K.
Budapest vagy Abu-Dhabi? Kas Oosterhuis holland építész Budapesten tartott előadást.
Finoman szólva nem volt meggyőző Kas Oosterhuis holland építész előadása, amit december 14-én tartott a lágymányosi ELTE-épületben. Agitációs szándékú mondanivalója nem volt hatásos, mert egyrészt egy technológiát próbált ideológiaként eladni, és ez nem működött, másrészt mert az agitátor sem tűnt nagyon lelkesnek, mintha maga sem hinne igazán abban, amit mond.
Ez a technológiai megoldásból gyúrt ideológia pedig bizonyos értelemben már amúgy sem egészen friss, a tömeges testreszabhatóság (mass customization) és az automatizált gyártás (file-to-factory process) nem valami egetrengető újdonság, jó néhány épület épült-épül alig ismétlődő elemekből és csomópontokkal, a térítő misszió így okafogyottnak tűnik.
Az egész prezentációs anyag kezdetlegességét, illetve a bemutatott projektek látványterveinek elnagyoltságát mennyiségi paraméterek ellensúlyozták, nagyjából huszonöt, javarészt csak tervben létező, különböző léptékű munka seregszemléjét láthattuk. Az egy évtizeddel ezelőtti, tengervíz(sósvíz-)pavilon és a kinetikus építmények-épületek-terek által fémjelzett munkálkodás mintha elvesztette volna lendületét, nem jutott el egy kiérlelt végeredményig. Az előadó többször említette, hogy nehéz dolog, amiről itt beszélünk, és tényleg nem derült ki, mi az érdemi mondandója. Hogy a tömeges testreszabás által bármi megépíthető? Hogy ez egy Magyarországon is hozzáférhető lehetőség? Hogy lehetséges kinetikus szerkezeteket építeni, melyek irányíthatóak, illetve reagálnak különböző hatásokra? Hát mindebben nem sok nehézség látszik.
Vagy a mennyiség, vagy az ideológia a minőség rovására ment, a bemutatott építészet nem volt meggyőző. Oosterhuis a „non-standard építészet radikális következményeit” ígérte megvilágítani, de inkább csak a tanácstalanságot láttuk, egy ponton ő maga is a korlátozás szükségességével hozakodott elő, mint ami ennek a „végtelen lehetőségeket” magában rejtő építési metódusnak a fékentartásához szükséges. Szerinte a korlátozás kulcsa a kezdeményező, proaktív hozzáállásban keresendő, ami a művészek sajátsága (ezt többször kihangsúlyozta). Ennek megfelelően azt tanácsolja, hogy ne várjunk a megrendelőre, hanem vigyünk neki projekt-javaslatokat. Példákat is mutatott saját praxisából, pl. a Dubai Sports City komplexum épületeit vagy a repülőmániás milliárdosok szállodáját az Emirátusokban, a Flyotel-t. Egyik sem egy visszafogott terv. Az egymillió(!) négyzetméteres sivatagi luxusautó-pláza esetében már végképp nincs értelme korlátokról beszélni, a primitív látványterven Ferrarik, Maseratik, Aston-Martinok, Bentley-k és társaik álldogáltak elképesztő léptékű, amorf, üres terekben. Lehangoló, szomorú látvány. Talán benne van a száműzötti dac, a meg nem értettség keserűsége, amely kétségbeesetten keres önigazolást, egyre magasabb csúcsokat ostromolva.
Mert hát a nyugati kultúrkörből aránylag kevés és nem túl nagy projekt szerepelt a bemutatón. Volt ugyan a Cockpit, a nemrég épült, hangvédő falba integrált autókereskedés Hollandiából, amely díjakat is nyert, de egyébként gyorsan átszaladtunk egy bukaresti, egy új-zélandi, egy karlsruhe-i terven, néhány szobron és installáción, egy amszterdami lakóházon stb. Az Abu-Dhabiban, titkos(!) helyszínen megvalósítandó Manhal Oasis nevű, kétmillió négyzetméteres városi léptékű fejlesztési tervnél jóval hosszabban időztünk. Ez is azt látszik alátámasztani: mintha a léptékbeli kielégületlenség hajtaná Oosterhuist, sok más építészhez hasonlóan, a Közel-Kelet olajbirodalmai felé (ugyanígy természetesen kínai luxusszálloda is volt a repertoárban).
Összességében sajnos az a benyomásunk támadt, hogy a megjósolhatatlanság és végtelen sokféleség önjelölt prófétája eltévedt saját labirintusában, teremtménye a fejére nőtt. Pedig ő pontosan azt állítja, hogy más építészekkel szemben, akik bajokat idéznek elő azáltal, hogy nincs a kezükben az irányítás, igenis tudja, mit csinál, képes megvalósítani, amit ígér. Csak hát az ígérettel van egy kis baj, alighanem. A jelenség ennél jóval alaposabb elemzést is elbírna, amire most nem vállalkozunk.
Az előadó beszélt a Protospace nevű tervezői szoftverről, ami egy izgalmas, „raj-viselkedésen” (swarm behaviour) alapuló program. Például a városterveken elhelyezett objektumok mérete, egymáshoz való viszonya (közelség, távolság stb.) paraméteresen szabályozható benne, a Manhal Oasist is ennek felhasználásával tervezték, ha jól értettük (az eredményről lehetne vitatkozni).
Oosterhuis utalt rá, hogy hamarosan irodát nyit Budapesten, és hogy folyamatban van már néhány „nice” projekt, amit ide tervez. Reméljük, ennek a dolognak nincs köze ahhoz a pletykához, ami az ő nevéhez köti a pályázat nélkül megvalósítani kívánt Közraktárak-felújítást. Dunaparti Abu-Dhabi, esetleg?
