KOMPOZIT: Installáció a valgañón-i szövőgyár régi falai között

A MOME Építészeti Intézetén belül, a Baló Dániel és Bene Tamás vezetésével működő studioB arra igyekszik bátorítani a diákokat, hogy az építészet szigorú szabályaitól elszakadva absztrakt gondolatokat fogalmazzanak meg, felhasználva és átalakítva az építészhallgatóként rendelkezésükre álló eszközöket. A stúdió a hallgatókkal tavaly ősszel is egy olyan installációt tervezett a Más Madera Festival keretein belül,mely az ember és természet közötti határok lebontására tett kísérletet. Az alkotást Bán Zsófia író novellája kíséri.

Más Madera csodálatos visszatérése

Más Madera akkor hagyta el a falut, amikor az utolsó szövőgép zakatolása is elhallgatott. Éjszaka is zakatoltak, duruzsoltak, és a falusi csecsemők és kisgyerekek erre a megnyugtató hangra hajtották kispárnájukra a fejüket, és erre a hangra aludtak el, mintha a tenger morajlására, noha odafönt, a hegyek között, több napi járóföldre volt a tenger, és közülük csak egy valaki látta, Más Madera nagyapja, Mucho Más, akinek egyszer egy parti városkába kellett árut szállítania. Ez a hang, ez az aurális védőháló vonta be a mindennapjaikat, s ha valamilyen okból el kellett távolodniuk a falutól, ami ritkán fordult elő, valami megfoghatatlan nyugtalanság vett erőt rajtuk, amely öntudatlanul is ennek a hangnak a hiányából eredt. S amikor az utolsó szövőgép duruzsolása is elhallgatott, és már csak ő maradt hátra, hogy letakarja a szövőgépeket és lakatra zárja a Manufaktúra kapuját, akkor hagyta el Más Madera a falut, és indult Bienestar keresésére.



Bienestar azonban, aki azon a napon tűnt el, amikor az utolsó szövőgép is elhallgatott, csak nem akart előkerülni. Más Madera hiába kereste mindefelé a hegyek között, a völgyek között, sőt, még lent, a távoli tenger partján is, hiába zúgott a tenger, hiába kiabáltak a halárusok, hiába zakatoltak a vonatkerekek, hiába nyikorogtak a szekerek, hiába zsizsegtek a kabócák, hiába pöfögtek az újdonsült automobilok és hiába rikoltoztak az idegen, ismeretlen madarak, Más Madera egyre nyugtalanabb, egyre magányosabb és egyre melankolikusabb lett. Hiányzott neki az a megnyugtató zakatolás – és persze, hiányzott neki a titokzatos és gyönyörű Bienestar.

Egy napon, évekkel később, amikor egykedvűen üldögélt egy sziklaszirten, és az alatta elterülő, vadul zöldellő erdőn pihentette a szemét, egyszer csak kiáltozás hangja verte fel a hallgatag táj csendjét. – Más Madera! Más Maderaaaa!! Hol vagy?? Donde estás? – Kisvártatva, egy szikla mögül, előbukkant legkisebb unokaöccse, Menos Madera göndör, fekete feje, aki nyomban kérlelni kezdte: - Gyere haza, Más Madera! Nélküled élettelen a falu! Nincs, aki összehozza az embereket, nincs, aki ünnepségeket szervezzen, nincs kinél összejönni, iszogatni, vacsorázni, nincs, aki megszervezze a falusi játékokat és versenyeket, nincsenek esküvők, nincsenek lakodalmak, nincsenek vigasságok! Olyan sivár és lelketlen minden, mint a kemény kő vagy a szürke beton



Más Madera egy darabig ellenállt. Arra gondolt, hiába menne ő haza, ha egyszer az örömteli együttlét indázó fonadékainak titkát, az összekötő, egybetartó szövedékek bonyolult szerkezetét valójában csakis Bienestar ismerte. Nélküle csupán omladozó rom és üres héj lenne minden. Menos Madera azonban addig nyaggatta, amíg végül beadta a  derekát. Hazament a falujába, ahol bizony, sivár világ fogadta. A kocsma bezárt, a házak zsalugáterei mind behúzva, és a falu főutcáján csak sovány, kóbor kutyák csatangoltak. Végül kigyalogolt a régi Manufaktúrához, ahol már csak egy növényzettel benőtt, omladozó rom fogadta. Ekkor hirtelen a csüggedés lett úrrá rajta, érzelmeit azonban nem mutathatta ki a köréje gyűlt gyerekseregnek, akik mindenhová követték a nagy visszatérőt. Láttukra, Más Madera erőt vett magán, és kiadta a parancsot: - Verjétek le a lakatot! Hozzatok fát, sok-sok fát! Készítsetek deszkákat a legszebb faanyagokból! - És a falusiak egyre csak hozták a fát, amire Más Madera mindig csak annyit mondott: mucho más! Ilyenkor áldott emlékű nagyapjára gondolt, akinek ezzel az építménnyel szeretett volna egyfajta emlékművet emelni.



A régi Manufaktúra környékét innentől fogva hangos fűrészelés, csiszolás és kalapálás zaja verte fel, amely, furcsa módon, egyre jobban hasonlított az elveszített, nyugalmat árasztó, régi zúgásra-zakatolásra. Más Madera és a falusiak keze alatt csak úgy égett a munka. El nem tudták képzelni, mi készül, ők csak teljesítették Más Madera utasításait. Egy hónap is eltelt, mire Más Madera azt mondta, rendben, készen van. Csak azt nem tudták, hogy mi. Mi a bánat van készen. Kiválasztotta az öt, legügyesebb ácsot, és az éj leple alatt megépítette velük a nagyapja, Mucho Más emlékművét, aki a maga idejében a közösséget irányítója, és a falu lelke volt. Más Madera tőle tanult mindent, amit tudott.



Másnap estére odahívta a falu apraját-nagyját. A Manufaktúra romos belseje hívogató, melegfényű lampionokkal volt kivilágítva. Ahogy egyenként beléptek, a bejárat mellé elhelyezett kis kézmosónál ünnepélyesen kezet mostak, aztán a rom belső terében, a szabad ég alatt, egy hatalmas, több méter magas faasztal köré gyűltek. A faasztal mellett álló hórihorgas faszékekre csak létrán tudtak felmászni, de aki már fent volt, megpillanthatta a gyönyörűen terített asztalt, amelyen kancsó borok, poharak, és ropogósra sült, hatalmas kenyerek voltak. És amikor már mindenki felmászott és elhelyezkedett, és Más Madera kérésére, poharukat emelték Mucho Más Madera emlékére, Más Maderával szemben, a valószínűtlenül hosszú asztal túlsó végén, egyszercsak felbukkant az évek óta eltűnt Bienestar feje, aki még mindig csodálatosan szép és csodálatosan titokzatos volt. Attól a naptól fogva, minden este itt gyülekezett a falu népe. Nappal, munka közben volt mire várni, volt mire vágyakozni. Este pedig volt minek örülni.

Így szól Más Madera csodálatos visszatérésének története. Az óriás-asztal körül még ma is ezt mesélik - pedig valójában nem is ő tért vissza. Bonyolult dolog a történetmesélés, annyi szent.

Bán Zsófia



UTÓSZÓ

Egy asztal néhány székkel. Kézmosó a bejáratnál. Lámpa, ami melegséggel tölti be a teret. Egy ajtó, amit magadra csukhatsz. Az installáció arra tesz kísérletet, hogy kevés változtatással lebontsa a határt természet és ember alkotta tér között. Növényzetből szőnyeg, égboltból tető, romos sziklákból egy szoba fala formálódik. A természet nyers alkotóerejének és az emberléptékű beavatkozásnak szintézise jön létre. A rom közösségi térként születik újra, újabb útra indul az élet körforgásában. A helyszín így válik a fesztivál találkozóhelyévé, ahol felmászva a magasba, körbeülhetjük az asztalt, elmélyülve a pillanatban, később pedig visszatérhetünk egy üveg bor mellett hallgatni a természet hangját. A fesztivál végeztével a szoba Valgañón közösségére öröklődik.

Kopacz Hanna, Farkas Flóra

Szerk.: Pleskovics Viola