Kié a Vár?
Ilyen nagyságrendű ügyekkel, magával az építészettel nem kéne trükközni.
Vargha Mihály írása az ÉS 2009. január 2-i számában jelent meg.
Hatalmi villongások történnek a Vár körül, a nyilvánosság kizárásával. Ezért is írtam várügyi építészeti gyorsjelentést (Rosszabb egy divatmajomnál?, ÉS, 2008/46., nov. 14.), melyre ketten is reagáltak a visszhang rovatban (Kard Aladár: Budavári Endlösung; Földényi F. László: Divatmajom?, ÉS, 2008/47., nov. 21.). Tekintsünk vissza jóval korábbra: 1960 körül született elhatározás, hogy a palota kulturális céllal állíttassék helyre, s persze maradjon meg az északi polgárváros lakófunkciója, intézményekkel tarkítva. A program nem fejeződött be, kirívó elmaradás a Várkertbazár rekonstrukciója, s még mindig várjuk, hogy történjék valami a Dísz téren az egykori Honvéd Főparancsnokság épülettorzójával. A rendszerváltozást követően a régi programban történt változás. Föltelepült a kerületi önkormányzat, és sok-sok tervvázlat, tanulmány született arra, hogy állami hivatalok is a Várban kapjanak helyet. Ezekből egyetlen elem valósult meg: a miniszterelnöknek újjáépítették a Sándor-palotát. Ám a 2002-es választások után fordulat következett, államelnöki rezidencia lett belőle.
A Dísz tér-Szent György tér között álló maradvány felhasználásával a kormányzat kulturális és idegenforgalmi központot kíván létrehozni, mely alkalmanként az elnöki palotát is szolgálja. Kis Péter építész 2005-ben arra kapott megbízást, hogy készítsen engedélyezési tervet pályázaton díjazott (nem I. díjjal jutalmazott!) munkájából. Nyilvánvaló, hogy ha a Kerületi Építési Szabályzat (KÉSZ) módosítására lett volna szükség ahhoz, hogy terve megkaphassa az építési engedélyt, akkor még a továbbtervezés előtt feltétlenül ágálnia kellett volna a KÉSZ változtatásáért. Ha pedig az épület belső tartalma, a funkció nincs kellő mélységben kidolgozva, akkor azt számon kell kérnie megbízóján. A tervezés mindig iterációs, közelítő folyamat, ebben van az igazi „művészet". A kiemelkedő építészek nem primadonnák, hanem komoly hadvezérek, akik a legfőbb csatának a kivitelezést tekintik, és tisztában vannak az addig elvezető tervezési folyamat csínja-bínjával is.
Jó lenne másféle körültekintéssel, a „lakosságot" sokkal jobban tájékoztatva folytatni e műveleteket. Az építészet nyilvános cselekvés, minden esetben érvényesülnie kell benne a köz érdekeinek is. A nyugat-európai országokban valamikor a nyolcvanas években kezdték lefektetni az úgynevezett építészetpolitikai irányelveket, amelyek kivétel nélkül hasonló megállapításokkal kezdődnek. Néhány éve a folyamat megindult hazánkban és a környező országokban is. De mintha az élet mifelénk egy pillanatig sem akarna erről tudomást venni. (Az igazsághoz tartozik: Szőke Balázs - aki új vezető a Budavári Kht-nál, mely e nagyberuházás megrendelőit képviseli - december 1. óta több internetes hozzászólásban pótolni próbált pár olyan információt, melyeket szerencsésebb lett volna jóval korábban nyilvánosságra hozni.)
A Várnál Zoboki Gábor novemberben került képbe, Kis Péter tervezőtársaként: mintha bűvészkalapból húzták volna elő a legújabb tervváltozatot. Zoboki kiváló kapcsolatokat ápol mind a mai kormánykörökkel, mind a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjével személyesen. Feltételezem, hogy a szerepe a vári tervben ennek is köszönhető... Miközben ő előbb szakértőként már föllépett, véleményezte Kis tervét. Ennél rosszabb konstellációt nehéz elképzelni, csak két példa. A Lauder Javne Alapítványi Iskola (1996, Budakeszi út) pályázatgyőztes, engedélyezett tervéről Virág Csaba építész adott szakértői véleményt, miszerint megépítése túl bonyolult és költséges - majd ő lett a megépült változat tervezője. Vagy a Spenótház átépítése a Roosevelt téren, amikor a Mesteriskola hallgatói nyertek pályázatot, majd a nekik céges hátteret, „segítséget" nyújtó mester, Turányi Gábor irodájának nevét a fiatalok meglepetve fedezték föl az építkezés tábláján - az övéket mellőzték (V. M.: Nyúlós, lenyúlós történet, ÉS, 2007/21.). A két eset a nyilvánosságban nem sokat szerepelt, a vári épület terve lesz az, ami áttöri az ingerküszöböt, sajnos nem úgy néz ki, hogy a minőségével, a nagyszerűségével. Inkább arról olvashatunk, hallhatunk hetek óta, hogy a dolog meghiúsul. Ilyen nagyságrendű ügyekkel, magával az építészettel nem kéne trükközni.
Vargha Mihály írása az Élet és Irodalom 2009. január 2-i számában jelent meg.
