Kiyonori Kikutake „Víziváros” tervei – A Metabolizmus múltja, jelene és jövője (6.)

Nyilas Ágnes cikksorozatának 6. részéből megismerhetjük Kiyonori Kikutake „úszó födém”-koncepciójára alapozott, „lebegő” tengeri város-vízióit, ezek fejlődését és kapcsolatait a korábbi „Toronyalakú közösség”-tervekkel, valamint ezen települések meghatározó sajátosságát, a növekedésnek a sejtosztódás analógiájára elképzelt folyamatát.

Kikutake számtalan „víziváros” tervet készített 1958-től egészen az 1990-es évek végéig. A „víziváros” az előző fejezetben bemutatott „Toronyalakú közösség” szociálutópiájának részletesebb kibontása és áthelyezése egy új színhelyre – a tengerre – a „mesterséges építési terület” gondolatának áttranszformálásával. Bár a tengeren létesített „mesterséges építési terület” gondolata nagyon hasonlít Tange öböl-terveinek utópisztikus ötletéhez, Kikutake korai „víziváros” terveinek konkrét helyszíne ismeretlen, valamint szociális és politikai felhangjuk is jóval nyilvánvalóbb, mint a Tange-terveknek. Ez a felhang aztán a későbbi „víziváros” tervekben háttérbe szorul, és az építészeti formakeresés motivációja veszi át a helyét. A „víziváros” tervek közül  kiemelt jelentőségű az 1975-ös Aquapolis terve, amely a Világ első úszó pavilonjaként épült meg a nemzetközi okinawai tengeri kiállításra. Az ezután készült „víziváros” tervek viszont fokozatosan eltávolodtak a Megastruktúra koncepciójától, míg az Aquapolis előtti tervek között is csak az 1968 előttiek, név szerint az 1958-as „víziváros”, az 1960-as „víziváros” (ismertebb nevén Unabara), valamint az 1963-as „víziváros” tervek azok, amelyek a „mesterséges építési terület” tengeri változatán, az „úszó födém” (Floating Platform) gondolatán alapultak.

Az „úszó födém” koncepciója

A Kikutake által kigondolt „úszó födém” valójában nem más, mint egy – vagy néha több – hatalmas vízszinetes födémlemez, amely a különböző technikai megoldásoknak köszönhetően „lebeg” a vízen. Az 1958-as „víziváros” tervhez mellékelt rajzon Kikutake részletesen ismerti az „úszó födém” technikai megvalósítására tett öt különböző javaslatát, amelyek a szerkezet súlya és a felhajtóerő közötti egyensúly megteremtésének módjában különböznek egymástól. Az egyik prototípusban kisebb három-, illetve hatszög alapú hasábokat sorakoztatott szorosan egymás mellé, az első ábrasoron vízszintes (i), a negyedik ábrasoron pedig függőleges (iv) irányban. Itt vagy a hasábok oldalai és metszetei alkotják az „úszó födém”-et, vagy pedig a vízszintesen elhelyezett, különböző egyenes és hullámos födémlemezek, amelyeket a függőleges hasábok tartanak. Ezzel szemben a másik prototípusban nagy térfogatú vízszintes (ii) illetve függőleges hengerek (iii) , valamint nagy térfogatú gömbök (v) – mint hatalmas bóják – felelősek az „úszó födém” felszínen tartásáért, amelyek belsejében különböző városi funkciók kapnak helyet. A második ábrasoron (ii) az „úszó födém” egy vízszintes födémlemez, amelyet részben a csigavonalban vagy háromszögű hálóban egymáshoz kapcsolódó úszó gömbök, illetve hengerek, részben pedig a felületi feszültség és a felhajtóerő tart közvetlenül a víz felszínén. A harmadik ábrasoron (iii) az „úszó födém” egy kikönnyített vízszintes lemez, amit a vízszintes hengerek sorából képzett gyűrű vesz körül, és a hatalmas függőleges keszonok valamint a kisebb gömbalakú bóják tartanak a felszínen. Az ötödik ábrasor (v) hatalmas gömbalakú bójái viszont „különálló környezeti egység”-ekként értelmezhetőek, amik függőleges közvetítőtengelyek segítségével tartják az „úszó födém”-et a vízen. Kikutake korai „víziváros” tervei ezeknek a technikai megoldásoknak a kombinációian alapulnak. Az 1958-as „víziváros” terv például alapvetően a harmadik és az ötödik ábrasoron bemutatott megoldásokat veszi alapul kisebb-nagyobb módosításokkal. Habár a fent említett technikai megoldások különbözőek, közös vonásuk mégis a természetből vett hasonlat, ami egyben Kikutake Megastruktúrájának megkülönböztető jegyeként is értelmezhető.

Az első „víziváros”

Az 1958-as „víziváros” egy úszó ipari város, koncentrikus kompozícióval. A kompozíciót keretező 12 db gömb alakú bója – amit Kikuatke „kombinát”-ként emleget – tartalmazza az ipari funkciókat, összesen 1.000.000 m2-en. Ez egyben a legfontasabb része a tervnek, mert a növekvő város további szerkezeti elemei is innen „születnek”. Hat henger alakú vízalatti torony - a „Toronyalakú közösség” kifordított változata - tartalmazza a lakófunkciókat az összesen 50.000 fős lakosság számára. Minden egyes toronyban a dupla henger alakú vasbeton falak zárják közre a közlekedés különboző csatornáit. A lakókonténerek a toronypalást belső felületéről „nőnek ki”, és a hatalmas központi térre néznek. A „Toronyalakú közösség”-gel ellentétben viszont a terv nem tartalmaz semmilyen utalást arra, hogy ez a központi tér milyen funkciókat fogad be. Végül a városléptékű kompozíció középpontjában az irányítótorony áll, és az egész kompozíciót egy 4 km átmérőjű „úszó födém” fogja össze. Ez az „úszó födém” részben a gömb alakú bójákra, részben pedig a függőleges hengerekre támaszkodik szerkezetileg, és közösségi térként működik.

A koncepciót ugyanaz a japán építészeti folyóirat közölte következő számában, mint a „Toronyalakú közösség” tervét (Kiyonori Kikutake, „Proposed design of Marine City by Kiyonori Kikutake”, Kokusai Kenchiku, 1959, Vol.26.No.2, pp.36-39). A „víziváros” viszont csak valamivel később vált széles körben ismertté, egyrészt az 1959-es otterlói CIAM találkozón Tange előadásának köszönhetően, másrészt pedig az ezt követő 1960-as Metabolista kiáltvány révén. A kiáltvány szerint „a víziváros a tengerre települt emberiség új közösségének alapegysége, melyre a korlátozott szárazföldi építési terület és az ebből eredő politikai és szociális problémák miatt van szükség”. Ettől függetlenül „a víziváros célja” – írja Kikutake – „nem a szárazföld kiterjesztésében, és nem is a szárazföldről való elmenekülésben keresendő; a víziváros nem más, mint egy – az emebriség számára tett – javaslat a jövő Világának felépítésére” (Noboru Kawazoe, Metabolism 1960: The Proposals for New Urbanism, Bijutsu Shuppansha, Tokyo, 1960, p. 22). Itt a természeti hasonlat viszont még csak csírájában van jelen: Kikutake futólagos említést tesz a város „szaporodásáról”, és a perspektivikus rajz hátterében valóban látható még néhány független úszó város, ami ezt megerősíti, de a „szaporodás” részleteiről a terv nem tartalmaz semmilyen leírást.

A természeti hasonlat kibontása

Az 1960-as „víziváros”, az 500.000 főre tervezett Unabara esetében már maga a város alakja is a természeti hasonlaton alapul: az eukarióta sejtet utánozza. Az „úszó födém” két szabálytalan alakú gyűrűből áll, köztük a külső (a sejthártya) az ipari-, a belső (a sejtmaghártya) pedig a lakófunkciók befogadására szolgál az előző fejezetben bemutatott, tetraédert formáló lakóápületekben, a mova-block-okban. A két gyűrű kapcsolódási pontjában az adminisztrációs funkciókat befogadó torony magasodik, ami a sejtközpontot jelképezi a centriólumokkal a sejt-metaforában. A kompzíció középpontjában elhelyezkedő másik két torony – az irányítótornyok – pedig az osztódás utáni sejtmagot szimbolizálja. A város növekedése – az előbb említett komponenseket előtérbe helyezve – a sejtosztódás analógiáján történik. Kikutake egy diagramban szemlélteti az osztódás három változatát. Az „a” és „b” jelű ábrasoron az osztódás a sejt belsejében kezdődik. Az előbbin (a) a belső gyűrű másik oldalán újonnan született torony az adminisztrációs funkciókkal a gyűrűt megnyúlásra „kényszeríti”, mi által az a külső gyűrűhöz közeledik. Ugyanakkor az irányítótorony is megduplázódik, és a két adminisztrációs torony egymáshoz közeledik, míg az irányító tornyok lassan eltávolodnak. Majd mindkét gyűrű megnyúlik, és kettéválásukkal végül kialakul az új város. Az utóbbin (b) viszont az osztódás a belső gyűrűvel kezdődik. Az újonnan született belső gyűrű az új adminisztrációs toronnyal egy új irányító tornyot is tartalmaz. Ezekkel ellentétben a „c” ábrasoron az osztódás a sejten kívül kezdődik. Itt először a külső gyűrű duplázódik meg a két gyűrű találkozási pontjában lévő adminisztrációs torony körül.

Végül a szintén 500.000 fős, 1963-ból származó „víziváros” terve továbbviszi a hasonlatot: itt a város növekedése az amőba osztódásának mintáját követi. A kompozíciót hat nagyobb amőba-alakú sziget keretezi, amin ipari létesítmények kapnak helyet. Minden egyes nagy sziget belső oldalán egy pár kisebb sziget csoportosul a lakóépületekkel, melyek mindegyike a „Torony-alakú közösség” egy-egy megfelelője. A szigeteket hidak kötik össze, és minden egyes nagy sziget a köréje csoportosuló kis szigetekkel egy „közösségi egységet” alkot. Kikutake rajzán mind a hat nagy sziget más-más alakú, ezzel az amőba sejtosztódásának különböző fázisait szemlélteti. Eleinte a nagyobb szigetek kissé kidomborodó belső nyúlványukkal a „közösségi egység”-ek központjai felé mutatnak (i-ii). A szomszédos egységek (iii-vi) viszont homorú belső kontúrral rendelkeznek, miáltal részlegesen körülölelik a kisebb szigeteket, domború külső kontúrjuk pedig már az elkövetkező osztódást sejteti. A nagyobb szigetek kettéosztódását a környező kisebb szigetek osztódása követi, és az újonnan keletkezett „közösségi egység” az „anyavároshoz” kapcsolódik (vii-viii). Mikor már minden „közösségi egység” megszületett, az új város (a „gyermekváros”) eltávolodik az „anyavárostól”, és független életet kezd (ix).

Ezeket a korai „víziváros” tervet Kikuatake visszamenőlegesen összegezte egy későbbi kiadványban (Kiyonori Kikutake, Koso to keikaku, Bijutsu Shuppansha, Tokyo, 1978). Ebben található az a híres rajz is, ami a három fent említett „víziváros” közötti összefüggéseket szemlélteti, a biológiai törzsfejlődés mintáját követve. Az ábra szerint az 58-as „víziváros” előbb fokozatosan a 60-as Unabara városává (A-B), az pedig több lépcsőfokos fejlődés során a 63-as „víziváros”-sá alakult át (B-tól F-ig), míg egy másik szálon Kikutake későbbi „lineáris város” tervei irányába mutat a fejlődés (C-1 és C-2). A 63-as „víziváros” és a későbbi „lineáris tervek” között viszont volt még egy másik fejlődési irány is, amit az ábra nem mutat: az 1968-as évvel bezárólagos terveken az „úszó födém” földarabolódott, és a függőleges torony-motívum jelentősége megerősödött. Az 1968 utáni tervekben aztán az „úszó födém” gondolata teljesen elvesztette jelentőségét, majd az Aquapolis megépülése után tervezett „víziváros”-okban az egyedi lakóépületet a városi szövetbe kapcsoló Megastruktúra gondolatát felváltották az országos léptékű lineáris „giga-struktúrák”.

Az „úszó födém” gondolatával egyidőben viszont a természetből vett hasonlat is eltűnt Kikutake „víziváros” terveiből, ami pedig nemcsak Kikutake, de az egész Metabolista csoport Megastruktúrájának az egyik legfőbb meghatározója volt. A biológiai metafora ugyan már a század első felében jelen volt az várostervezés történetében Patric Geddes (Sir Patrick Geddes, Cities in Evolution, London, 1915), majd később Robert E. Park (Robert E. Park, R. D. McKenzie, Ernest Burgess, The City: Suggestions for the Study of Human Nature in the Urban Environment, Chicago, 1925) írásai alapján, általánosan elterjedtté csak az építészeti Metabolizmus hanyatlása után vált. Ezen az irányvonalon nyomozva különösen említésre méltó a Kikutake városterveiben megjelenő eukarióta sejt-metafora, amit az urbanisztika különböző területein manapság is előszeretettel használnak. (Például koncepció modellként különféle környezetstartégiák kidolgozására a városi környezetgazdálkodás területén: M.R. Su, Z.F. Yang, B. Chen, “Reconstruction of Ecological Culture for Urban Environmental Management Policy”, Environmental Informatics Archives, Vol.5, 2007, pp.58-65, stb). Ennek megfelelően a következő két fejezet előbb az építészeti Metabolizmus alapmetaforájának eredetére világít rá, majd pedig arra, hogy a természetből vett hasonlat hogyan jelentkezett a csoport más tagjainak munkáin.

(Folyt.köv.)