„Ketten-hárman lehetünk még” – Szarvas Péter ungvári építész pályájáról és Kárpátalja magyar építészetéről

Szarvas Péter építész tősgyökeres ungvári, s ennek az életrajzi ténynek a jelentősége a munkásságában mutatkozik meg igazán. Tervezői pályája kezdetétől – több mint harminc éve – töretlen lendülettel és elkötelezettséggel építi, javítja, védi a városát. A ma is aktívan dolgozó alkotóval, Ungvár egykori főépítészével Hidi Tünde készített interjút az Építészfórumnak, a határon túli építészetről szóló összeállításunk részeként.

Hidi Tünde: A művészi hajlammal és tehetséggel bőségesen megáldott ungvári családból hogyan vezetett az útja a lembergi egyetem építész szakára?

Szarvas Péter: Anyai nagyanyám ágán mindenki zenélt, többen festettek, de volt közöttük író, sőt drámaíró is. Bár édesanyám a zenei pálya felé terelgetett, én jobban szerettem rajzolni, s mivel az idősebb bátyám építésznek tanult, szinte magától értetődőnek éreztem, hogy ezt a pályát válasszam.

Lembergben aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy nem csak szaktárgyakból áll a képzés, számomra túl sok volt a mellékszál, nem beszélve az akkor kötelező politikai kurzusokról, mint a tudományos kommunizmus vagy a marxista-leninista gazdaságtan.  Kissé csalódott voltam az elején, de a város hangulata, épületeinek szépsége inspirált és bőségesen kárpótolt.

HT: Mennyire határozta meg az akkori egyetemi képzést a politikai ideológia?

SzP: Az építészet nem tartozott az ideológiailag túlzottan terhelt szakok közé. Amellett az oktatók nem sulykoltak, nem erőltettek ránk semmilyen ízlésideált. A tananyag természetesen a szocialista modernista építészetet mutatta követendőnek, de belekóstoltunk például az akkor éppen befutó posztmodernbe is.

HT: A diákévek után azonnal jött a tervezés, az ugrás a mély vízbe?

SzP: Inkább a szürke hivatali hétköznapokba. Apámnak sikerült kijárnia, hogy hazajöhessek, és az állami ösztöndíjas egyetemi évek után ne kerüljek célvezényléssel a Szovjetunió valamelyik távoli pontjára. Itthon a területi építészeti hivatal egyik irodájában kaptam munkát, ahol a 12 munkatársból egyedül én rendelkeztem építész diplomával.

Végül is szerencsésnek is mondhattam magam, mert közvetlen főnököm, Rónay Attila kiváló szervezői képességű, rátermett vezető volt, aki magyarokkal töltötte fel az irodát. Bár talán furcsán hangzik ez a mai viszonyok között, de akkoriban a munkanyelvünk – mint valamikor Teller Edééknél Los Alamosban – a magyar volt. Persze ez nem mindenkinek tetszett, ennek ellenére nem bántottak minket, csak a magasabb beosztásoknál nem jöhettünk szóba.

Szerettem a kollégáimat és a barátságos munkahelyi légkört, de a hivatali papírmunka untatott. Talán mégis beletörődtem volna helyzetembe, ha nem jön egy baleset: huszonöt éves koromban leestem egy fáról, és megsérült a gerincem. Öt hetet töltöttem a hátamon fekve, szinte mozdulatlanul. Volt időm átgondolni, mihez szeretnék kezdeni az életemmel, és arra jutottam, hogy nem engedem magamat behúzni a tisztviselői karrierépítés beláthatatlan és megalkuvásokkal kikövezett útvesztőibe, s az energiámat ezentúl inkább a tanult szakmámra fordítom.

HT: Új irányt vett a pályája?

SzP: A 90-es évek elején az állami tervezőirodák többsége megszűnt, s ezt kihasználva igyekeztem megtalálni azokat a munkatársakat, akikkel eredményesen dolgozhatok együtt a továbbiakban. Létre is hoztam egy kisebb tervezői csoportot. Tágította a szakmai látókörömet, hogy 1991-ben részt vettem a Kárpát-medencei magyar műemlékes szakembereknek szervezett intenzív kurzuson Ráckevén, ahol fontos tapasztalatokat szereztem. Ebben az időben kezdődött a városvédő tevékenységem is.

HT: Úttörőnek számított ezen a területen. Hogyan, miért kötelezte el magát a városvédelem mellett?

SzP: A már említett Rónay Attila támogatásával még a főépítészi hivatalon belül egy munkacsoportot alakítottunk, amely előbb a Várhegy, majd a teljes történelmi belváros épületállományát kívánta számba venni. Katalogizáltuk az értékeket, végigfotóztuk az említett városrészek minden egyes épületét. Az 1990-es évek elején megindult privatizációs folyamatokra reagálva az volt a célunk, hogy részletes építészeti vizsgálat után, és csakis bizonyos feltételekkel kerülhessenek magánkézbe a kiemelt történelmi jelentőségű épületek.

Az erre vonatkozó beterjesztést nem kis meglepetésemre szinte egyhangúan fogadta el a városi közgyűlés, és végre elindulhatott az érdemi munka, ám magas beosztású csinovnyikok megtorpedózták a terveinket, így az általunk javasolt örökségvédelmi programot nem sikerült keresztülvinni.

A munkánk során készített épületfotók sokáig hevertek a fiók mélyén, míg végül 2018-ban magyar állami támogatással megjelent egy háromnyelvű fényképalbum, amely bemutatja Ungvár épített örökségét, pontosabban mindazt, amit munkacsoportunk 25 éve akként dokumentált. Tanulságos lenne összevetni a felvételeket a mai állapotokkal, megdöbbentő változásokra eszmélnénk rá.

HT: Arra például, hogy gyors tempóban pusztulnak a történelmi épületek?

SzP: A rosszul értelmezett magánosítás több kárt okozott ennek a városnak, mint a szovjet éra. A szovjetek tevékenységüket lényegében a még beépítetlen területekre összpontosították, s bár sok kárt okoztak a nemtörődömségükkel a meglévő épületállományban is, de a történelmi városrészt általában békén hagyták.

Aztán jött a privatizáció, és az új tulajdonosok úgy vélték, mindent lehet. Napok alatt verték szét az Oleschläger-Őry Lajos által tervezett városi mozi gyönyörű belső tereit, megcsonkították a Bercsényi Szállót, és lebontották a város emblematikus műemléképületét, a Korona Szállót. A sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, nem beszélve az apróbb csonkításokról, amelyek majdnem minden építészeti emlékünkön fellelhetők. A szemünk láttára történt minden, mégsem akadályozhattuk meg.

HT: Mire lett volna szükség, hogy ez ne történhessen meg? A műemlékvédelmi törvények hatékonyabb érvényesítésére? Nagyobb civil ellenállásra?

SzP: Magukkal a törvényekkel nincs különösebb baj, csak éppen nem működnek, mert nem szereznek érvényt nekik azok, akiknek ez a feladatuk. Az illetékesek vagy nem mernek, vagy nem akarnak szembeszállni a „kártevőkkel". Többnyire csak akkor reagálnak, mikor a baj már megtörtént. A rombolásnak a mind aktívabb civil megnyilvánulások sem tudnak gátat vetni.

HT: Nem érzi szélmalomharcnak a városvédelmet?

SzP: Van erről egy elméletem, hógörgeteg-teóriának nevezem. A szovjet megszállással, 1944 őszén elindított görgeteg az 1990-es években vált mindent elsöprő lavinává. Ha elé állunk, maga alá temet.

HT: Akkor hát mi a teendő?

SzP: Korábban úgy védekeztem ellene, hogy elkerültem a városban azokat a helyeket, ahol már végisöpört a rombolás hulláma. Aztán egy idő után megértettem, hogy lassan nem lesz hova mennem. A hógörgetegek ellenében szigeteket kell kialakítani. Ezek hasonló meggyőződésű, elkötelezett emberek összekapcsolódása által jöhetnek létre, akik szeretnének visszaadni valamit a közösségüknek.

Az egyik legutóbbi próbálkozásunk ezen a téren a Pro Urbe városvédő szervezet létrehozása volt. Ungvár kulturális örökségéért felelősséget érző, alkotó és értékteremtő emberek csatlakoztak hozzánk, hogy közösen keressük a megoldásokat. Volt köztük orvos, ügyvéd, karmester, újságíró, történész és botanikus is. Ez a szervezet ma is működik, bár összetétele változik. Ez is szélmalomharc, de legalább nem egyedül csinálom.

Én változatlanul hiszem, hogy ha nem teszünk semmit, akkor biztosan nem tudunk hatni a folyamatokra, és kiszolgáltatjuk magunkat a körülményeknek. Legalább azért tegyük meg, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretünk, és ha ezen felül el is érünk valamit, az már szinte ráadás.

Bizakodásra adhat okot, hogy néhány éve felbukkantak olyan lelkes fiatalok, akik mind gyakrabban hallatják a hangjukat a médiában, s a közösségi fórumokon végre a közbeszéd tárgya lett az örökségvédelem.

HT: Rövid ideig Ungvár főépítésze volt. Sikerült megvalósítania valamelyik városvédelmi tervét ezalatt?

SzP: Felkérésem erre a posztra 2014 tavaszán, a Majdant követően az újonnan megválasztott ungvári polgármester populista politikai gesztusa volt, de nem mondhattam nemet, ha már annyit beszéltem róla különféle fórumokon, hogy szerintem mi lenne itt teendő. Ám rögtön komoly érdekcsoportokkal kerültem szembe.

Normális körülmények közt a főépítész elsősorban tanácsadó, a döntéshozatal a polgármesterre és képviselőtestületre hárul. Ukrajnában viszont csakis a főépítész által aláírt, a földterületek kiutalását, hasznosítását, kisajátítását stb. előirányzó képviselő-testületi döntések tekinthetők törvényesnek. Ha figyelembe vesszük, hogy az én főépítészségem idején 10 beadványból 9 nem felelt meg a törvényi előírásoknak, talán nem meglepő, hogy együttműködésem a városházával nem volt hosszúéletű. Három hónapig bírtuk egymást. Az egészségem, a családom nyugalma forgott veszélyben. Az egyetlen, amit sikerült véghezvinnem, Ungvár örökségvédelmi szabályzatának az elfogadtatása volt. Ez nagy előrelépés... lenne, ha – mint már utaltam rá – működnének a törvények.

HT: A hivatali munka és a civil elfoglaltságok mellett az elmúlt évtizedekben folyamatosan tervezett is?

SzP: A kilencvenes évek elején harmadmagammal létrehoztam egy kis tervezőirodát. Nem volt folyamatosan megrendelésünk, ennek ellenére sorra gyártottuk a terveket, 15 év alatt több százat. Ez távolról sem jelenti azt, hogy mind megvalósult, sőt...

Akkoriban az építészi tevékenység presztízse eléggé alacsony volt. Egy vízvezetékszerelőnek például biztosan magasabb volt a társadalmi elismertsége. Amellett, hogy a megrendelők folyton ránk próbálták erőltetni a saját elképzeléseiket, harcolnunk kellett, hogy a kivitelezés megfelelő legyen.

Szerencsére van jónéhány olyan épület, ahol sikerült vállalható kompromisszumokkal megvalósítani azt, amit szerettünk volna. Az egyik kedves munkám a Ceholnya utcai görögkatolikus templom. Az otthonomtól nem messze található, ezért szinte naponta kijártam az építkezésre. Érdekes helyzet volt, mert míg a kivitelezést irányító vállalkozó csak ukránul tudott, a kőművesek szinte kivétel nélkül magyarok voltak. Megegyeztünk, hogy csak az én utasításaimat követik, talán ezért lett olyan a végeredmény, amivel teljesen elégedett lehetek.

Ez azért is volt kiemelkedően fontos számomra, mert görögkatolikus papcsaládból származom. Azt a templomot, ahol a nagyapám szolgált, az 1940-es évek végén az állam elvette, és a pravoszláv egyháznak adta. Megtiszteltetés, hogy megépíthettem a felekezet új templomát.

A szakrális épületek egyébként is jelentős szerepet játszanak a munkásságomban. A Teleki László Alapítvány munkatársaként évek óta foglalkozom a kárpátaljai magyarlakta települések templomainak állapotfelmérésével, helyreállításával. Részt vettem egyebek mellett a gerényi rotunda, a palágykomoróci és a nagybégányi református templomok felújításában.

A 2000-es évek elején Magyarországra is „bedolgozgattunk". A balatonlellei Ikon Borászat egyike az eléggé jól sikerült épületeknek, amelynek kollégámmal és cégtársammal, Bródy Igorral vagyunk a társszerzői.

Izgalmas szakmai kihívást jelentett néhány éve az ungvári DIK pékség Kereknyei utcai üzemének a bővítése, amelyhez egy pékárubolt is tartozik. A telket átlósan magasfeszültségű vezeték szeli át, ami eleve meghatározta az épület szokatlan, hegyes szögben kicsúcsosodó alaprajzát és a külső megjelenését. A területrendezésnek is fontos szerep jutott, mivel az üzem egy külvárosi telken, raktárak és ipari létesítmények szomszédságában, meglehetősen kietlen környéken épült. Öröm látni, hogy az emberek most mennyire kedvelik ezt a helyet, a parkoló folyton tele van.

Ennek a munkámnak a példája jól szemlélteti, hogy az építészet lényegében a térkapcsolatokról szól, és hogy mennyire fontos a környezi hatások figyelembevétele, valamint a területrendezés is, amit igen sokszor elhanyagolható tényezőnek tekintenek. Ez nemcsak épületek, hanem emlékművek, köztéri szobrok esetében is lényeges. Az ungvári ’56-os emlékmű avatása előtt Vida László akkori főkonzul-helyettes megkért, nézzem meg a helyet. Az emlékjelet már elhelyezték, azon nem lehetett változtatni.  Az emlékműhöz vezető út nyílegyenes volt, ami számomra agresszívnek és vulgárisnak tűnt. Fogtam hát egy ásót, és kijelöltem egy új, ívelt nyomvonalat. Úgy vélem, ez az aprónak tűnő módosítás helyrerakta a dolgokat, és beillesztette a szobrot a környezetébe.

HT: Milyen ma a magyar építészek helyzete Kárpátalján?

SzP: Néhány évtizede még sok magyar építész dolgozott Kárpátalján. A pályám kezdetén az idősebb korosztályból legalább egy tucatnyian tevékenykedtek csak Ungváron. Még a város főépítésze is magyar volt. Mára ez gyökreresen megváltozott. Mivel az ezredforduló környékén egyébként is gyenge volt az utánpótlás, így a magyar fiatalok sem tolongtak a tervezőirodákban. Aki mégis az építészi pályát választotta, az inkább az anyaországban végezte a tanulmányait. Akadt ugyan, aki ezt követően hazajött, de nem ez volt a jellemző.   

Az utóbbi években a szakmán belül mutatkozik némi éledezés, csak hát ez a magyar építészek számarányán már nem sokat javít. A régiek elkötöztek, nyugdíjba mentek vagy pályát változtattak. Talán ketten-hárman lehetünk még, akik aktívan gyakoroljuk a szakmát.

HT: Mik a legközelebbi tervei?

SzP: Építjük a beregszászi görögkatolikus központot, amelyből a kollégiumi részt már át is adták, s felkértek, hogy tervezzem meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség székházának konferenciatermét. Mindkét beruházás az anyaország segítségével valósul meg csakúgy, mint a nemrég felavatott tiszacsomai honfoglalási emlékpark fogadóépületének kivitelezése. De folyamatban van két óvodának az építése is. Az egyik Beregszászon, a másik az ungvári járási Helmecen fogja szolgálni a kárpátaljai magyar közösség megmaradását.

Emellett a Teleki László Alapítvány jóvoltából folytatódik a templomok állapotfelmérési programja. Jelenleg is folynak a munkálatok a bátfai középkori eredetű református templom helyreállításán, s a tervek között szerepel a beregszászi római katolikus plébániatemplom, valamint a nagyszőlősi ferences rendház tetőszerkezetének a felújítása. Nyilvánvaló, hogy a fentebb felsorolt munkákban nemigen vehettem volna részt, ha történetesen nem lennék magyar ajkú. Így hát nem panaszkodom.  

 

Hidi Tünde

A szerző a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola képzés- és rendezvényszervezéssel foglalkozó munkatársa, honismeretet tanít, valamint a Kárpátalja.ma online hírportál számára tudósítója és szerzője. Az Ungvárhoz közeli Kisdobronyban él.

A cikkben szereplő fényképeket Szarvas Péter készítette.

Az Építészfórum határon túli magyar építészettel kapcsolatos összeállítása a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre. Az összeállítást Kovács Dániel szerkesztette.