Kincs, ami Linz

Linzben ez a kettős, a városi identitások újragondolásával is összefüggő probléma – a közterek jelentésvesztésének megakadályozása, illetőleg a (sokszor kínos) történelmi közelmúlt nyomainak felfejtése – a 2009-es programok egyik kiemelt pontja lett. Szijártó Zsolt írása a linzi EKF-év építészeti vonatkozásairól.

Mintha egy újhullámos cseh filmből látnánk részleteket – ismerős, ahogyan egy tűzoltózenekar játszik nem túl nagy meggyőződéssel, kicsit hamisan valami monarchiabeli időkből származó dallamot, miközben a borongós, szeles időben önbizalomhiánytól nem szenvedő politikusok ügyködnek egy széles árok fölött.

Ismerős az is, ahogy a média némi fáziskéséssel érkező képviselői számára újra és újra belemerítik lapátjaikat a felhalmozott földkupacokba, ám itt véget is ér minden hasonlóság. A videó 2007 március elsején a linzi Ars Electronica Center alapkőletételén készült, két évvel azután, hogy biztossá vált, 2009-ben Linz kapja meg az Európa Kulturális Fővárosa címet. A bécsi Treusch architecture által tervezett központot 2009. január 2-án, határidőre pontosan átadták.

A 30 millió euróba került épület esete meglehetősen jól szemlélteti Linz viszonyát a kulturális főváros címhez. Például az intellektuális bátorságot. Maga a történet ugyanis pontosan 30 évvel azelőtt kezdődött; 1979-ben (!) fogalmazódott meg az a gondolat, hogy Linz nem túlságosan jó imázsán – amely a komor iparvárosi jelenhez és még komorabb nemzetiszocialista múltjához kapcsolódott – úgy lehetne javítani, ha a város egy radikálisan új területen – a digitális kultúra, a kortárs művészet és az új számítógépes technológiák még csak formálódó határfelületén – pozicionálná magát újra. Aztán a módszerességet – az elmúlt évtizedek szisztematikus munkája révén létrejött egy Európában sok szempontból egyedülálló, nemzetközileg jegyzett kutatási-fejlesztési központ. Archívuma, digitális művészettel foglalkozó gyűjteménye a legnagyobbak közé tartozik a világon, és projektjeiben egyre sikeresebben kapcsolja össze a művészet, a tudomány és a gazdaság megközelítésmódjait. Sőt: késő nyáron, kora ősszel megrendezett éves fesztiváljai már a város turisztikailag is jövedelmező rendezvényei közé tartoznak.

A hatalmas, átlátható üvegfelület sugallja az épületben folyó tevékenységek transzparenciáját, illetőleg azt a nyitottságot a város, a városlakók felé, amelyet a központ vezetője, Gerfried Stocker médiaművész interjúiban is hangsúlyoz: fontos feladatuknak tekintik, hogy a központ a különböző helybeli csoportok számára magától értetődő találkozási hellyé váljon. És mutatja a helyi politika realitás-érzékét, amely felismerte, hogy ez a kulturális-művészeti intézmény jelentős szerepet játszhat a város újrapozicionálásában, ezért Franz Dobusch (SPÖ) a város szociáldemokrata polgármestere beszédeiben nem győzi összekapcsolni Linz és az intézmény nevét, sőt a puszta szavakon túllépve sikeresen lobbizott az új épület felépítése érdekében, EKF-költségvetésen kívüli pénzeket is felhajtva.

A város struktúraváltása, a földrajzi térben elfoglalt helyének újragondolása a világban zajló folyamatok naprakész ismerete mellett főleg attól függ, hogy képes-e a helybeli elit reálisan felmérni a város helyzetét, állapotát. A linzi előkészületek sorából kiemelkedett az a többéves vitasorozat, amely a városfejlődés lehetséges irányairól, ehhez kapcsolódóan a közterek szükséges átalakításáról zajlott már 2005-től kezdve.¹ A több helyszínen (Linz mellett például Bécsben) megrendezett szakmai beszélgetéseken, konferenciákon, workshopokon, kiállításokon a helybeli résztvevőknek (építészeknek, városkutatóknak, művészeknek, kulturális területen dolgozóknak) nemzetközi szakembereknek (többek között Shumon Basar, Roemer van Toorn, Angelika Schnell építészet-kritikusoknak) a segítségével sikerült elkészíteni egy pontos és józan helyzetértékelést. E munka egyik kézzel fogható eredménye – a számos, a várossal (múltjával és főleg jövőjével) foglalkozó kiadvány mellett – egy városszociológusok, urbanisztikai szakemberek, statisztikusok által jegyzett városatlasz (Linz-Atlas. Zur Lebensqualität hier und anderswo Arlt, Peter; Broquard, Dimitri; Voegeli, Jonas (Hrsg.) 2009). A táblázatokba foglalt, számokon, diagrammokon keresztül láthatóvá tett várostükör arra a kérdésre keresi a választ, hol van az igazi helye a városnak – túllépve a saját pozitív vagy negatív előítéleteken, sztereotípiákon. S a hűvös, távolságtartó tükör pontosan megmutatja, hogy Európa többi városával összevetve a mindennapi élet legkülönfélébb területén (a kultúrától a közlekedésig, az iskolázottságtól a környezetig), milyen a városlakók különböző csoportjainak életminősége Linzben. Ebben a közegben – azaz nyilvános viták sorozatában² – alakultak ki a linzi 2009-es év főbb koordinátái, egyebek mellett a köztérfejlesztések alapvető paraméterei is.

„Aki a városi identitásról beszél, vagy fantazmát kerget vagy egy elterjedt közhelyet idéz fel. Mert minden valódi város lényege a sokféleség, a különbözőség – sőt az ellentétesség – s ezért is abszurd egy identitás (vagy kép) hozzákapcsolása a városhoz mint olyanhoz”. ³ Mintha ezt – az előkészítő éveket summázó – megállapítást példáznák a linzi köztereken lezajlott átalakulások. Ugyanis Linz városképét, mind az egyes közterek vizuális megjelenését, mind a városszerkezet egészét, alaposan átformálta a 2009-es év, illetve a megelőző szűk évtized. A különböző léptékű térátalakítások hol radikálisan beleavatkoztak a város szövetébe, új központokat hoztak létre, hol pedig csak apró, alig észrevehető és temporális változtatásokat hajtottak végre a nyilvános térben. Nem egy meghatározott üzenetet kívántak megfogalmazni, hanem a városban jelenlévő kulturális sokféleség, különböző, egyszerre lehetséges városi identitások megfogalmazására törekedtek. ⁴

A nagyobb léptékű változások nem a történelmi városközpontban zajlottak, hanem az addig inkább árvízvédelmi senkiföldjének, vagy ipari területnek tekintett (kikötőknek, gyáraknak helyet adó), ám a város szerkezetében, vizuális megjelenésében központi szerepet betöltő Duna-parton. Az utóbbi évtized nagy, reprezentatív kulturális-művészeti épületei pontosan itt, a folyó két partján, az 1940-ben létesített Niebelung- és a vasúti híd közötti területen kaptak helyet, szervesen felhasználva a víz által nyújtott lehetőségeket. Amíg korábban csak a Heikki Siren finn építész által tervezett, és 1974-ben átadott – és a város híres szülöttéről Bruckner-háznak elnevezett – modernista koncertterem állt ezen a területen, addig 2003-ban a tőszomszédságában megépült a Lentos (Linz régi nevét hordozó) kortárs művészeti múzeum. Ezt szinte azonnal követte a másik parton, a bevezetőben már említett Ars Electronica Center, amely már hajó alakú formájánál fogva is szervesen kapcsolódik a folyóhoz.

Az egymásra sokszorosan utaló, csupa üveg épületek sajátos kulturális-művészeti hidat alkotva kötik össze a város két részét, miközben a megvilágításnak, a felületen tükröződő, állandóan változó vízfelületnek, a folyóra biztosított szabad kilátásnak egyaránt fontos szerepet juttatnak. Az új kulturális létesítményeknek ugyanakkor két fontos, a köztér-használatot is befolyásoló következményük volt. Egyrészt módosították a történetileg adott városszerkezetet, létrehoztak egy új, modern városközpontot a meglévő mellett, amely tematikailag, látványát, funkcióját tekintve meglehetősen egységes. A folyóparti promenádon a művészet fogyasztásának új, reprezentatív, nemzetközi összehasonlításban is jelentős terei jöttek létre. Ám a művészet nem zárkózik el az újonnan kistafírozott intézményekbe, hanem természetes módon használja fel az újonnan kialakított köztereket; annál is inkább, mert a hely valósággal felszólít új művészeti formák – installációk, alkalmi performanszok, akciók – kreatív kitalálására.

A köztérhasználatot befolyásoló másik fontos tényező, hogy ezek az épületek újraalkották az „éjszakai város” fogalmát. Az Ars Electronica Center homlokzatát borító összesen 5100 négyzetméter LED, illetőleg a Lentos állandóan változó, a pillanatnyi időjárás által vezérelt esti megvilágítása mindennapos fény-installációkká változtatják ezeket a helyeket, melyek így esti séták, éjszakai rendezvények kitüntetett célpontjaivá váltak, sőt – a linzi városkép turista-képeslapokon rögzített elmaradhatatlan kellékei lettek.⁵

Teljesen más, ellentétes elvekre épülő köztérstratégiák helyszíne a történeti városközpont. A városközpontok kiemelt szerepét Roland Barthes, francia szemiotikus máig érvényesen foglalta össze egy 1970-es években született írásában: „Noha különböző – sőt ellentétes – sztereotípiák léteznek egy városról, ám a felszínen megfigyelhető egy privilegizált, hegemóniára törekvő sztereotípia-típus, ami a legszembetűnőbb, vagy amit a többség hangoztat. Ennek helye mindig a város központja, a központ, mint az igazság helye, ahol »az igazsággal találkozhatunk, s a realitás is nagyobb tömegben van jelen«„.⁶

Linz hatalmas, egykor piactérként szolgáló, barokk főtere hasonló problémákkal küzd, mint világszerte a közepes nagyságú városok történetileg kialakult, majd a különböző felújítások során muzeális jelleget öltő központi területei. A városközpontok szerepe ugyanis az elmúlt évtizedben jelentősen megváltozott: míg korábban elsősorban a városban élők összetartozását, illetőleg magát a várost megjelenítő színterek voltak, mára szinte kizárólag a turizmus és a fogyasztás helyszíneivé alakultak át; a korábbi élénk, sokféle városi életnek csupán sablonos, hamar unalmassá váló szimulációit hozva létre. Az általános problémához Linzben még egy helyi adottság is társult, a linzi városközpont ugyanis magában foglalja a nemzetiszocialista múlt építészeti emlékeit.

Ismert, hogy Linz mint Hitler gyermekkorának színtere, kivívta azt a kétes elismerést, hogy bekerülhetett a Führer öt kedvenc városa közé. Ennek megfelelően a Berlint is teljesen átszabni kívánó birodalmi főépítész, Albert Speer jóváhagyó támogatásával monumentális, ám torzóban maradt tervek készültek a belváros átépítésére. A Roderich Fick által jegyzett, s jelenleg az egyetem művészeti karának helyet adó hídfőépület azonban elkészült, s uralja a tér Dunára néző részét. Linzben ez a kettős, a városi identitások újragondolásával is összefüggő probléma – a közterek jelentésvesztésének megakadályozása, illetőleg a (sokszor kínos) történelmi közelmúlt nyomainak felfejtése – a 2009-es programok egyik kiemelt pontja lett. Több projekt is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyan lehet újra olvashatóvá tenni a várost, milyen kulturális technikák segítségével lehet „rávenni” az elnémult/elnémított épületeket, tereket arra, hogy elmondják saját múltjuk és jelenük történeteit, s hogyan lehet a városlakók, és a városba látogatók számára felkínálni ezen történetek megismerését. Teljesen más léptékű beavatkozások történnek itt a város-szövetben, hiszen nem új épületek létesítéséről, közterek átépítéséről van szó, sokkal inkább a fizikai-földrajzi helyekhez-helyszínekhez kapcsolódó szövegekre, egykori és kortárs jelentésekre, illetőleg ezek értelmezésére helyeződik a hangsúly.

A linzi kulturális fővárosi év talán legfontosabb és legizgalmasabb projektjei pontosan e finom hangolású köztér-átértelmezésekhez kapcsolódnak: a berlini Hito Steyerl médiaművész által megvalósított projekt példaértékű a tekintetben, miképpen lehet egy épület (konkrétan a Fick-féle hídfő) építéstörténetét felhasználni arra, hogy egy letűnt, elfelejtett társadalomtörténeti korszak, a 40-es évek dermesztő világa újra bekerüljön a városi emlékezetbe. Az építkezés kortörténeteit elmesélő szövegek, a falakon elhelyezett különböző térképek, feliratok, a kiállítótárlókban bemutatott, múzeumi látványosságá változtatott faldarabok éppúgy megszólítják a látványosságot vadászó turistákat, mint a teret korábban rutinszerűen használó városlakókat is.⁷

A művészettörténész-kurátor Dagmar Höss, a kultúrakutató Monika Sommer és a történész Heidemarie Uhl közös munkája az In situ elnevezésű temporális kiállítás ugyancsak a „városi emlékezethelyek” tematikájára épít. Az akciósorozat az 1938 és 1945 közötti náci terror 65 linzi stációját idézi fel – hasonlóan a Gunter Demnig kölni művész, Stolpersteine („Botló-kövek”) ⁸ most már országhatárokon átnyúló, s egészen Pécsig elérő kezdeményezéséhez – közvetlenül az utca kövezetére írva. A városbeli séták során a legkülönfélébb településrészeken találkozhatunk ezekkel az aszfaltra fújt, graffiti-szerű, SMS-rövidségű német és angol nyelvű szövegekkel, amelyek helyspecifikusan felidéznek egykori életeket, tragikus történéseket, egy erőszakrendszer irracionális logikáját, s eközben – az emlékezet működéshez hasonlóan – lassan fakuló nyomokat hagynak a városi térben.

Egy hasonló kiindulópontot választ a művészeti igazgató, Martin Heller, illetőleg két munkatársa, a belsőépítész Christine Weisser és Julia Stoff által jegyzett Történetek Háza projekt is. A város központjában, a Pfarrplatzon található, szépen felújított, de évek óta üresen álló kétszintes ház egy kísérlet színterévé válik. A belső terekben berendezett alkalmi kiállítás termeiben a városlakók, a művészek, s az alkalmi kiállítás-látogatók megtekinthetik, s elolvashatják, milyen, a lakók mindennapi életéhez szorosan kapcsolódó történeteket hordoznak a lakóház különböző helyiségei. És a szobákban, a még üres vagy félig telt terekben bolyongva alkalom kínálkozik arra is, hogy a látogató saját történeteivel szőhesse tovább ezt a láthatatlan, finom szöveg-szövetet.

A harmadik, jellegzetes köztér-átalakítás még áttételesebb, még kevésbé ragadható meg közvetlenül, a konkrét fizikai tér szintjén. Ez a kezdeményezés a közterek vonatkozásában nem az olvashatóságra, hanem a városi élet minőségét meghatározó érzéki ingerekre, főleg a városi mindennapok akusztikájára helyezi a hangsúlyt. A kiindulópont ebben az esetben is egy Linzben régóta jelenlévő tradíció, amely elsősorban a zenére épül, s szorosan összekapcsolja a közterek használatával. Ez a hagyomány ugyancsak 30 éve, 1979 szeptemberében kezdődött, amikor az I. Ars Electronica megnyitásakor a város szülöttének, Anton Brucknernek egyik szimfóniája szólalt meg a város központi területein elhelyezett hangszóróból. Ez az évről évre megismétlődő, Klangwolkének („hangfelhőnek”) nevezett zenei fesztivál mind kiterjedtebbé vált (mára már külön gyermekszekció is működik), az élő zene pedig egyre nagyobb decibelekből álló felhőt hoz létre a város felett.

A köztér és a zene közötti szerves kapcsolatot, illetőleg a városbeli élet akusztikai dimenziója iránti érdeklődést használja ki a Hörstadt Linz-projekt, amely úgyszintén végigvonul az egész évadon. A többféle – képzőművészeti, tudományos, várospolitikai – aktivitást is magába foglaló programok arra törekednek, hogy a városlakókat és a városba látogatókat érzékennyé tegyék a mindennapi élet e fontos, ugyanakkor legtöbbször mégis meglehetősen rejtve maradt területe iránt.

Az egyik legélesebben felvetődő kérdés, hogy miképpen lehet védekezni a modern városi életre jellemző lárma, a hangkavalkádok, a kényszerűen elszenvedett mindennapi zajszennyezéssel szemben. Erre a problémára elsősorban különböző akciók hívják fel a figyelmet – így az amerikai lármaellenes International Noise Awareness Day német változatának megszervezése, illetőleg csatlakozás a skót művész, popzenész Bill Drummond által – többek között a zeneszerző Jonh Cage inspirációjára – életre hívott No Music Day-hez. Ebben a témakörben mozognak a Linz egyik régi mozi-épületében, a Ruhepool Centralkinoban naponta vetített filmek, illetőleg megtartott előadások, amelyek fő témáiként az érzékelés, a hallás átélhetősége szolgál.

Ezzel párhuzamosan a várospolitika területén („policy”) is jelentős aktivitások indultak el: a közelmúltban helyi politikusok és civilek közösen kezdeményezték egy önszabá-lyozó előírás-gyűjtemény (az ún. „linzi charta”) létrehozását, amely rögzíti a közterek kívánatos akusztikai szerkezetét, a használat főbb szabályait. A dokumentumhoz természetesen szabadon csatlakozhatnak a problémát fontosnak tartó városok.

Az egyik sétálóutcán, a szépen felújított házak között kóborolva, a turista-rengetegen utat törve, a kövezeten egy magyar feliraton akad meg a szem: „Üdvözöljük”. Némi utánjárással kiderült, hogy az utca lakói is a maguk módján hozzá akartak járulni a kulturális fővárosi év sikeréhez. Ezért a házaik előtti köztéren a városban jelenlévő nyelvek mindegyikén köszöntik a feléjük tévedt idegent. Saját elhatározásból és pénzből. Csak mert ez így szokás...

Szijártó Zsolt 

megjelent az ECHO Kritikai szemle, Pécs 2009. júniusi számában 

¹ Az előkészítő munka során megfogalmazódó terveket részletesen bemutatja Somlyódy Nóra írása.

² Az egyik fő animátor, Peter Artl szociológus az előkészítő évek feladatairól ezt írta: „Az olyan városok, mint Linz vagy Graz, noha jelentős mennyiségű művészeti terméket állítanak elő, de szinte teljességgel hiányzik belőlük mindenféle kritikai diskurzus. Persze, mindenki ismer mindenkit, ami nem teszi könnyűvé a dolgot. Nem szoktuk meg a kritikát, s nem is tanultuk meg, hogyan kell bánni vele. (Arlt, Peter – Judith Laister (hg.): S.U.P. Beiträge zu Aktionen im öffentlichen Raum. Graz, 2005.

³ Arlt, Peter: Aktuelle Kunst in Graz. Wien, 2003.

⁴ Ebbe az elképzelés-rendszerbe helyezhető el a linzi újrapozicionálás célja: az tudniillik, hogy 2015 körül a legérdekesebb osztrák várossá szeretnének válni.

⁵ A nagy léptékű térátalakítások másik helyszíne a főpályaudvar környéke – először az osztrák vasút Bahnhofsoffensive programja keretében az állomás újult meg, aztán a város európai uniós hitelekből rendezte a környéket. 2007-ben pedig elkészült a különböző oktatási, közművelődési célokat szolgáló helyi tudásközpont, a Wissensturm.

⁶ Roland Barthes: Szemiológia és városkutatás. In: 2000. 2005/május.

⁷ A projektet részleten ismerteti György Péter: Múzeum- kritika. Linz, Nádas Péter, Hito Steyerl In. Élet és irodalom. LIII. évfolyam 13. szám, 2009. március 27.

8 A projektet részletesen bemutatja a művész által jegyzett honlap.