma. Az új intézetvezető, Juhász Ákos több mint egy évtizedes sikeres angliai építészeti praxisát megszakítva, hatalmas tervekkel, izgalmas vízióval felvértezve kezdte meg munkáját az intézet élén. Juhász Ákossal Rubóczki Erzsébet készített interjút.

Rubóczki Erzsébet: Amikor kiderült, hogy Juhász Ákos lesz a MOME Építészeti Intézetének új vezetője, a szakmából sokan alighanem meglepődtek, merthogy a maga neve addig egyáltalán nem forgott „közszájon”. Kisebb nyomozás után azonban kiderülhetett bárki számára, hogy fiatal kora ellenére igencsak gazdag szakmai múlttal és tapasztalattal rendelkezik, és mindezek javát nemzetközi színtéren érte el. (1.)

Juhász Ákos: Amikor 2002-ben eltűntem a hazai szakmai felszínről, nem munkát keresni mentem Angliába, hanem tanulni, az akkor induló RIBA Goldfinger Ösztöndíj program első nyerteseként. Bath-ban landoltam egy posztgraduális (Master of Art in Architecture) képzésen azzal a céllal, hogy egyrészt továbbképezzem magam, másrészt, hogy olyan közegben forduljak meg, amelyben új minőségek és horizontok is feltárulnak. Ott találkoztam olyan meghatározó személyiségekkel, mások mellett David Thurlow, Peter Clegg, Piers Taylor építészekkel, akiknek rengeteget köszönhetek: megtisztelő barátságukat, komoly lehetőségeket, és szakmai inspirációt. Peter Clegg (2.) meghívott a műtermébe (Feilden Cleggg Bradley Studios), amely akkorra már az Egyesült Királyság egyik legelismertebb praxisával rendelkezett, és ahol jelenleg, 11 év közös munka után, társként (associate) tartanak számon. Ezzel párhuzamosan a bathi egyetemen is folyamatosan részt vettem az oktatásban, mint „part time teaching fellow”, de belekóstoltam a Studio-in-the-Woods és a Cardiff University munkájába is.

Ugyanakkor azok az évek, amelyeket idegenben töltöttem, korántsem szakítottak el a magyar építésztársadalomtól. Meghívásoknak eleget téve évről évre jártam vissza workshopot, előadást tartani, és jelentős középületekre pályázatokon is indultam a brit irodával: a CEU pályázatán például, ahol a közel 150 induló közül másodikak lettünk, a CET-Archiflex-szel szövetségben. 2013. őszén pedig egy teljes bathi egyetemi évfolyamot is Budapestre hoztunk, mint tervezési helyszínre. Mindig fontos volt a magyar kapcsolataim ápolása, eleinte személyes, később szakmai okokból is, mert hamar világossá vált, hogy ez a híd-szerep kötelességgel jár: kitekintést és esélyt teremteni minél szélesebb kör számára.

Sokan nem értik, mi hozott haza, pedig a magyarázat végtelenül egyszerű: itt volt az ideje. Soha nem egzisztenciális szempontok motiválták a lépéseimet, Angliába is akkor mentem, amikor itthon épp bővelkedtünk a megbízásokban, és kézenfekvő lett volna maradni. Sokkal jobban érdekelt azonban az új lehetőség, és ilyen volt a MOME felkérése az Építészeti Intézet vezetésére. Mindig vonzottak a kihívások és ebből, ebben a pozícióban, most bőven jut.

RE: Kihívásnak gondolom a MOME ezen intézetének működésére vonatkozó víziók, koncepció megfogalmazását, és ezeknek a hazai valóságba történő integrálását. De ehhez pontosan kell látnia azt is, mit örökölt, el kell döntenie, melyek a MOME erősségei és gyengeségei, mit kíván folytatni ebből az örökségből, illetve milyen új irányokba kíván elindulni.

JÁ: Úgy látom, hogy egy félig teli, és nem egy félig üres poharat kaptam. Ezt az örökséget egyrészt azért értékelem nagyra, mert olyan nevek fémjelzik, mint Szrogh György, ifj. Janáky István, Reimholz Péter, Ferencz István, Turányi Gábor, Nagy Tamás és mások, akiket mestereimként tisztelek, és ez önmagában is nagy felelősség. De nem csak a vezetőkre gondolok: sok kitűnő kollégám nálam jelentősebb tapasztalattal rendelkezik, és ez azért fontos, mert az oktatás alapvetően csapatmunka. Másrészt bármilyen is az örökségünk, annak köszönhetjük, hogy egyáltalán továbbléphetünk. Lépni viszont kell, leragadni nem lehet.

A MOME-n azt tartom a legnagyobb értéknek, és ehhez minden áron kívánok ragaszkodni, hogy olyan személyre szabott, „könnyűlovas” technikára épülő képzést tud biztosítani, amely sok nagy egyetemen nem valósulhat meg, egyszerűen az arányok miatt. Ezen kívül vannak olyan kivételes szemléletbeli adottságai is, amelyek abból a helyzetből következnek, hogy itt egy művészeti egyetem és kreatív művészközösség részeként működik az építészképzés.

Ha én valamit ehhez hozzátehetek, az éppen abból a helyzeti előnyből – vagy hátrányból, ez nézőpont kérdése – adódik, hogy bizonyos értelemben „outsider” vagyok: nem kötnek a helyi megszokások, és nem veszek tudomást a tabukról. Ez talán nem mindenkinek tetszik, de nem is az általános tetszés a célom.

RE: Mit gondol a legnagyobb személyes kihívásnak ezen a poszton?

JÁ: A legnagyobb kihívásnak azt érzem, hogy úgy kell egy számomra új közegben irányt mutatni, hogy útközben kell megismernem az adottságokat, és mindeközben nagyon vigyázni, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsem. Mindezt a napi teendőkkel egyidejűleg kell elvégezni, hiszen a hallgatók szempontjából minden félév megismételhetetlen, őket a jelen sokkal jobban érdekli, mint a hosszú távú tervek.

Egy természetes generációváltásnak vagyok részese, ami csapatépítéssel jár. Nyilvánvaló, hogy ezzel esély kínálkozik olyan lépésekre is, amelyek hosszú távon meghatározhatják a MOME építészképzésének az irányát. Nem azért van szükség új irányra, mert nekem ne tetszene a régi. Sőt, bárcsak folytathatnánk változatlanul, egy fix pontokkal teli, elismert szakma elitképzéseként! Csakhogy a világ már nem ilyen, és tudjuk, hogy az egyetem már nem csupán oktatásról szól. Újra kell definiálnunk a módszereinket és a céljainkat, ráadásul egy folyamatosan szélesedő nemzetközi pályán kell versenyben maradnunk.

Az eddigi önképünket az építészet-belsőépítészet-bútortervezés hármas egysége jellemezte. Én más kategóriákban gondolkodom: a fenntartható rendszerek-innováció-megvalósítás összefüggésében, amely természetesen minden léptékben érvényes, a városi infrastruktúráktól az asztali lámpáig. A kérdés az, hogyan osztjuk be az energiáinkat, hiszen nem lehet mindenre egyformán összpontosítani. Képzésünk hagyományosan talán legerősebb pillére a megvalósítás, amely nagy hangsúlyt fektet a tárgyalkotó, szakzsargonnal élve „csinálós” feladatokra, és ebben komoly kézműves eredmények születnek.

RE: Európa egyetemein egyébként mennyire fontos ez a fajta manuális tudás?

JÁ: Az én rálátásom nem elég átfogó egy kimerítő válaszhoz, de úgy látom, sok nagyhírű egyetemen növekszik a jelentősége. Például a londoni Royal College of Art, vagy az AA School of Architecture „Make Studio”-ja (amelynek személyesen ismerem néhány munkatársát) fontos inspirációval és sok tanulsággal szolgálhat a számunkra, és ezekre is jellemző, hogy digitális stúdiumaik manuális alapokra épülnek. De az a MOME-s műhelymunka, amely nálunk már az alapképzésben meghatározó, nemzetközi viszonylatban is kivételes. Ezt meg is kívánjuk őrizni, sőt úgy fejleszteni, hogy inspirálja a más léptékben való gondolkodást is. A régóta működő faipari műhely mellett, a műtermek közelében épp most építettük ki azt a gyors modellezésre alkalmas, 24 órában működő műhelyt, amely máris érezhető nyüzsgést generált még a szorgalmi időszak derekán is, és ez mindenképpen jó jel; szinte előrevetíti a megújuló MOME campus nyitott műhely szellemiségét, ahol egyéb anyag- és térkísérleti műtermeket is tervezünk. A nagy hagyományú „learning through making”, vagyis a tett alapú építészet nem csak a műhelymunkáról szól, hanem a szociálisan releváns közösségépítő indíttatásról is. Ne maradjon papíron, amit terveztünk, építsük is meg, és kísérjük nyomon a hatásokat! Ez több szálon kapcsolódik a fenntarthatóság elvéhez, amiről elméleti és gyakorlati szinten is rengeteg fejleszteni valónk van; e nélkül manapság aligha hiteles egy építésziskola. Az innovációfogalmába pedig az is beletartozik, hogy nyitottan és kreatívan gondolkodjunk a csapatmunkával és a munkamódszereinkkel kapcsolatban.

RE: A tavaszi félévre már ennek szellemében hirdették meg például a SMART CITY workshopot is?

JÁ: Így van. Februárban több új kurzust is indítottunk a társintézetekkel közösen, amelyekben igyekszünk a szakmaközi – interdiszciplináris – munkát elősegíteni, és ezek közül az egyik az intelligens városi rendszerekkel foglalkozik. Ez mostanában nagyon forró, ellentmondásoktól sem mentes, de kétségtelenül rendkívül izgalmas terület, nem csak technológiai, de művészeti szempontból is. Lényegesnek tartom, hogy a korszerű technológiát ne önmagáért vonjuk be, ne azért, mert követünk egyfajta trendet, hanem mert ezekben új megoldások rejlenek. Ebben úttörő szerepünk lehet, és ezzel a kivételesen tehetséges közösséggel olyan területeket térképezhetünk fel, amelyekre a piac esetleg még nem talált rá.

Az én egyetemi éveimhez, a kilencvenes évekhez képest az is új jelenség, hogy start up és low tech alkotóközösségek válhatnak szereplőkké anélkül, hogy mögöttük hatalmas tőkeerő lenne. Ez akkoriban elképzelhetetlen volt. Ma, kis túlzással, egy konyhaasztalon létre lehet hozni forradalmi újításokat, világszabadalmakat. Nem egy hallgatónk az egyetemi feladatát fejlesztette tovább gyártásképes prototípussá, vagy éppen megvalósult épületté, vállalkozássá. Ily módon a képzésünknek inkubátor szerepe is van azáltal, hogy inspiráló közegként működik, illetve lehetőséget kínál az üzletileg is sikeres elinduláshoz.

RE: Egyfajta összetett szellemiségről beszél, ha jól értem.

JÁ: Igen. Azt gondolom, hogy nem csak a szakma csínja-bínjára kell tanítanunk a hallgatóinkat, hiszen az folyamatosan és dinamikusan változik, hanem az önálló, innovatív gondolkodásra. Nem a kész tudás átadása a cél – természetesen az alapképzésnek van ilyen része is –, hanem hogy olyan szemléletet, hozzáállást, technikákat adjunk a hallgatók kezébe, amelyekkel önállóan is képesek majd megállni a lábukon. És szerencsés, ha a szakmagyakorlás buktatóival már az egyetemi éveik során találkoznak, mert a tehetséggondozás önmagában már nagyon nem elég. Egyrészt módszereket kell adnunk a kezükbe – gondolok itt a tervezés mellett a piacképes prezentálásra is –, másrészt pedig „provokálni” kell, mélyvízbe dobni őket, támogatni önállóságukat.

RE: A Műegyetemen szerzett alapos tudását sikerrel kamatoztatta Angliában. Esetleg erősítené a MOME-n is az ilyen jellegű ismeretek oktatását?

JÁ: Igen, de más formában. Közhelyszerű, ám igaz, hogy a magyar egyetemekről kikerültek – és most nem csak az építészekről beszélek – sokrétű tudással rendelkeznek, de csak kevesen képesek azt hatékonyan használni. Tény, hogy például a BME-vel összevetve, a MOME-s hallgatóknak nagyobb a szabadságfoka és kisebb a leterheltsége különösen a műszaki alapozás tekintetében, noha én ez utóbbit sem kezelném tabuként, amitől egy művésznek tartania kellene, sőt: a tektonika, a struktúra, az építés koreográfiája minden alkotó számára értelmezhető minőségek. A mi képzésünkben a hangsúlynak a megélésen kell lennie, hiszen a hallgatóink többsége fogékonyabb a manuális tevékenységekre, az érzéki megtapasztalásra, mint a számításokra. Az ismeret pedig ismeret, nevezzük akár műszakinak, akár művészinek, a kérdés az, hogy milyen mélyre ásunk benne, és mit kezdünk vele. Egyáltalán, ezeket a kategóriákat – mint például a művészi-műszaki – találom idejétmúltnak, a szegregált, tantárgy alapú képzés maradványának, ami nem segíti a laterális gondolkodást. Vegyük észre, a legtöbb zseniális innováció határterületeken születik.

A klasszikus modell, vagyis hogy az építész egy autonóm és szuverén alkotóegyéniség, akinek jól körvonalazható feladatai vannak, mára gyökeresen megváltozott. Az építésznek sokszor nem csak tervezőként, hanem tanácsadóként, pszichológusként, szociológusként és kommunikátorként is kell működnie, vagyis egyfajta karmesterként, annak ellenére, hogy a gazdasági döntéshozók tendenciózusan mellékszereplőként kezelik. A beruházásokban ránk kényszerített – és általunk elfogadott – marginális, „kiszolgálói” szerepet találékonysággal tudjuk csak fölértékelni. Úgy érzem, hogy a MOME négy intézetének (Design, Építészet, Média, Elmélet – a szerk.) szoros kapcsolata és a közös gondolkodás megteremthet egy olyan kivételesen ütőképes helyzetet, amely egyébként még Nyugat-Európában is nagyon ritka.

RE: Hogyan gondolja mindezt elérni?

JÁ: Az oktatás szerkezetének olyan átalakításával, amely egyre nagyobb hangsúlyt fektet az eddig különállóan kezelt szakterületek együttműködésére. Magyarán, a projekt alapú képzést szeretném kiterjeszteni, ahol a tervezési feladat kapcsán, életszerű helyzetekben sajátítják el a hallgatók azokat a tudásokat, amelyek egy praxisban természetszerűleg összetartoznak. Ez azt jelenti, hogy mind az elméleti, mind a mesterségbeli tanulmányok egy-egy stúdióprojekthez kapcsolódnak, a komplex alkotófolyamat részeként. Másfelől pedig a rengeteg párhuzamosan futó feladat (multitasking) helyett kevesebb, ám intenzív, elmélyült munkát lehetővé tevő projekteket szorgalmaznék.

Persze, hogy ez széleskörűen implementálható tudás legyen, a manualitást célszerű meghosszabbítani a digitális kultúrával. Ha visszagondolok saját tanulmányaimra, elképesztő az időközben lezajlott szemléletváltás. Napjainkra eljutott arra a pontra a digitális technológia, ahol már rég nem az analóg utánzása vagy helyettesítése a cél, hanem egy egész más minőség. A két dolog nem áll ellentmondásban egymással, és ha ügyesen, jól időzítve tudjuk egymásra építeni a kézműves és digitális skilleket, akkor már elértünk valamit.

RE: Lemaradást érzékel a digitális eszközök kínálta lehetőségek alkalmazásában?

JÁ: Inkább azt mondanám, hogy a digitális technológia legizgalmasabb részével (például parametrikus kísérletekkel) alig foglalkozott eddig a hallgatóink többsége. Látunk kezdetleges látványterveket és CAD modelleket, de ezek közül csak kevés mérhető a saját, kézi vezérléssel előállított eredményeikhez. Ez egyébként teljesen érthető, mert egy olyan fiatal kultúrával, mint amilyen a digitális számítógépes technika, nem is lehet megközelíteni azt a finomságot, ami a kéz és az agy között evolúciós távlatokban kiépült (elég Juhani Pallasmaa finn építész és teoretikus „The Thinking Hand” című könyvére, vagy Glen Murcutt munkamódszerére gondolni). Ám miután hatalmas adatmennyiségekkel képes operálni és gyorsan, komplex szimulációkat elvégezni, olyan ajtókat nyit meg a digitális kultúra, amelyek mögött szokatlan, új, mégis hiteles válaszokat találhatunk régi kérdésekre. Ez pedig jelentős elméleti hátteret feltételez, ami szintén több figyelmet érdemel.

RE: Túl van az első félévén, amelynek lezárásaként megtörtént a hallgatók „kipakolása”, a féléves munkák bemutatása. Mire volt elég ezen néhány hónap, lehet már érzékelni valamit abból, amit szeretne?

JÁ: Még egy ilyen kis intézményben sem könnyű azonnali hatást elérni, hiszen idő kell, hogy kiderüljön, hogyan működik egy javaslat, ám remélem, hogy a hallgatók tapasztalnak valamit, amit nem csak én, de ők is szeretnének. A kipakolások tele voltak felemelő pillanatokkal, amelyeket a hallgatók és az oktatók kivételes tehetségének és személyes lelkesedésének köszönhettük. Az első félév nagyjából arra volt elegendő, hogy magamhoz térjek a kultúrsokkból és belekezdjek a csapatépítés, a programalkotás, az egyetemi szintű együttműködés feladataiba, miközben számos, azonnal megoldandó helyzetet is kezelni kellett. Ezek kívülről alig látható, viszont halaszthatatlan akciók voltak. A reméltnél sajnos, sokkal kevesebb időm jutott a közvetlen tanításra, pedig ez motivál a leginkább.

A MOME vezetése és ambíciói hallatlanul progresszívek, de ahhoz, hogy ezek organikusan beépüljenek a gyakorlatba, proaktív hozzáállásra van szükség minden szinten. Úgy látom, hogy ezt egyelőre két nehézség gátolja, és mindkettő messze túlmutat az iskola falain: az egyik a hagyományos közoktatásból nagyjából hiányzó önállóságra nevelés (kevesen képesek önálló kutatásra vagy véleményalkotásra, ezt pedig nem az egyetemen célszerű elkezdeni). A másik az aktív jelenlét hiánya. A hallgatók esetében ennek több, akár végtelenül egyszerű oka is lehet – például, hogy gyenge a WiFi az épületben –, de a valódi vonzerőt az oktatók jelenléte és az általuk képviselt minőség jelenti. Ám sokan szembesülünk azzal az egzisztenciális kényszerrel, hogy a közoktatásban megszerezhető jövedelemből aligha lehet megélni. Az építészetet oktatók hitelességének alapja továbbra is a praxis, és természetes, hogy tanáraink több irányban elkötelezettek. Ugyanakkor egy fordulatszámváltáshoz a kontaktórákon kívül rengeteg más feladatot is meg kell oldani: pályázatok, projektek menedzselésétől a külföldi kapcsolatépítésen át a jövőtervezésig. Ezek pedig teljes embert, rendszeres kommunikációt és dinamikus együttgondolkodást kívánnak.

RE: Erre a rendszerszintű problémára nem lesz könnyű megoldást találnia.

JÁ: Én is úgy hiszem, mégis érdemes nekifutni. Át kell gondolnunk egyrészt a három szintű (alap, mester, doktori) képzés viszonyát és az oktatásban résztvevők szerepkörét. Léteznek olyan stúdióalapú modellek, ahol nem évfolyamszinten, hanem karakteres program köré szerveződnek a műtermek, praktizáló építészek vezetésével. Munkájukban segítségükre vannak fiatal, például doktori iskolában tanuló asszisztensek, akik vállalják a konzulensi szerepet, a napi kapcsolattartást a hallgatókkal. De a stúdióvezető viszonylag kevés időt tölt a műteremben, ahol intenzív, stúdió jellegű munka folyik; majd a kipakolások, a beszámolók már sokkal szélesebb kört érintenek. A stúdióvezetés időről időre megpályázható, így több szereplő és kurzus hozható helyzetbe. Ez gazdaságilag is fenntartható forgatókönyv lehet, amit az egészséges versenyhelyzet tart életben. Mindez természetesen körültekintő tervezést igényel, hiszen a változatosság önmagában nem garancia a minőségre.

RE: Mit gondol az építészet jelenkori feladatáról? Milyen szerepe van, lehet a társadalmi felelősségvállalásban, a világ problémáinak építészeti eszközökkel való megoldásában, és hogy jelentkezhet mindez az oktatásban?

JÁ: Az építészetnek szerintem most is az a feladata, ami mindig is volt: úgy alakítani a környezetet, hogy az valamilyen tekintetben többet adjon, mint addig. Ez a valami lehet magas szakrális minőség, de a kényelem, a gyönyörködtetés, a tökéletes akusztika, vagy éppen a minimális ökológiai lábnyom is. Manapság a környezeti, társadalmi krízishelyzetek miatt a fenntarthatóság húsbavágó és megkerülhetetlen követelményként jelentkezik. Az építészet feladatát abban látom, hogy ezekre a kihívásokra klisészerű válaszok helyett hiteles, kulturálisan beágyazott és progresszív megoldásokat kínáljon. Az oktatásnak pedig abban van óriási felelőssége, hogy föl merje vállalni az ehhez szükséges úttörő szerepet.

A legtöbb probléma megoldása a közösségi összefogásban keresendő, ezt ma kevesen vitatják. A gazdaságot irányító erőket viszont változatlanul a növekedés motiválja. Ahhoz, hogy fenntartható legyen egy jótékony célú projekt, olyan partnerekre van szükség, akik nem csupán lelkiismereti okból támogatják azt, hanem képesek megteremteni hosszú távon annak pénzügyi hátterét, piaci sikerét is. Jó hír, hogy az információ hozzáférhetősége az esélyegyenlőség ügyét látja el új eszközökkel, gondolok elsősorban az Open Source Design megjelenésére.

Egy társadalomban szinte minden többé-kevésbé közügy, társadalmi, városi, szakmai, egyetemi szinten is. A feladatok többszereplősek, ami azt is jelenti, hogy azok sikere a kommunikáció sikerességén múlik. Az egyetem működése és információforgalma is átalakulóban van: ma már nem a tanszéki hirdetőtábláról kapják a hallgatók az információkat, sokkal inkább a közösségi médiából. A tavasszal induló kurzusaink egy része, mint említettem, éppen a városi interakcióval foglalkozik, de a vidék felé is egyre több figyelem fordul (lásd tervezett részvételünket a Hello Wood 2015. eseményein). Ezt nagyon fontosnak tartom a rohamosan urbanizálódó világunkban, amelyben elképesztő értékek tűnnek el, észrevétlenül.

RE: Milyen szerepe lehet ebben a folyamatban a MOME-nak?

JÁ: Figyelemfelkeltő és példamutató szerepünk lehet, de lényegesnek gondolom, hogy ne tekintsük magunkat egyedülállónak és szövetségeseket keressünk. És ez nem utópia. Személyes kapcsolatok, alulról jövő kezdeményezések révén régóta kialakulóban van egy hálózat, de aktívan kell tennünk ezek erősítéséért közös kurzusok és események szervezésével, hazai és külföldi, kulturális és piaci partnerekkel. Első lépésként persze a saját házunk táján kell rendet tennünk, mindenekelőtt megismerni egymás eddig ki nem mondott gondolatait. Ilyen megfontolásból kezdeményeztem egy, az aktuális építészeti és közéleti kérdések megvitatását célzó közösség létrehozását – de azzal a szándékkal, hogy azt a hallgatók vegyék a vállukra –, és amely ’első pöccre’ be is indult. Ez a MOME M!ND”, egy öntevékeny, proaktív közösség, amely előadássorozat, filmklub elindításával, az oktatás értékelésével máris látványosan lázba hozta a környezetét, és ez nem is korlátozódik az Építészeti Intézetre. Sikere azt bizonyítja számomra, hogy nagyon kevés kell a párbeszéd megindításához, ha egyenrangú partnerekként kommunikálunk.

Azt hiszem, hogy az oktatásban a legnagyobb ambíciónak az örömérzés megadásának kell lennie. Kényszerből nem születik magas minőség, az ihletettség egy belülről táplálkozó, önkéntes lelkiállapot. Több külföldi zenész barátom mondta amúgy kitűnő magyar zenetanárokról, hogy túlzott perfekcionizmusuk fosztja meg őket az önfeledt alkotás élményétől. Ez gyakran eszembe jut mostanában. Arra törekszem, hogy a MOME olyan hely legyen, ahol az öröm otthon érzi magát.

Rubóczki Erzsébet

 

Juhász Ákos fontosabb munkái:

  • 1994-98 Saját kivitelezésű nyaraló, Szada
  • 1999-2000 CINEMA CITY V.I.P. mozi, Óbuda-Újlak, felelős tervezőként /KÖZTI Rt/
  • 2001 „Riverside” apartmanház, Budapest, Tima Zoltánnal, munkatársként /KÖZTI Rt/
  • 2003 “Heelis” - National Trust központi irodája, Swindon, Egyesült Királyság, munkatársként /FCBS/
  • 2007 Paddington Academy, középiskola, London, Egyesült Királyság, munkatársként /FCBS/
  • 2007 Queen Elizabeth School, Wimborne Minster, Egyesült Királyság, tervezőként /FCBS/
  • 2010 New House, Passzívház, Bradninch, Egyesült Királyság, tervezőként /FCBS/
  • 2013 Isaac Newton Academy, középiskola, London, Egyesült Királyság, tervezőként /FCBS/
  • 2013 Living Lattice, kiállítóközpont, Meixi Lake Eco-city, Changsha, Kína, munkatársként /FCBS/

Jegyzetek:

1., Juhász Ákos (1972)

1996-ban végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, 2005-ben ugyanitt szerzett DLA fokozatot. Ösztöndíjasként tanult Finnországban. Az egyetem elvégzése után dolgozott a KÖZTI-ben Marosi Miklóssal és Tima Zoltánnal. A Mesteriskolát a XVI. ciklusban végezte el. 2002-ben a RIBA Goldfinger ösztöndíjasaként Angliába ment, ahol hamarosan a Feilden Clegg Bradley Studios munkatársa, majd vezető tervezője, illetve 2013-ban társa lett, és ahol számos projektet jegyez. A Bath-i egyetemen óraadó tanárként oktatja az építészetet. 2014 nyarán, a MOME akkori rektorának, Kopek Gábornak a felkérésére vállalta el a MOME Építészeti Intézetének igazgatói posztját.

2., Peter Creg 2014. november 17-én, a MOME vendégeként járt Magyarországon, ahol Places for Art címmel tartott előadást