Kerényi József 70 éves

Minden elgondolt szó patetikusnak tűnik, Jóska házai is egyszerűek, személye se viseli el a még csak nem is túlzó emelkedettséget • Perényi Tamás köszöntése Kerényi József hetvenedik születésnapja alkalmából.

A Lakóépülettervezési Tanszék 2009 november 25-én köszöntötte a 70. születésnapját ünneplő Kerényi József építészt. Az ünnepségen a tanszék fiatal doktoranduszai és tanársegédei beszéltek Kerényi házairól és az általa alapított Doktori Iskoláról. Közöljük Perényi Tamás köszöntését:

 

 

Gondolkodtunk azon, mivel köszöntsük Jóskát. Az ünnepelt építész, illő volna tehát nekem is a házairól beszélnem, már csak azért is, mert éppen Jóska mondta azt, hogy a házak nem hazudnak, ahogyan ő fogalmazott: „az építész igazi vallomása az alkotás: a házak, a külső és belső terek, épített környezetünk”. Könnyű is lenne beszélni ezekről a házakról, mert szerethetők, én is szeretem őket, és ami ritka mai építészetünkben, ezek a házak szépen öregszenek, több évtized távlatából is hitelesek. Ez különösen annak fényében erény, amit Kerényi több mint 30 évvel ezelőtt, fiatal építészként megfogalmazott: „Ami Kecskeméten elkezdődött, csendben, jelszavak nélkül, a szépen öregedő házak visszafogadása a város, környezetünk nagy családjába, az okosan szép – de ne feledjük, a mi érdekünk. Tanultunk és tanulhatunk a házak történetéből, hogy jelenthessük: mi értelemmel tudjuk, hogy ‹‹minden kor építészete saját humanitásának tükre››.”

Még a házak előtt kellett volna szólnom az építészeti alapállásról, ami Jóska egész eddigi életét jellemezte, s ami bizonyossággal nem fog változni ezután sem – arról, hogy az építészet alapja és lényege a kultúra. Erről így ír: „A kultúra az emberiség minden korában egy népnek, egy nemzetnek, az emberiségnek a világról és a maga szellemi és anyagi valóságáról alkotott víziója, ami nemcsak jövőkép, hanem a jelenre és múltra vonatkozó együttes vízió is. A kultúra mindig valamilyen örökség megőrzését és gazdagítva történő továbbadását jelenti… A kultúrákat nem kell összebékíteni, együtt élnek, ha hagyják. A nemzeti kultúra az emberiség kultúrájának része. Sajátosságai nem mások ellen irányulnak, de engem gazdagítanak és védenek… Azt hiszem úgy érdemes kultúráról beszélni, ha a másféle kultúrát összevetjük a magunkéval, hogy gazdagabbá válhassunk általa”.

 

 

Beszélnem kellene a fákról is, különösen a kecskeméti Széchenyi-liget fáiról, melyek Kerényi szándéka szerint egy tervezett lakótelepi alközpont helyén nőnek, és biztosan több örömöt okoznak az ott lakóknak, mint bármilyen funkciójú épület. És persze a kecskeméti Főtér, melyről Kerényi ezt írta: „A kecskeméti főtér a fáival él együtt. És ez az együttélés megbonthatatlanul szerves. Minden kivágott fával ez az élet, a mi életünk környezete lesz kevesebb… Fájdalmas, megmagyarázhatatlan elképzelés, hogy a fák eltakarják a szép épületeket. Ez a főtér a példája, hogy az épületek mindig igénylik a fás környezetet, fák nélkül a szép épület is csupasz.” Évekig a tanszék folyosóját díszítette egy kép, nem tudom Jóska készítette-e, vagy kapta valakitől, egy magányos tanyaépület fekete-fehér képe harmonikus környezetben a fákkal, bokrokkal. A falakon már más képek lógnak, de a tanya-kép szelíd ereje máig hat, végleg összekapcsolva a személyt a képpel.

És beszélnem kell egy Szrogh György által írt dedikációról, melyre Jóska különösen büszke, sokszor emlegeti, így szól: „Kerényi Józsefnek, Jóskának, akinek épületeiben leginkább látom kifejezni azt a fogalmat, hogy ez itt született, magyar”.

Szóval mindezekről kellene beszélnem részletesen, ezt igényli a hetvenedik születésnap, mégis mindezek elé tolakszanak a mindennapok, az elmúlt 20 év együtt töltött napjai, amit viszont nem lehet összefoglalni. Sokat beszélgettünk, szakmáról, az országról, politikáról, betegségekről, logikus lett volna sokszor a borongós alaphang. Ezzel szemben Jóskát mindig a derű jellemezte, és jellemzi ma is, még az infarktusa után is így volt, persze leginkább akkor, amikor újra rágyújthatott. De a szinte közhelyes derűn kívül szerettem volna megfogalmazni azt, mi az oka annak, hogy szeretünk valakit, hogy jó érzés a társaságában lenni, miből eredhet mindig józan és tiszta gondolkodása és pontos következtetései. Minden elgondolt szó patetikusnak tűnt, Jóska házai is egyszerűek, személye se viseli el a még csak nem is túlzó emelkedettséget.

 

 

Úgy gondoljuk mi építészek, hogy marad utánunk valami, a házaink, ezért azok nagyon fontosak. Pedig a legfontosabb a jelenlétünk, nem önmagunk, hanem mások számára. Volt egy rövid, de szomorú rész a Vallomások c. sorozat Kerényi-könyvében, ahol Jóska számba vette azokat, akikkel együtt dolgozott: egy névsor, s mindegyik név után zárójelben (meghalt). Ennek a bekezdésnek a felemelő párja ez a mai köszöntő, ez a mostani együttlét, itt mindenki jelen van, nincsenek házak, se szakma, csak ülünk és állunk szorosan egymás mellett, s ezt a jelenlétet ajándékozzuk az ünnepeltnek.

Kedves Kerényi Jóska, Isten éltessen!