Kalazantinum kápolna – 65 négyzetméternyi csönd egy nyüzsgő város tetején

A Piarista Központ épülete sokféle nézőpontból ismert már, de a tetőtéri kápolna rejtőzködve maradt. Fejérdy Pétert arra kértük, hogy a szobányi kis tér átalakítását Karácsonyra küldje meg. A kápolnát a tervezés során írott szöveggel adjuk közre.

„...csak akkor lehetünk mindannyian együtt boldogok, ha magunkból azt ajándékozzuk, amire a másiknak szüksége van...”

                                                                               Gilbert le Mouel: Isten a Metrón

Megismerve a helyet röviden az alábbi kép alakult ki bennem: A megközelítés szempontjából nem túl előnyös helyen, a lift és néhány kiszolgáló helyiség közös előteréből nyílóan, az intimebb lakószobák folyosójától ajtóval elválasztva található a kápolnának kijelölt helyiség. A tér félig megépítve kényszerpályára van állítva.

Ezen a ponton az építész és az építtető két út között választhat.

Ha nem lát problémát a jelenlegi helyzetben, akkor nincs más feladata, mint szépen kifesteni, leburkolni és berendezni a teret. Ez esetben az arányos magatartás azt kívánja, hogy a lehető legegyszerűbb,minden spekulatív, eszmei gondolatot mellőző megoldást válasszunk. A kápolna, vagy meditációs szoba valóban csak egy szoba a sok közül, azonos helyzetben, azonos minőségben. Ez kell, hogy jellemző legyen a festésére, padlóburkolatára, célszerű világítására, ugyanúgy, mint a másik sarokbástyában elhelyezkedő könyvtár esetében. Hiszen furcsa lenne, ha pont az érzékszerveink számára oly erőteljes és közvetlen hatást közvetítő elemek - mint például az ajtó, amit megtapintunk, lenyomjuk kilincsét, érezzük mozgását, vagy az ablak, amely a fény miatt kiemelten van jelen a képben – pontosan ugyanazt a jelet hordoznák, mint a szomszédos wc, vagy lakószoba hasonló részei, s csak a belső berendezésben próbálnánk meg ráhangolódni egy más minőségre. Ezt az első és egyszerű megoldást adott esetben teljesen helyénvalónak, reálisnak, anyagi szempontból is indokolhatónak látom.

Ha azonban a kápolnatér ennél megkomponáltabb kialakítására valóban van anyagi lehetőség és igény, akkor érdemes a feladatot nem csak berendezési problémaként kezelni, hanem építészeti, téri válaszokat keresni a kérdésekre.

Az alábbiakban bemutatott elképzelés is ezen az úton halad.

Az első probléma a megközelítés. A raszterben kiosztott ajtókra jelenlegi elrendezésükben nincs szükség. Elég lenne egy ajtó, de az jelezze, a mögötte lévő funkciót. Jól esne a falat vastagabbá tenni. Akusztikai szempontból is lenne előnye és talán a falvastagság módot adna az ajtó bélletbe helyezésére is. Vagy egy kicsit visszahúzott síkon egy olyan felület jelenjen meg, amely a belső tér kivetülése. Jelen esetben ez egy deszkaburkolatos fal, amelynek durván megmunkált felületébe belesimul az ajtó. Az ajtó méreténél fogva csak úgy tud „kapuvá” válni, hogy összetartozik a deszkafallal. Egyszerű kinézete ellenére részletképzése, súlya megkülönböztetheti az ajtóktól.

Miközben ez a megoldás sok tekintetben jónak tűnt, az is kiderült számomra, hogy ez a kéreg nem tud elég vastag lenni. A kinyíló ajtó úgy köti össze a belső teret a külsővel, hogy egy liftajtó csukódás, vagy egy elhaladó beszélgetés közvetlen hatása érvényesül a belső térben. Ez a tér pedig jó lenne, ha valóban olyan lehetne, hogy aki oda belép az elveszíthesse a kapcsolatát a folyosói külvilággal. De ahogy ezt a teljes áthangolódást egy ajtónyi határvonallal fizikailag is nehéz biztosítani, úgy a ráhangolódás belső aspektusához is segítséget nyújthat egy előtér.

Az előtérben kicsit félrehúzva biztosítható némi hely a beöltözésekhez és a szükséges tárolásokhoz. Jobbra fordulva azonban arra az enyhén emelkedő rámpára léphetünk, amely a kápolnatérbe vezet. A rámpán haladva vastag faltömbök közötti hasítékokon keresztül már érzékelhető a kápolna tere. Van idő, hogy mire belépünk a térbe már belülről is lecsendesedjünk. A kis emelkedő a folyosói világtól való elemelkedést is jelképezhetné, de valójában elsősorban téri szerepe van. A padlásterek kéménypilléreire is emlékeztető falkötegek melletti nyomott belmagasságú térből lépünk be a kápolna felnyíló terébe. Ez az ellentét kiemeli az előtér köztes jellegét.

Az emelt padlószint másik téri eredménye, hogy az ablak új helyzetbe kerül. Az alacsony parapetű nyílás könyöklője ülőke magasságba kerül. A párkány ezáltal összefüggésbe hozható a fal mellett kialakított ülőpadkával, stallummal. A másik élmény pedig a lakószobáktól eltérő látvány. Az alacsony parapet miatt láthatóvá válik a mélységben a ház előtti Duna-part is. Talán szokatlan egy kápolna esetében a kilátásról gondolkodni, de ennek az épületnek a gyönyörű elhelyezkedése, a feltáruló képek számomra olyan gondolatokat adtak, amelyek az élet leglényegesebb kérdéseihez köthetőek. Mindezek mellett a látvány és a fények finom tompítására is törekednék egy beakasztott szitaszövet „fátyollal”. A lakószobai ablakosztás helyetti osztatlan üvegtábla hangszigetelő kialakítású. A szellőztetés ha nem oldható meg a belső udvar felőli oldalon, akkor a tokba rejtett szellőztető idom építhető.

A kápolna belső terére a rendezetlen vonalak jellemzőek. Mind alaprajzilag, mind térbelileg megfejthetetlen, hogy mi miért tart arra amerre tart. De elfogadva ezt a rendetlenséget arra törekedtem, hogy mégis értelmet nyerjenek ezek a gesztusok. Ha már rendezetlen, akkor legyen ez a felépítmény olyan, mint egy sátor, vagy mint egy kristály, amelynek minden lapja szöget zár be a másikkal. Két síkot tartottam fontosnak megigazítani. A mennyezeti sík vízszintességét és a hátsó elbontott fal födém feletti szakaszát kibillentve a síkból ez az elvszerűség létrehozhatónak tűnik.

Az oltár mögötti fal jó, hogy kicsit felmagasodik, háttérré válik, a pillérek fölötti fal, amelynek ez a furcsa kristály- építmény „támaszkodik”, pedig alkalmas felület a világítótestek elhelyezésére.

A belső tér kialakítása szándékosan nagyon egyszerű. A falak, födémek az előző elvnek megfelelően homogén felülettel jelennek meg. Háromszoros, rétegenként felcsiszolt kültéri glettanyagú felülete halvány drappos-szürkés kicsit márványra emlékeztető simaságú felület. Padlózata Ragasztott svédpadló, vagy hajópadló, a legegyszerűbb rakási mód szerint.

Bútoraira két dolog jellemző. A fix bútorok (oltár, padok, stallum) nehézkesebb, „durvábban összerótt”, a bejárati fal világával rokonítható elemek, míg a mobíliák (székek, felolvasó állvány) finomabbak, „megmunkáltabbak”, akár személyesebbek is lehetnek. Ebbe az elképzelésbe az is belefér, hogy a padok esetleg a régi kápolnából kerülnek át és nem új építésűek. 

Képzőművészeti alkotásokat - a bejárati falra helyezett kereszt és az előtéri Kalazanci szobor, vagy kép kivételével - kápolna terében nem helyeznék el.

A tér puritánsága a szerzetesi lét elementaritásának igényével függ bennem össze. A viszonylagosan átrendezhető tér a hagyományos liturgia mellett, a szűk közösség sajátos együttléteinek is keretet tud adni. Ezért a világítás sem kíván egyértelmű térszakaszokat megkülönböztetni, inkább homogenitásra törekszik.

Az alkalmazott szerkezetekben törekedtem a könnyű megvalósíthatóságra. A bejárati falszakaszt, hogy a rámpa elég széles lehessen, részlegesen el kell bontani. Az új fal is réteges felépítésű, mint a korábbi volt, de itt a bejárati szakaszon a falazóelemekre kívülről hangszigetelő réteg kerül, amelyet deszkaburkolat fed. A folyosó egyéb szakaszain a korábbival megegyező rétegek épülnek.

A kis betekintőnyíláshoz tartozóan egy nagyobb nyitható elem van kialakítva, amelyen keresztül a berendezési tárgyak a térbe bejuttathatóak.

A födémmagasítást az erre a célra kifejlesztett „dermesztett”, vagy másnéven gipszbetonos technológia alkalmazásával képzelem. Ennek előnyei a könnyű „házilagos” anyagmozgatás, könnyű szerkezet, könnyű, gyors és fajlagosan olcsó építés. A vastag falpillérek kiegészítését, építését is elképzelhetőnek tartom ezzel a technológiával, vagy esetleg más könnyű falazóelemmel.

Fejérdy Péter  

Szerk: Somogyi Krisztina