Képzelt piknik a Népligetben

Az adottságok hasonlóak, a kihasználtság lényegesen különbözik. Kiss Blanka és Varga Tibor bemutatja, hogyan lehetne eltölteni egy kellemes napot a Népligetben, ha a parkot a londoni Hampstead Heath-hez hasonló koncepció mentén fejlesztenék.

Népliget - Oázis a főváros szívében

Kellemes őszi séta veszi kezdetét e napsütötte délelőttön. Eszembe jut, jöhettem volna két keréken is, mivel kerékpárút és széles gyalogút fej-fej mellett vezet úticélom felé. Érzem, hogy közeledek, a bejáratot már messziről áthatolhatatlannak tűnő, nyüzsgő embertömeg jelzi. Iskolások, most végeztek, hamburger a kezükben, ácsorognak egy tábla mellett – információs tábla – közelebb kerülök és elkezdem tanulmányozni. Séta-, lovagló- és kerékpáros utak, kilátók, játszóterek, öreg facsoportok, kávézók, valamint nyilvános illemhelyek hálózzák be az előttem álló park színes térképet. Akkor hát vágjunk bele!

A bekötőút mentén sportpályák sorakoznak: petanque, fiatalok küzdenek egymás ellen, mellettük unoka a nagyapóval veti el éppen a golyókat, csak úgy franciásan. Beljebb teniszezők kergetik a rikítózöld labdákat. Az idősebb korosztály is megmozgatja végtagjait, krikettet játszva az elkerített, „lehetetlen” zöld, hihetetlenül rövidre nyírt, már-már angolos gyepen. A hölgyek sem unatkoznak, míg az urak gurítanak, ők újságot olvasnak, vagy gyönyörködnek a különböző színű rózsák már-már giccses egyvelegében. Mellettük családanyák napoznak, teljes kényelemben, ami annak is köszönhető, hogy kutya- és akadálymentes, elkerített játszórétet alakítottak ki a park körültekintő tervezői. Persze a futball sem maradhat ki, minden talpalatnyi összefüggő zöldfelületen fiatalok csapatai üldözik a labdát.

Nem messze egy étkezde szolgálja az éhes sportolókat. Egy gyors eszpresszó után (melyet nagy megelégedésemre porcelán csészében kaptam) továbbállok. Elhaladok egy kerti pavilon mellett, melyből táncoló gyerekek vidám hangja terjed. A park belseje felé tartva a nagyváros utolsó jelei is elmaradnak, s egyre inkább a természetes jelleg nyer teret. Hatalmas gyepes rész következik, öreg fák ligeteivel tarkítva. Csinos lányok sikítoznak egy méh láttán, odébb nagycsaládosok ünneplik kisgyermekük szülinapját, lufik, piknikkosár tele minden jóval, zene szól az Iphone-ról, apukák söröznek, anyukák kenik a kenyeret, a szomszéd élesztgeti a grillsütőt, egyetemisták csevegnek intellektuálisan, néhányan közülük frizbiznek, körülöttük pedig néma tanulók, olvasók telepedtek meg. Van köztük egy-két napozó is, kik örömmel élvezik az őszi napsütés erős, de már fogyó erejét.

Nyílt tisztások váltanak zárt fás részeket, széles, kövezett sétány visz keresztül rajtuk, csak óriás fák sorjáznak aljnövényzet nélkül, így nincs hol megbújnia a rosszakaróknak. A fák koronái között víz csillogása fedezhető fel, közelebb érve látható, hogy nem is egy, de egyszerre három tó követi egymást: egy a hölgyeknek, egy a férfiaknak, és megint egy a kutyáknak fenntartott fürdőtó. Hirtelen furcsa zajra leszek figyelmes – lányok, egy és két és most fordul, csak így tovább – kocogó kismamák raja babakocsikkal, bennük gyermekkel halad el előttem, nyomukba eredek. Erdős-mezős részek, bükkös ligetek váltakoznak egymással, piknikezőkkel, padok mélázó öregurakkal, gigantikus szoliter fák, vérbükkök, hársak, platánok, tölgyek színezik leveleiket ősz színűre. Nem bírom az iramot, a kismamák eltűntek. Egy mesebeli, sötét alagutat látok magam előtt, fák és indák sűrű szövevénye borul az ösvény fölé, mintha Alice Csodaországba vezető nyúlüregét fedeztem volna fel, erre veszem az irányt. Famatuzsálemek tarka sora követi egymást, gesztenyefák, rajtuk mókusok, madarak, alattuk nyulak élvezik a sétálók elől elzárt, régóta érintetlen természetvédelmi területet. A páfrányokkal övezett, kidőlt fák törzsén szarvasbogarak rohannak, taplógombák pöffeszkednek.

Kiérek a szabadba, feltűnik egy klasszicista villa elegáns homlokzata, mintegy varázsütésre, épp jókor, mert eleredt az eső, mintha dézsából öntenék. Futtomban elhaladok egy szobor mellett, melynek környezetét láthatóan frissen gyepszőnyegezték, felkészülve a következő nyár forgalmára. Megérkezek az épület előtti térre, ahol embersereg fogad. A látvány lenyűgöző, igazi picturesque, lankás gyep húzódik a villától a tó partjáig, híd vezet át a túlpartra, ahol szomorúfűzfák zárják a látványt. Pincérek pezsgőspoharakkal futkároznak fel s alá, a násznép között, úgy tűnik, esküvő zajlik éppen, hát én is elvegyülök. Majd meglepetéssel fedezem fel a villa oldalában lévő étterem-kávézó együttest. Beülve egy teára, kihallgatom a szomszédokat, és megállapítom, hogy sok itt a környékbeli lakos, akik gyakran itt ebédelnek, és barátságokat szövögetnek. Azt is felfedezem, hogy valószínű, a helyiség az egykori istálló épülete lehetett, rusztikus belső kialakításával még őrzi az egykori hangulatot. Na de elállt az eső, ideje továbbállni, a főépület – az eredeti pompájú termek sorával – most időm hiányában kimarad. A kávézó mellett egy kisebb épület áll, ez a park látogatóinak fenntartott ház, főként a terület természeti értékeit mutatja be, igazi kis erdei iskola mini könyvtárral. Az együtteshez tartozik még a konyhakert izgalmas fűszernövényeivel, melyek még intenzívebben illatoznak így az eső után. Ha már itt vagyok, zsebreteszek egy csokornyi kakukkfüvet a vacsorámhoz.

A fallal körbevett kertecskét elhagyva kilátó dombra érek fel, előtte hatalmas tisztás tárja fel a város látványát, mely visszaránt a valóságba, s ismét egy nagyvárosban érzem magam. A távolban felsejlő épületeket egy feliratozott sziluettrajz segítségével tudom beazonosítani. Enyhe szél támad, és magasba kapnak a tisztásra érkező sárkányozók papír szerkezetei, néha egymásba gabalyodva. Mellettem egy idősebb úr csillagászati távcsövet készít elő, és kezdi beközelíteni a már most jól kivehető holdat. Lassan érzem a naplemente közeledtét, és hazafelé veszem utamat. A hosszú sétától kellemes zsibbadással pihenek meg a park egyik kijárata előtt lévő buszmegállóban…

A történet szereplői, helyszínei, eseményei valósak, azonban nem a budapesti Népligetben, hanem az ehhez karakterében nagyon hasonló londoni Hampstead Heath parkban történtek meg, mely egy nagyon sokrétű, izgalmas, igényesen kialakított és fenntartott, nagy közszeretetet élvező park. A gondolatébresztő írás célja, hogy előrevetítse a Népliget egy lehetséges és sokak által áhított jövőképét. Zöldfelület aránya, beépítetlensége és idős növényállománya egyedülállóvá teszi a fővárosi óriásparkok sorában, ahol a fentebb leírt történet megeshet.

Dióhéjban a Hampstead Heath-ről.

Hampstead Heath (vagy, ahogy a helyiek emlegetik „a Heath” - Liget) egy 320ha kiterjedésű őspark, London északi részén, egy homokháton fekszik Hampstead és Highgate városrészek között. A területről először 986-ban lehet olvasni egy adománylevélben. Az évszázadok során kisebb részei beépültek, nagyrészt azonban mindig „common land” maradt (mindig magánkézben volt, de a közösség szabadon járt-kelt rajta, ősi jogoknak megfelelően szabad volt a legeltetés stb.) Az 50 hektáros Kenwood House a park északi részén fekszik, melyet 1927-ben adományoztak a városnak, kapuit 1928-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt. A park egyharmad része kiemelten fontos természeti terület, ősi erdeivel, gazdag madár-, és rovarvilágával. A liget 1989-től fővárosi kezelésben van, ennek következtében a parkot érintő városfejlesztési tervek és egy ahhoz kapcsolódó – a parkot átszelő – autóút ötlete látott napvilágot, amit a helyiek sikeresen megvétóztak. Bár a vita a ma napig aktív, egyelőre a park még őrzi azt a ritka természeti karaktert, ami oly különlegessé teszi az olyan fővárosi óriásparkokat, mit a „Heath” vagy a „Liget”.

Kiss Blanka, Varga Tibor