Az idén Piranesi-díjban részesült szlovén rehabilitáció nem csupán a középkori és a kortárs építészet között képez hidat, de a romkonzerválás és a teljes rekonstrukció műfaja közötti kibékíthetetlen ellentétre is “mobilisan" válaszol. A munkát a felújítást szakmailag irányító műemléki felügyelő, Matija Plevnik szavaival mutatjuk be.
Két patak találkozásánál, a Keresztelő Szent János-völgyben áll Žiče egykori karthauzi kolostora. Ez az első együttes, amely a rend alakulásakor kirajzolódó terület (német, francia és itáliai területek) kultúrkörétől keletebbre épült. Nemzeti jelentőségű műemlék, valamint az európai örökség része történelmi, művészeti, építészeti és régészeti jelentősége miatt is. A kolostor vizuális középpontja a nagyméretű Keresztelő Szent János kolostortemplom, amely a rend templomtípusához hűen hosszú és keskeny, egyhajós felépítéssel rendelkezik magas beltérrel, déli oldalán az úgynevezett Ottokár-kápolnával, északi oldalán pedig a káptalan székhely falainak maradványaival.
A kolostor délkeleti bejárata felől közelítve rögtön a templom tekintélyes tömege vonzza a tekintetet – déli nézetből egy teljesen felépült nyeregtető látványával, melyet sötét színű palával fedtek. Ez az új struktúra hűen követi a templom tetejének eredeti lejtését, ám a keleti oldalra tekintve érezzük, hogy valami nem kerek, és egy Patyomkin díszlet gondolata körvonalazódhat meg a látogatóban az oromzat hiánya révén. Ennek okán rögtön a templom északi homlokzata felé csábít minket a kíváncsiság, befordulva pedig szembesülünk az északi oldal inkább romosabb világával és a hiányzó tetőszerkezettel, melyet a déli oldal monolitikus, lebegő tömbje nyomatékosít még inkább.
Egy átgondolt koncepció végeredményével szembesülünk, amely több szempontból is érdekfeszítő választ ad az épített örökségen tett beavatkozások több évtizedes dilemmáira. Az itt véghez vitt felújításnak köszönhetően az épület visszanyerte térdinamikáját oly módon, hogy közben a tetőszerkezete hidat képez fizikailag és szimbolikusan is a múltbéli és a modern örökségvédelmi doktrínák között. Konkrétan a romvédelem és a teljes rekonstrukciók között teremt átjárhatóságot.
Az épület nézeteinek megkomponálása kulcsfontosságú a felújítás megértéséhez. Az északi oldal az üres tetőtérrel a hely régészeti „felboncolását", megértését, múltjának feltárását szimbolizálja, míg a déli oldal zárt tömege a hajdani épület tisztánlátását prezentálja. A két nézet, a két különböző fajta beavatkozás csak erősíti egymást.
A fél-nyeregtető mondanivalójánt túl természetesen védelmet is nyújt a falaknak, valamint az alsó rétege tulajdonképpen csörlőszerkezettel lehajtható, hogy befedje a hajó területét például koncertek alkalmával. Ezen kívül az északi és déli falak között acéltartók biztosítják statikailag az épület szerkezetét, az örökség tehát viszonylag kis és kevésbé drasztikus beavatkozásokkal rajzolja vissza a szakrális tér valódi arányait. Felfelé tekintve azonban egy fedélszék helyett az ég tárul legtöbbször elénk, mely a templom romként eltöltött több száz évének is emléket állít a kollektív tudat számára.
A felújítás során ezen kívül a két csigalépcső történelmi kapcsolatát is helyreállították, amelyek egykor a káptalan és az Ottokár-kápolna felső szintjeire vezettek. A két lépcsőházat egy új kilátó is „összeköti", amely a kórus eredeti és másodlagos északi fala közötti résben húzódik, és amelyhez egy keskeny, enyhén lejtős folyosó vezet fel. A kilátópontról gyönyörű látvány tárul a kolostoregyüttes déli részének romos jellegére.
A látogató csupán a templom és a kolostor bejárásával, a kiállítás megtekintése közben kap valódi rálátást a tervezők, azaz a MEDPROSTOR építészeinek koncepciójára, amelyet a helyszín alapos megismerése és átélése határozott meg. A Keresztelő Szent János-templom bővítései ezentúl lehetővé teszik az új tartalom és új használat megteremtését, ami elengedhetetlen egy múltbéli örökség életben tartásához, egy műemlék hosszú távú, fenntartható gondozásához.
Matija Plevnik
Szerkesztette és fordította: Pleskovics Viola