Kápolna a fák között

Az Aaleni Erdei Temető kápolnáját, a terület képét meghatározó nagyobb épületegyüttes részeként, 1954-ben építették Karl Gonser professzor vezetésével. A kápolna és a ravatalozó egységeit burkolt gyalogút köti össze, mely egyben egy térbeli küszöböt is formál, így alkot átmenetet a temető területe felé. 

 

 

A ravatalozó 1954-es állapotát a felújítás tervezői nagymértékben megőrizték. Külső kialakításában változatlan maradt, az egyszerű, cserépfedéses magastető természetesen olvad az épületegyüttesbe, ugyanakkor homlokzati síkjának kiugrása utal különleges funkciójára. Ha az észak-nyugtai sarokban található főbejáraton át lépünk a ravatalozóba, meglepődve tapasztaljuk, hogy várakozásunkkal ellentétben nem nyitott fedélszéket találunk bent, mint azt a korszak sátortetős templomainál  megszokhattuk. A belső teret négy széles, félkör alakú vasbeton ív hangsúlyozza, míg a belmagasságot álmennyezet csökkenti le. Most válik láthatóvá a tér hármas osztása, melyeket különböző építészeti megoldások jellemeznek: bejárati tér karzattal, „csarnok” és „oltár”. 

 

 

Annak érdekében, hogy a külső és belső forma között eleve meglévő kontrasztot hangsúlyozzák, a tervezők a vasbeton ívek geometriáját ismételték meg, és a csarnokteret íves héjjal látták el, ami a gyászolók számára egyfajta óvó baldachinként szolgál. Az alacsonyabb belmagasság is ezt a meghitt, befelé forduló hangulatot kívánja elősegíteni. Az iroda szép gesztussal értelmezte újra a lenyűgöző mennyezeti bordákat (a korábbi megoldásban sötét faburkolat szerepelt), ami tiszta és világos környezetet biztosított, illetve megteremtette a nyugalom légkörét. A fonott fűz betétek lágy kontrasztban állnak a fehér falakkal, és teljesen megnyitják a teret. A fűzfavesszők tökéletes átmenetet jelentenek a kápolna enteriőrje és az épületet körülölelő erdő között. 

 

 

 

Az építészek szándéka szerint a fonott fűzfa panelek alkalmazása a hely és funkciója analógiájaként értelmezhető: érzékenysége, tapinthatósága és archaizmusa az élet körforgására utal, a születés és halál egyidejűségére. A kosárfonás mint az egyik legősibb kézműves mesterség az egész világon fellelhető, mind földrajzi, mind történeti értelemben. Az emberiség hajnaláig visszaeredeztethető, és bölcsőtől a sírig elkísér. A kosárfonás egyszerre a textilszövet szimbóluma, és az építészet fonott eredeteire is utal. Baldachin, mely az aaleni Erdei Temető számára készült hajlékony faágakból.

 

fordította: Gaschler-Gyeviki Nóra