Egészen mostanáig bíztam a csodában. Tulajdonképpen még most is, hiszen éjfélig még van néhány óra. Ennyi idő alatt, ha háborút nem, de csatákat szokás nyerni.
Ekkor fogják lezárni 3 napra a székesfehérvári pályaudvart, és az éj leple alatt elkezdődik a Rimanóczy Gyula tervezte, 1954-ben épült vasúti állítóközpont bontása, azaz érzéketlen, barbár megsemmisítése a jeles építész párját ritkító csodabogarának, ami nemrégiben egy éven keresztül még műemléki védelmet is élvezett.
Túl nagy hírverést nem csaptak a nyilvánosság számára ennek az eseménynek. A város honlapjára 3 napja került fel a szolid, szürke hírecske a néhány napos totális vágányzárról. Ebben említést sem kap az ok, a különös „torony” bontása, maga a hír pedig ma már el is tűnt a felületről. A vasútállomás hangosbemondója is csak egy héttel a tervezett bontás előtt kezdte közölni az utazóközönséggel a fél Dunántúl vasúti forgalmát markánsan meghatározó tényt, annak ellenére, hogy egy 2007-es kormányrendelet az ilyesmire 14 napos előzetes határidőt tesz kötelezővé. Nemhogy tájékoztató plakátra, még kézzel írott cetlikre sem futotta az állomáson.
Bontják a tornyot – stikában -, miközben a Forster Központban éppen folyamatban van a műemléki értékének újbóli hivatalos vizsgálata. Többek között azért halasztották el május 18-ra az újabb helyszíni bejárást, mert időközben a Nemzeti Ingatlan Fejlesztő ZRT is bejelentkezett ügyfélnek, bár már az előző szemlén is jelen volt. Ettől húzódik az eljárás, és ezalatt ők sitty-sutty megszüntetik a vizsgálat tárgyát. Végül is van rá jogerős bontási engedély. A toronynak vesznie kell, mielőtt még műemlékké válhatna? Mondhatnánk, ügyes!
Tekintettel a komoly közérdeklődésre a NIF és a MÁV márciusban közösen hirdették meg május 21-re (!) a nagyközönség számára a nyilvános toronylátogatást. Ugyan hol lesz az már addigra?
Mi ez, kóros feledékenység vagy cinizmus? Kissé bánkbánosnak tűnik a kérdés: illik ezt?
Hogy én milyen csodában hittem?
Az lett volna az igazi csoda, ha végre egyszer, csak egyetlenegyszer komolyan vették volna a hivatalos felelősök a szakmailag hozzáértő civilek évekkel ezelőtt indítványozott felvetését, hogy a hatalmas, új beruházás, a székesfehérvári vasútállomás rekonstrukciója megoldható az unikális torony megtartása mellett is. A négy év alatt azonban erre nem adtak lehetőséget, pedig körültekintően kidolgozott, helytálló műszaki javaslatok felett lehetett volna érdemi szakmai vitát folytatni. Ehelyett az örökségvédő, toronyféltő vasúti szakembereknek az „Ugyan, hogy gondolja maga azt…” kezdetű pökhendi vagy lesajnáló költői kérdésfeltevésekkel kellett beérnie. Ebben személyesen nekem is részem volt, mint aki a torony melletti kiállásával állítólag komolyan veszélyezteti a megítélt EU-s pályázati milliárdok sorsát.
Az persze megint más, hogy a tárgyalások végén, a négyszemközti halk beszélgetések során a békés kávézgatástól immáron civillé vedlett „hivatalos oldal” szájából szemlesütve bizony elhangzott, hogy tulajdonképpen lenne lehetőség a torony megtartására. Mindössze két sínpár helyének átgondolásán múlt.
Valójában meg lehetett volna menteni a vasútépítészeti különlegességet. Volt rá négy kerek esztendő és volt tárgyalási alapot képező alternatív műszaki megoldás is. Úgy tűnik, csak akarásból és érdemi párbeszédre való kézségből volt kevés. Kényelem? Tekintélyféltés? Még sorolhatnám. Vagy egyszerűen: csak?
Az állomásterület közepén a vágányok fölött terpeszkedő, sajátos tömegű irányítótorony gondos építészeti eszközökkel felújítva remekül hasznosítható és biztonsággal megközelíthető is lett volna. Csupán őszinte kiváncsisággal meg kellett volna kérdezni néhány alkotó fantáziával megáldott építészt. Mint amilyen hajdan Rimanóczy Gyula is volt.
Az értelmes átgondolás nem kockáztatta volna a sokmilliárdos EU-s támogatást. Ilyenre már volt példa bőven. Sőt! Újabb pénzeket lehetett volna szerezni egy európai jelentőségű vasúttörténeti örökség megmentésére, igényes felújítására, vasúti vagy turisztikai célú (!) hasznosítására.
Mindezzel Székesfehérvár városa - a MÁV-val karöltve - akár elnyerhette volna második Europa Nostra díját is, a széles közvélemény támogatása mellett.
Csupa volna…
Minden irányból lapos, süket csönd. Mintha nem történne az égvilágon semmi.
Pedig a torony megtartása érdekében sok minden történt. A négy év alatt szerveztek számos népes civil megmozdulást, toronylátogatást, tiltakozó tüntetést, pezsegtek a közösségi portálok, sorra megjelentek tárgyilagos és szenvedélyes újságcikkek, riportok, ostromolták beadványokkal a MÁV-ot, a NIF-et, kikényszerítettek tárgyalásokat, helyszíni szemléket, felajánlottak szakmailag helytálló, reális alternatív javaslatokat, és számos levél íródott, még olyan méltóságos helyekre is, ahol a válaszadás ma már nem tartozik az úri huncutságok közé.
Az utolsó reménykedő pillanatban egy vasútrajongó móri iskolásfiú a torony újbóli műemlékké nyilvánítását kezdeményezte a Forster Központnál.
Miért lett mégis elkerülhetetlen a székesfehérvári torony, Európa mindössze három hasonló, különleges vasúti írányítótornya közül az egyik végleges eltüntetése? Kinek állt útjában? KI tudja? Kései a kérdés, ma éjfélkor már nekiveselkednek.
Meg fogjuk szokni? Lehet. De az épített örökségi értékeket csendesen szerető, megbecsülő, azért aggódó és küzdő civilek, újságírók, diákok, utasok, no és a vasutasok sokáig fognak keserű szívvel emlékezni a toronyra. A szégyenletes hiánya láttán.
Nagyon sajnálom.
Néhány óra múlva kiderül, hogy megadja-e könnyen magát Rimanóczy Gyula műemléki védelemre érdemes volt alkotása. 62 évig jól szolgált. Ritka stabil lábakon állt.
Mindezt most ki kellett írni magamból.
Kései sirató…
Székesfehérvár, 2016. május 10. 16 óra
Csutiné Schleer Erzsébet
Podmaniczky-, és Europa Nostra-díjas,
Forster Gyula emlékéremmel kitűntetett építészmérnök
műemlékvédelmi szakmérnök
a Székesfehérvári Városszépítő és Védő Egyesület alelnöke