Két férfi, egy város - Ljubljana építészete

Mester és tanítványa. Két kísérletező építész. Mindkettő a maga idejében merész irányokban gondolkozott és mindkettő markánsan rányomta a bélyegét a mai Ljubljana városképére. Jože Plečnik és Edvard Ravnikar a szlovén főváros két leginkább meghatározó építésze volt. Bán Dávid írása.

A mai Ljubljana képe nem lenne az, ami, a város megformálásában igen jelentős szerepet játszó két építész, Jože Plečnik és tanítványa Edvard Ravnikar nélkül. Mindketten hagyományos, számos kitekintéssel, tanulmányúttal, tapasztalatszerzéssel megsegített, klasszikus építészeti tanulmányokat folytattak, tág világlátásuk nagyban hozzájárult kísérletező kedvükhöz. A maguk idejében mindketten merészet, modernt, akár megdöbbentőt alkottak, de épületeik a mai városkép szerves részévé váltak, meghatározzák Ljubljanát, amire a város büszke: szervezett, vezetett és szakmailag kísért túrákon előszeretettel mutogatják az odalátogatóknak is.



 

Míg Plečnik a mai szemmel – is – nézve könnyebben befogadhatóbb, az átlagos vélekedés szerint a szépre törekvő, jól megemészthető építészetet művelt, addig Ravnikar ellentmondásosabb, munkáit sokan a titoista monumentalizmushoz, a keményebb megformálásokhoz és anyaghasználathoz kötik. Ő nem szépeleg, ő határozott formákban, tömbökben gondolkodott, míg mestere a szecesszió ornamentikus világát képviselte. Pedig mindkét építész a karakteres jelleg mellett komoly értéket is belevitt a városba. A mester Plečnik öröksége ugyan pár évtizedre a háttérbe szorult, de halála után szűk három évtizeddel, az 1980-as években ismét felemelték és mint a modernista szlovén építészet atyjaként azóta is töretlen elismerés veszi körül munkásságát. 1986-ban nagyszabású retrospektív vándorkiállításon világszerte bemutatták terveit és épületeit Milánótól New Yorkig. A tanítvány Ravnikar munkáit pedig nemrég kezdik újra felfedezni, 2010-ben a bécsi Springer Verlag nagyszabású, angol nyelvű monográfiát jelentett meg munkásságáról, a New York-i MoMA-ban tavaly nyáron nyílt és fél évig álló Toward a Concrete Utopia: Architecture in Yugoslavia, 1948–1980 című kiállításon szintén kiemelt hangsúlyt kapott életműve.



 

Az 1872-ben Ljubljanában született Jože Plečnik először Grazban, majd Bécsben tanult, ahol Otto Wagner tanítványa lett és dolgozhatott az irodájában egészen a századfordulóig. Ugyan eleinte, apja nyomdokaiban bútortervezéssel foglalkozott, de Wagner munkásságát megismerve beleszeretett az építészetbe. Első házait és templomait még Bécsben emelte, majd az identitását kereső új Csehszlovákiában ténykedett, főleg a prágai vár újrafogalmazásán, amelynek főépítésze lett. Másfél évtizedes prágai munkálkodás után a szíve visszahúzta szülővárosába, amelynek az 1920-as évektől a II. világháború végéig meghatározó építészete. Kevés város arculatát határozza meg ennyire karakteresen egy építész munkássága, mint Ljubljanát Plečnik.

Egyrészt hamar ikonikussá váló, tömegében és karakterében is igen markáns építményekkel modernizálta a belvárost, másrészt a szintén saját identitásra törekvő, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – majd később Jugoszláv Királyság – idején megerősödő város számára új urbanisztikai irányokra, arculatra törekedett. Ljubljana komoly károkat szenvedett az 1895-es földrengés során, amely után az újjáépítésben résztvevő építészek számára nagy hatással volt a bécsi szecesszió, igyekeztek egy vidám, kellemesen dekoratív várost létrehozni. A munkálatok első hulláma már lezajlott, amikor bécsi és prágai tevékenysége után Plečnik visszatért és magas szinten folytatta a város pozitív szemléletű modernizálását. Legismertebb munkáiba lépten-nyomon belebotlik a várost felkereső egyre nagyobb számú turista is, koncepciója alapján kezdett megújulni a városközponton átkanyargó Ljubljanica folyó partja. A város abszolút központját kijelölő Prešernov tér mellé, az 1842-ben Giovanni Picco építette híd mellé két csatlakozó hidat épített, ezzel létrejött a hamar emblematikussá váló Hármas híd (Tromostovje). A hidak figyelembe vették a ráhordó utcák szélességét, irányát, így az eredeti forgalom, a gyalogosközlekedéssel együtt megfelelő módon tudott eloszlani a három hídszárnyon. Ma már csak gyalogosok használják a hidakat és a belvárost használó lakosok és turisták számára fontos orientációs tengelyt is kijelöl. Néhány méterrel odébb, központi helyen és a mai városkép szintén elengedhetetlen elemeként épült meg a Halpiac és a folyó menti árkádos üzletsor 1939 és 1942 között. Külön érdekesség, hogy ő tervezte a folyó szabályozását segítő gát építményének építészeti megformálását is, de ugyanebben az időben épített a kikapcsolódásra, a sétára kellemesen kialakított folyóparti sétányt is a belvárostól távolabb, amely jó alapot adott a néhány évvel ezelőtti, újabb hatalmas folyó menti revitalizációnak.



 

A Nemzeti és Egyetemi Könyvtár épületét Plečnik mesterművének szokás emlegetni. Itt, valamelyest szakítva a szecessziós hagyományokkal, inkább a korábbi építészeti iskolákhoz való visszafordulást találjuk meg benne. A homlokzatát a reneszánsz, az előcsarnokának masszív kolonádos lépcsőházát az antik görög templomok ihlették. Nagyszabású olvasótermében a tudást és a felvilágosodást kívánta megformázni.  Plečnik ugyanakkor szintén szerepet játszott a század első felében elkezdődött antik romok feltárásában is, illetve azok integrálásában a város új utcaszövetébe. A II. világháború utáni új jugoszláv világban lassan kikerült az építészeti fősodorból, szemléletét öregesnek, ódivatúnak találták, 1957-es halála előtt inkább már csak vidéken tervezhetett.



 

Ekkor kezdett felívelni azonban szintén kísérletező kedvű tanítványának, Edvard Ravnikarnak a csillagzata. Az 1935-ben végzett építész Le Corbusier-hez ment Párizsba, akinek új urbanisztikai szemlélete nagy hatást tett rá. Mindezt jól kamatoztatta mind építészetében, mind egyetemi oktató tevékenységében, emellett kritikusként és szakíróként is megmutatta magát. Nagy hatással volt nem csak a városfejlődésre – kritikusai szerint túlságosan is az ő elképzelései szerint fejlődött Ljubljana építészete az 1950-1980-as években. Mindemellett szintén lelkesen fordult az északi építészet felé, különösen nagyra tartotta Alvar Aalto munkásságát.



 

A modern jugoszláv építészet kibontakozásában szinte szabad kezet kapva kísérletezhetett, élvezte az új technológiák alkalmazását. Természetesen őt is erőteljesen megihlette beton, mint építőanyag varázsa, de próbálta azt minél kifinomultabban, részletgazdagabban használni. Első jelentős munkája a még a háború előtt tervezett, majd az építéssel időre leállt, de végül 1948-ban megnyílt Modern Művészeti Múzeum épülete volt, amelyben jól érződik a 30-as évek modernista törekvéseinek hatása. Mindezt arányaiban jó érzékkel idomította a helyi léptékekhez.



 

Legismertebb és városképileg legmeghatározóbb épületegyüttesen a mai Köztársaság tér kialakítása volt. A hatalmas projekt 1962-1982 között bontakozott ki Ravnikar vezetésével, számos építész bevonásával és a szocialista modernista építészet nemzetközi szinten is kiemelkedő alkotása lett. A tér egyik határán két, háromszög alapú, igen összetett tetőzeti szintekben kiteljesedő futurista toronyháza velük szemben a szlovén parlament épülete markáns térplasztikáival.  Főként betonba öntött brutalista utópisztikus épületei, lakóházai, középületei a város több pontján bukkannak elénk, így például az antik bazilika alapjait is jól befogadó, valamint az építészeti- és fotógalériának is helyszínt nyújtó, összetett funkciójú tömbje is érdekes kísérlet a formák belefogalmazásra.



 

Ljubljana és Szlovénia számára fontos az építészeti örökség, a múlt épületeit igyekeznek minél jobb állapotban megtartani az utókornak, legyen azok a földrengés után megmaradt klasszicista házak, a virágzó szecesszió darabjai, vagy a II. világháború utáni kísérletek a betonnal. Mindezek nagyban hatással vannak a mai építész generációk számára is, akik országszerte számos kiemelt munkával jelennek meg. Az építészet megbecsült szerepe megmutatkozik olyan szimbolikus megjelenéseken is, mint Plečnik portréja a korábbi 500 toláros bankjegyen, vagy meg nem valósult „A szabadság katedrálisának" motívuma a mai 10 centes pénzérmén.

Bán Dávid