„Kevesebb esztétikát, több etikát”

Hatalmasok vagyunk és gazdagok? Vagy csupán a kivagyiság és a közpénzekkel való nagyvonalúság (netán felelőtlenség?) dolgozik bennünk, köztünk? Az erőfitogtatás éppen a személyiségzavar, az önértékelés problémájának következménye. Körmendy Imre írása az etikus építészeti magatartásról. 

Massimiliano Fuskas nem véletlenül választotta a 2000. évi Velencei Építészeti Biennále mottójául e szavakat, ami megütközést kelthetett (és keltett is) sok építészben.¹ Schneller István, amikor a városépítész (urbanista) legfőbb jellemzőit sorolja – mások véleményére építve – állítja, hogy első az etikai kiválóság, aztán az átfogó műveltség és csupán harmadik a mesterségbeli tudás (ami persze nem jelenti azt, hogy kevéssé lenne fontos, hisz ez is egy dobogós helyezés). Borvendég Béla hosszú éveken keresztül figyelmeztette társait, az építészeket, hogy másként kellene művelniük a szakmát, hogy ne veszítsék el a (maradék) renoméjukat, társadalmi elfogadottságukat.² A Magyar Építőművészek Szövetségének közgyűlésén sok fiatal (és régebben ifjú) várta az ő hozzászólásait, remekműveit, amelyekről így emlékezik a pályatárs: "…nem tudtuk, inkább csak éreztük igazságának súlyát és tévedhetetlenségét."³

Nem gondolom, hogy azzal a "tévedhetetlenséggel" szólhatok, mint Borvendég Béni, de hiányában úgy érzem, nem maradhatok néma, nem hallgathatok.

Az értetlen laikus tömeg erőst meglepődött azon, hogy az úszó világbajnokságra épült Duna parti uszoda egyáltalán nem hasonlít a korábban bemutatott, ország-világ előtt meglengetett változathoz. Jött a magyarázat, hogy az első vázlatok, azok ilyenek, meg olyanok – a lényeg, hogy nem kell komolyan venni azokat. Felmerül a kérdés, akkor mik ezek? "Demóváltozatok" a "beetetéshez"? Vagy csak az alkotó/k erőfitogtatása/i, hogy ilyet is tudok, tudunk?

Mit gondoljunk azokról az építészekről és neves bíráló bizottsági tagokról, akik lerajzolták, illetve a legjobbnak minősítették a Városligetbe tervezett múzeumokat a nemzetközi tervpályázatokon? Például a Magyar Zene Házának álmodott japán luggatott palacsintát meg a többszintes kínai/japán pagodát – Nemzeti Galériának.

A csak a világűrből, illetve sétarepülőből látható "emblematikus", 9000 négyzetméteres tetőnek, ami alatt két hangversenyterem, meg némi kiszolgáló helyiség lötyögött, a többi része viszont teljesen feleslegesen letakart, beárnyékolt több ezer négyzetméter parkterületet, a "növekvő" zöldfelületet, mi értelme van? Mi értelme ennek – a pénzkidobáson túl? Nem élünk a trópusokon vagy forró sivatagos környezetben, ahol árnyék nélkül nem lehet létezni. Nem jutott el a szakma kiválóságaihoz Jan Gehl figyelmeztetése, amit a várostervezéssel kapcsolatban mondott, s amit Brazília-szindrómának nevez könyvében, az Élhető városokban, s ami – megítélésem szerint az építészetre éppúgy áll, azaz, hogy ne repülőről tervezzünk, hanem az emberek nézőpontjából (magasságából), s ne óriási, légből-kapott elvek vezessék gondolatainkat és kezünket, hanem az emberek érzékelésének, jól-létének szempontjai?⁴

Mit fejez ki a Magyar Nemzeti Galéria esetében a pagoda jelleg? Hogy őseink keletről jöttek a Kárpát-medencébe? Értem én, hogy nincs magyar stílus, mert a jurtákból és a kis – talán a Kaukázus környékén megismert és megkedvelt – templomokból nem vezethető le ősi nemzeti építészet. S ezért egy évezrede a magyar építészet európai építészet hazai ízekkel, "szép magyar akcentussal"⁵. Milyen üzenet rólunk a világ számára, hogy nemzeti kincseinket "idegen" köntösbe bújtatjuk? Az önfeladás ennyire nyerő lenne? Nem tűnt fel sem a pályázó építészeknek, sem a neves bírálóknak, hogy egy-két kivételtől eltekintve korunk múzeumépítészete az egyszerű formákat preferálja? Az sem ütött szeget semelyikük fejébe, hogy a leginkább ettől eltérő múzeum, a bilbaói Guggenheim Múzeum – Frank Gehry alkotása – csődbe vagy csődközeli helyzetbe sodorta az alapítványt, amint azt Deyan Sudjic: Épület-komplexus c. könyvében bemutatta?⁶ Ennek beszédes címkiegészítése: "Ahogy a hatalmasok és gazdagok építkeznek".

Kérdezem: hatalmasok vagyunk és gazdagok? Vagy csupán a kivagyiság és a közpénzekkel való nagyvonalúság (netán felelőtlenség?) dolgozik bennünk, köztünk? Az egyszerű forma nem véletlenül aratott az elmúlt évtizedekben nagy sikert, hiszen az biztosít a belbecsnek, a változó kiállításoknak (és az állandóaknak is) jól berendezhető, szabadabban szervezhető keretet. S az sem mellékes körülmény, amelyre Jelenits István és Meggyesi Tamás hívta fel a figyelmet Makovecz Imre piliscsabai Stephaneumjáról írt kritikájukban, hogy nem az épületnek kell uralkodnia, dominálnia, hanem a benne lévő szellemi értékeknek (ott éppen az oktatásnak, a kutatásnak és az igazság keresésének).⁷

Talán egy múzeum van, amelynek „megbocsátható” az extra és igen jellegzetes forma: a berlini Zsidó Múzeum, Daniel Libeskind alkotása. De ez a „múzeum” leginkább azt az űrt, azt a drámai zavart fejezi ki – több ismertető és kritika szerint -, ami az európai s azon belül a német zsidóság hiánya a mai társadalomban. Ám ez egyszeri és megismételhetetlen, azaz nem lehet mércéje sem egyetlen más épületnek. Témánkhoz nem remélt „adalék” a világhálón olvasható kitétel, a pályázati terv makettjét bemutató fénykép mellett olvasható szöveg: „A pályázati modell kifelé dőlő falairól a kivitelezés folyamán technikai okokból le kellett mondani - ezek ma függőlegesek.”⁸ A német felkészültséget és technikát ismerve bárki kételkedhet abban, hogy a „technikai okok” nem egyszerűen pénzügyi gondokat (megtakarítást) takarnak?⁹ Ha nekik ez fontos, nekünk nem kellene, hogy az legyen?

Mit gondolnak az építészek felelősségéről azok, akik nevüket adták ezekhez az értelmetlen és igen drága épületek kiválasztásához?

De ne feledkezzünk meg más csemegékről sem. Például a Közlekedési Múzeum épületéről, amiről csak több évi tervezés és az építkezés megkezdése után „derült ki”, hogy az 1896-os eseményekre épült „mutatványos épület”¹⁰ (papírmasé cicomákkal, 65 méter magasra törő, értelmetlen kupolával) nem alkalmas egy mai igényeket kielégítő műszaki és közlekedési múzeum befogadására, hogy egyszerűen nem férnek el benne a múzeum hányatott sorsú értékei, jelentős vasúti és egyéb gépei, eszközei.

Az építészet közelmúltjából ismertek szerte a világról olyan alkotások, amelyek lényegesen túllépték a pénzügyi kereteket: Münchenben az olimpiai létesítmények a nagy, épületeket összekötő tetővel (1972), Sidney-ben az operaház épülete, amelynek „vitorlái”, tetőzete – ha hinni lehet a híreknek – a tizennégyszeresébe került a tervezett költségeknek (s építése egy évtizedet késett, ’63 helyett ’73-ban lett kész). A ’70-es években – a költségek jelentős túllépésének hírére – a pályázaton nem nyert tervezők perelték a zsűrit, hogy ennyiért ők is látványosabbat tudtak volna alkotni. De nem nyerték meg a pert (ha jól tudom). Az ausztráliai operaház tervezőjét csak a biztosítás mentette meg az adósok börtönétől. A tervező, Jørn Utzon 1966-ban "műszaki, politikai és pénzügyi problémák miatt visszavonult."¹¹ Aki azt állítja, hogy Ausztráliának megérte az építkezés, hiszen – azóta - emblémájává vált az épület, gondoljon bele: a kontinensnyi ország minden jelentős városában állhatna ma egy-egy operaház vagy színház abból a pénzből. S hány ezren művelődhetnének és dolgozhatnának ezekben az intézményekben évtizedek óta, gazdagodva és gazdagítva hazájukat.

Mostanra mintha változna a helyzet.

A legutóbbi hír a Metszetben jelent meg (2017 őszén), a Foster Iroda pervesztéséről a kétszeresébe került szállodaberuházás ügyében.

Annak idején, amikor a Városépítési Tanszéken voltam ösztöndíjas (1980-82), s végre hozzájutottam sok szakirodalom tanulmányozásához, igen meglepett a német (akkor nyugat-német) folyóirat, az állami és önkormányzati beruházásokra kiírt pályázatok eredményét ismertető Architektur + Wettbewerbe tanúsága szerint az építészek csak egy kivitelező céggel együtt pályázhattak (amelyek felelősséget vállaltak, hogy a kiírásban szereplő összegért és határidőre a beruházás megvalósulhat). Akkor, ismerve a magyar kivitelező ipar sajátosságait, ez olyannak tűnt, ami megöli a remek ötleteket és az építészeti szabadságot erősen korlátozza. Ma, látva, ami körülöttünk zajlik, egyre inkább megértem ennek jelentőségét, sőt szükségességét. Természetesen vannak különbségek: azok a pályázatok iskolákról, városi könyvtárakról szóltak, s nem „ikonikus” épületekről, soha nem látott „csodákról”.

Sokan vannak, akik azzal érvelnek, hogy ezek az épületek jelképeivé váltak a városoknak és az országoknak, s így értelme volt a nagy álmoknak. Erős kétségeim vannak ezzel az érvvel kapcsolatban, mert néhány véletlenszerű esetből nem szabad általánosítható következtetést levonni. S azt is hozzátenném, hogy a fentebb említett esetekben azt az eredetiséget és a helyre utaló „szellemet” sem látom a városligeti tervekben meg a Kopaszi - gát környékén, mint ami Sidney-ben, a tengerparton, a kikötők világát megidéző tető kelt az emberben.

Az ország egykori, első országos főépítésze lelkes írással próbálja dicsérni a Lágymányosi öböl szomszédságába tervezett 120 méter magas irodaházat (és általánosságban is bátorít ilyenek építésére).¹² Cikkében a párizsi Eiffel toronyra hivatkozik, arra, hogy a kortársak milyen értetlenséggel fogadták, s később mégis a város jelképévé vált. Felettébb érdekes, hogy még véletlenül sem a Montparnasse-toronyra (1969-72) hivatkozik (ami pedig sokkal jobban összevethető a Lágymányosra elképzelt álló „gyufaskatulyával”¹³), ami oly mértékben kiverte a biztosítékot a város lakóinál, hogy azt követően hosszú évekig nem épült másik a francia fővárosban. A híres – hírhedt La Défense - negyed évtizedekkel később sem Párizs közigazgatási területén épült fel, hanem azon kívül. Feltehetően a politikusok és a projectben érdekeltek tudván tudták, hogy nem szabad ingerelniük a város polgárait. Az Eiffel-torony jellegzetes alakjával és nem egy magáncéghez, hanem a városhoz kötöttségével szöges ellentéte a sorozatban gyártott magas épületeknek.

Sok építész és várostervező vallja, hogy a megrendelő tudja, hogy mit csinál, s a tervezőnek nem kell ezzel foglalkoznia, hanem csupán a legjobb és legszebb formát kell megtalálnia annak megvalósításához. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteniük: a politikusok és a pénz emberei nem az igazi megbízók, hiszen a városok nem nekik épülnek, hanem a társadalomnak. Ők már rég az örök vadászmezőkön lesznek, amikor építményeik még mindig rútítják településeinket. 23 évig egy öreg állólámpás autóval jártam az utakat. Az autószerelők mondták: akkor még autókat gyártottak, ma profitot termelnek a gyárak (utalva az újabb típusok kevéssé időállóságára, gyakori problémáira).

Az írástudók felelőssége éppen abban áll, hogy ne szolgai módon, pláne ne nagyravágyásukra apellálva teljesítsék a feladatokat, hanem a közjavak iránti figyelemmel és az ehhez szükséges megalapozott tudással. Tapasztalatom és a tudomány szerint az erőfitogtatás éppen a személyiségzavar, az önértékelés problémájának következménye. Egy erős és önmagában bízó nemzetnek, országnak nincs szüksége, hogy rendre „Közép-Európa legmagasabb, legszélesebb, leghosszabb völgyhídját” (Kőröshegy), a „Világ leghosszabb kosárfül alakú hídszerkezetét” (Pentele-híd Dunaújvárosnál, ami „Magyarország egyik legdrágább hídja”), stb. építse meg, vagy éppen óriásplakátokon hirdesse magáról, hogy „erős és független állam.”

A feladatok adják magukat, nem érdemes sem elébe szaladni, sem lemaradni arról. Sokszor az építészek és mérnökök maguknak nehezítik a feladatot (extra és ezzel összefüggésben drága megoldásokkal), többnek akarnak látszani maguk is, mint amik. Egy épületnek és egy mérnöki létesítménynek egyszerűen annak kell megfelelnie, amire készült. Természetesen nem a silány, „éppen-hogy” megoldások mellett szólok, hanem a feladatot jól megoldó, de sallangmentes megoldásokért. Egy épület ne játsszon fényjátékot, ne villogjon éjszaka, ne akarjon természetes dombvonulatot formálni (hisz pl. Budapesten tucatszám magasodnak a dombok és a hegyek). Legyenek egyszerűen (nem funkcionalista, hanem) jól funkcionáló, tartós és szemet gyönyörködtető, harmonikus épületek, házak, otthonok.

Az etikus magatartás azt is megköveteli, hogy olyan anyagokat és szerkezeteket használjunk, amelyek megfelelnek a célnak. Ne olyan mediterrán mészkővel burkoljuk az úttestet, amelyikről csak a szállító állítja, hogy fagyálló és kellően teherbíró, ne lézerrel érdesített kővel burkoljunk közterületet, mert a csapadék és a fagy semmibe veszi az ilyen extra, „finomkodó” megoldásokat, ne a belsőben alkalmazott kerámialapokkal burkoljuk a járda egy részét (hogy a kinn és a benn összekapcsolódjon), mert a lakosok nem felkészültek a korcsolya nélküli dupla Lutzokra. Általában fogadjuk meg Borges tanácsát, ne fogadjuk el azt jónak, amiről a gyártó állítja ezt (ő egy „képzelt világról” írja ezt a valóságot átjáró naivságot).¹⁴ Ne légből-kapott elveknek akarjuk megfeleltetni épületeinket és épületegyütteseinket, mint pl. a „transzparens építészet”, ami alapján sorra épülnek az üvegfalú irodák, s az ott dolgozók kemény erőfeszítésekkel tudják csak árnyékolni a helyiségeket, hogy lássák a monitorokat, a képernyőket. Ne kísérletezzünk az emberekkel, az őket szolgáló épületekkel! Az orvostudomány már eljutott oda, hogy a gyógyszereket nem embereken kezdik el kipróbálni. Javaslom ezt megfontolni az építészeknek, mérnököknek és a beruházóknak, politikusoknak egyaránt.

Befejezésként csak megismételni tudom a bevezető gondolatot: „Kevesebb esztétikát, több etikát!”

Körmendy Imre
Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke

1 Megnyílt a VII. Nemzetközi Építészeti Biennále Velencében, Kulturgrund, 2000. június 19. hétfő, 00:00

2 Több ezek közül olvasható Borvendég Béla: Architektura quo vadis? c. könyvében. TERC Kiadó, Bp. 2005.

3 Vadász György: Borvendég Béninek. 2014. 02.05. Vadász és Társai Építőművész Kft.

4  Jan Gehl: Élhető városok, TERC Kft, Budapest, 2014.

5 A kifejezés kölcsönzés Borvendég Bélától.

6 Deyan Sudjic: Épület-komplexus, HVG Könyvkiadó, Bp. 2007.

7 Új Magyar Építőművészet, 2002/1. szám

8 berlin2010.blog.hu/2010/06/12/daniel_liebeskind_zsido_muzeum_berlin_1999

9 A szerző kételkedik abban, hogy a Budapesten, több épületen is felépített kifelé dőlő falak – leginkább Erick van Egeraat tollából származókon – Berlinben nem lettek volna kivitelezhetők. De egy ingatlanfejlesztő szóbeli közlése szerint egy ilyen extrákkal ékeskedő ház a többszörösébe kerül, mint egy „normál” épület.

10 CF elnevezése a „mutatványos építészet”.

11 A világháló információi szerint. https://hu.wikipedia.org/wiki/Sydney-i_Operah%C3%A1z

12 Fegyverneky Sándor: Merjünk kicsik lenni. Magyar Idők, 2017. szeptember 14.

13 L. Mumford: Város a történelemben, Gondolat, 1985.

14  Borges, Jorge Luis válogatott művei, A halál és az iránytű/Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, Bp. 1999.