Kategóriákon innen és túl
Az Iparművészeti Múzeum Craft & Design – Irányok, utak a kortárs magyar iparművészetben című kiállítása olyan vegyesfelvágott, amely ugyan felöleli az összes létező műfajt, de az egész együtt mégsem mond semmit. A válogatás ráadásul érzéketlennek bizonyul a kortárs design merőben új problémái, a szakma óriási változásai iránt, s nem hajlandó tudomást venni a hagyományos „craft és design” felosztás tarthatalanságáról.
Haba Péter járt a kiállításon
Aligha kétséges, hogy ma már Magyarországon sem a „craft and design” dualitása határozza meg a hagyományosan iparművészetnek nevezett tevékenységi körökben megfigyelhető szemléletmódokat. A szakmát olyan új problémák foglalkoztatják, melyek messze túlmutatnak a két ágazat régi, konvencionális feladatain: érezzük, ahogy szinte napról napra egyre összetettebbé válik a design szférája, s egyre kevésbé lehetséges a fogalom egyértelmű definíciója. A design őrületes sebességgel építi ki a kapcsolatait olyan tudományágakkal, melyektől – eddig úgy tűnt – végtelenül messze áll. A designerek ma már nem régivágású mérnökök, akik munkájuk nagy részét magányosan, a tervezőasztal fölé görnyedve végzik, hanem szakmai hálózatokban mozogva készítik el koncepcióikat. A szakma jócskán túlnőtt már a hagyományosan iparinak, illetve kézművesnek tartott közegen.
Bár azt korábban se tudta senki pontosan, hol húzódik (s hogy egyáltalán van-e) határ a craft és a design között, mégis kialakult valamiféle közmegegyezés a két fogalom jelentéséről (kézművesség vs. formatervezés). Napjainkra ez a terminológiai bizonytalanság a tervezők és a design körül „forgolódó” más szakemberek jó részét már nem igazán érdekli, a probléma úgymond okafogyottá vált. A szakma ugyanis egyfajta „elasztikus”, végtelenül alakulni képes és a korábbiakhoz képest olyan totálisan új állapotba került, amelyben az effajta elhatárolásoknak már semmi értelmük sincs.
Az alapvetően problémafeltárással foglalkozó, funkcionális-társadalmi-gazdasági kérdésekre válaszokat kereső dizájn és az autonóm művészetként (kézműves-jellegű alkotótevékenységként) értelmezett tervezői módszer mindinkább szimbiózisra, sőt teljes összeolvadásra törekszik, hogy a kétféle szemlélet együttesen új szinergiákhoz vezessen. Talán a régi felosztás tarthatatlanságának felismerésére utal az is, hogy a legnagyobb hazai szakirányú felsőoktatási intézmény mellőzte nevéből az „iparművészet” szót (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Moholy-Nagy University of Art and Design). Nem kétséges persze, hogy ma is sok száz olyan művész dolgozik idehaza, akik klasszikus értelemben vett iparművésznek tekinthetők, ugyanakkor úgy tűnik, hogy ez a kifejezés lassan a hagyományos elnevezések (intézmény- és szervezetnevek, folyóiratok címe stb.) körébe szorul vissza.
Ennek fényében igen meglepő, hogy az Iparművészeti Múzeum CRAFT & DESIGN – Irányok, utak a kortárs magyar iparművészetben című kiállításának szervezői – a cím, és az ismertetőszöveg szerint – ezt a kategóriarendszert alkalmazták. A tárlatra még 2007-ben pályázatot írtak ki – a szakértőkből álló zsűri mintegy ezer tárgyat választott ki, illetve hívott meg a kiállításra. A kurátorok szándékait rögzítő, kissé élemedett stílusban és tartalmi értelemben igen homályosan megfogalmazott írás szerint „a tárlat a 20. századi iparművészet két alapvető irányzatának, a craft és a design-nak filozófiáját, napjainkig élő hatását és jelenlévőségét mutatja be, hangsúlyozottan és alapvetően a kortárs iparművészeti alkotásokkal. Formaviláguk és stílusuk felfedezhető karakterisztikus kapcsolatuk révén, az időbeliség mellőzésével egymás mellé helyezve a korábbi korszakok karakteres és meghatározó műveit és napjaink alkotásait, feltárulnak a történeti és kortárs művek közötti rokon szellemi gondolatok és kapcsolódási pontok.”
Noha ez a kvázi holisztikus elgondolás szimpatikus, de egyszersmind ingoványos talajt jelent. A fenti sorok ellenére a kiállítás maga egyértelműen arra utal, hogy a szervezők mellőzték a valódi, komoly munkát igénylő vizsgálódást, még csak meg sem kísérelték a fogalmak valamiféle meghatározását. Könnyedén mellőzték, hogy a 20. századi és a kortárs iparművészet főbb jelenségeit az alapvető motivációk, az új, speciálisan mai kérdések, szakmai törekvések, a technika változása, az új funkcionális igények, a jelenlegi gazdasági helyzet, a fogyasztói szokások, a szakmai gondolkodásban jelenlévő új diszciplínák, a kommunikációs kérdések és még sok egyéb más körülmény aspektusából tárják fel, s ezzel szilárd alapokat építsenek a kiállítás számára.
Ehelyett előkapták a régesrégi „craft and design” sztereotípiát, s csak annyit fűztek hozzá, hogy „a művek bemutatását a köztük lévő tartalmi (sic!), formai megközelítés módok hasonlóságára (…), mint a művek közötti leglényegesebb (sic!) összekötő elemre” építették. A kurátorok különféle – természetesen gyakran erősen vitatható – alaki-szerkezetbeli hasonlóságokat véltek felfedezni egyes tárgyak között, s ezek alapján stiláris-szemléletbeli kapcsolatokat igyekeztek kimutatni. A végeredmény: kontextusukból esetlegesen kiragadott művek egymástól elszigetelt – és nem különösebben nagy tanulságokkal szolgáló, ellenben a valódi alkotói gondolatot és motivációt elfedő – párosításai „tarkítják” a kiállítást. Meg kell jegyezni, hogy az iparművészet terén a formai analógiákra épített „történetírás” (motívumtörténet? stílustörténet?) felettébb veszélyes eljárás, óriási tévedésekhez vezethet (ne feledjük, hogy az olyan művészeti ágakban, amelyekben alapvetően a funkcionális elvárásoknak, az anyag törvényszerűségeinek és gyakran erős formai konvencióknak megfelelően kell kialakítani a művet [építészet, iparművészet], a stíluskritikai módszer csak igen erős fenntartásokkal alkalmazható).
Egy szó mint száz: a szervezők ezzel az erőltetett elgondolással csak a valódi koncepció hiányát palástolták, azt, hogy a tárlatra összegyűlt rengeteg tárgyból nem voltak képesek az alkotói törekvéseket, invenciókat, vonulatokat, gondolatokat tükröző rendszert létrehozni. Olyan tarkabarka vegyesfelvágottal állunk szemben, amely ugyan felöleli az összes létező műfajt, de az egész együtt mégsem mond semmit. A válogatás ráadásul érzéketlennek bizonyul a legfiatalabb designerek merőben új problémái, a szakma – fent említett – óriási változásai iránt: a szenvtelenül, felsorolásszerűen kiállított tárgyak végtelen sorában minden friss gondolat elmerül, érzékelhetetlenné válik. Ezek tényleges feltárása helyett újra és újra a régiekkel való – vélt – alaki hasonlóságokat tukmálják a látogatóra.
A kiállítás túlzottan nagyot harap a magyar iparművészet terméséből, miközben a szervezők nincsenek birtokában az interpretáló szemléltetéshez szükséges támpontoknak. Hozzá kell tenni, hogy a magyar iparművészet 20. századi történetével kapcsolatos szakirodalom igen szegényes és ritkán átfogó jellegű, azaz nagyon kevés a széles körben ismert, a kutatások által is kanonizált alkotás, mint ahogy kevéssé feltártak a meghatározó irányzatok, jelenségek is. Ebben magának az Iparművészeti Múzeumnak is komoly felelőssége van: az intézmény immár évtizedek óta képtelen összehozni egy, a magyar iparművészet történetét átfogni igyekvő állandó kiállítást.
Sajnos a „túl nagyot akarás” felfokozta a tárlat egyéb hibáit is: a szemlélődés közben folyton az a kérdés vetődik fel bennünk, hogy „ha EZ itt van, akkor AZ miért nincs”? A monstre kiállítások nagy hátulütője ez: minél több a tárgy, minél kevésbé koncepciózus a válogatás, annál nagyobb az esélye annak, hogy valami fontos kimarad. Mert hiszen minden fontos dolgot kiállítani képtelenség. Ami ezen a tárlaton megjelenik, az egyszerre túl sok és túl kevés, egyszerre próbál a lehető legtöbbet megmutatni és valóban megalapozott elvek nélkül összefüggéseket feltárni.
Haba Péter
A kiállítás 2009. január 11-ig tekinthető meg az Iparművészeti Múzeumban.
