Kórházépítészet – Már harmadik évezrede II.

Az egészségügyi tematikus héten a kórházak típusának fejlődésével is foglalkozunk. Dr. Kiss Zsolt István korábban az ókor és a Közel-Kelet több száz évvel ezelőtti, gyógyászatra is használt főbb épületeit mutatta be, ezúttal pedig Európa középkori és reneszánsz kórházait ismerhetjük meg.

A középkori Európában
Miközben az iszlám országok kórházaiban többnyire a mecsetekhez kapcsolódva alakultak ki az új egészségügyi létesítmények, Európában a kórház a középkori monostorokhoz kapcsolódott. Ezek területén, viszont funkciójában elkülönítetten már a 800-as évek elején is megjelent ez a típus. Látható ez például a Szent Gallen-i monostor tervén is, amely 820 körül épült. A bencések betegápoló tevékenysége a karoling korban, elsősorban a 700-as években bontakozott ki. A fegyelem fenntartását a közösségi életreformban látták biztosítva, és ennek szellemében került sor a kolostori élet és a kolostori műveltség revíziójára is.

A bencéseknél kialakult Szent Gallen-i monostor tervrajza később prototípusként jelentkezett. A monostor a kötött-zárt életformát folytató monasztikus szerzetesrendek templommal egybeépített szállásháza. (A monasztikusok a Szent Benedek-féle regula szerint élő szerzetesek, a bencések, a bencés reformrendek, és a ciszterciek. Bizonyos szempontok szerint a kanonikusokat is idesorolják, akiknek épületegyütteseire a konvent elnevezést szokás használni.) A kolostor az egyszerűbb szállásház, a városi szerzetesrendeknél csak bizonyos funkciók kielégítésére szolgált (pl. étkezés és szállás), s nem volt feltétlen tartozéka az egybeépített templom, csupán a belső imaház és oratórium. A Szent Gallen-i monostor tervén már megjelenik az érvágóház, az orvoslakás, a gyógynövénykert, a fürdő, az ispotály és az ispotálykápolna is. Az ispotály résznél már láthatjuk a betegek elkülönítését a követelmények, illetve a betegápolás- és kezelés szempontjaiból. A bencések ugyancsak törődtek a megfelelő képzéssel is.

Alcuin (vagy ahogy Nagy Károly udvarában hívták, Albinus Flaccus) a yorki katedrális iskolájában tanult, Pármában találkozott Nagy Károly császárral, aki kinevezte Ferriéres és Saint Loup apátjának. Az uralkodó fiait, és a kispapokat tanította. Ő alkotta meg az iskola tantestületét, és alapította meg a könyvtárat is. Később a császár neki adományozta a Tours-i Szent Márton apátságot, ahol egészen haláláig élt. Ezen idő alatt az apátság iskolája a legjobb európai iskola lett. Időközben, részben arab hatásra megnyíltak Európa egyetemei is az orvostudomány előtt, elsőként a dél-itáliai bencés eredetű Salernoi Orvosi Iskola jött létre. Míg az európai orvosi iskolák a középkorban valójában a középkori kolostori káptalan iskolák tanulóinak nyújtott olvasmányokból, egyéni tanulási szövegekből álltak, a Salernói Orvosi Főiskola egy sokkal magasabb szintre emelte ezt a tudást. Az egyetem tananyagát az arab közvetítéssel érkezett orvosi auktorok világosabb latinosságú munkái, valamint a kor felismeréseit és kommentárjait is tartalmazó jelentős arab szerzők kórleírásai, diagnosztikus és terápiás eljárásokat leíró művei képezték. Ennek az irodalomnak kiemelkedő szerzője Maurus, illetve Ursois. Ugyancsak Salernóban vált a medicina szövegorientált akadémiai tudománnyá.

A késő középkor görög-arab koncepciójú gyógyításának nyugaton a másik központja Toledo volt. Az antoniták betegápoló társaságát Gaston frank nemes alapította, mert fia remete Szent Antal közbenjárására meggyógyult az orbáncból. Első épületüket Saint Didier-de-la-Mothe helyiségben építették, ahol Szent Antal ereklyéit őrizték. A rend élén a nagymester vagy generális apát állt, és virágkorukban 369 ispotályt tartottak fent Európában.

A lübecki Koberg kórháza esetében, amely 1286 körül épült, még inkább láthatjuk azt a törekvést, hogy a betegeket a templommal még szorosabb kapcsolatban ápolják. A betegek valójában a templomhajóban feküdtek, azaz az istentisztelet terében. Ez is egyértelműen mutatja, hogy ezeknél az épületeknél egyértelműen a lelki-vallási gondozást tartották elsődlegesnek. Későbbiekben aztán az egyéni igényeknek megfelelően kerültek – különösen súlyosabb betegségek esetén – a betegágyak közé elválasztófalak. További érdekes példa a Tonnerre-i kórház, melyet Burgundi Margit (1290-1315) alapított 1293-ban egy megvásárolt telken, és amely csarnokában 40 beteget tudtak elhelyezni. A terem 77 m hosszú, 18 m széles, a körbefutó erkélyfolyosót is magába foglaló magas­sága 16,5 méter volt, Viollet-le-Duc szerint ráadásul csatornázva.

Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy a középkori kórházak elhelyezésénél alapvető szempont volt a vízellátás biztosítása, illetve a járványkórház városfalon kívülre történő telepítése. A kórtermek nagyméretű, osztatlan, többnyire téglalap alaprajzú, egy- vagy kéthajós, dongaboltozatos, nyitott fedélszékes terek voltak. A betegágyak a hosszanti falak mentén, többnyire deszkával elválasztott rekeszekben álltak, ezek a rekeszek egy- vagy kétágyasak voltak. Az épület egyik hosszanti oldalán többnyire a férfiakat, a másik oldalon a nőket helyezték el.  A terem ablakai kétoldalt magasan a cellák felett nyíltak, itt galéria futott végig, ami a lábadozó betegek tartózkodására, illetve a rekeszekben fekvő betegek megfigyelésére is szolgált. Az istentiszteletek céljára vagy a kórterem végéből választottak le teret az oltárnak, kápolnát építettek a terem felé nyitott előcsarnokként vagy a kórteremre merőlegesen úgy, hogy az oltár a teremből jól látható legyen. Az orvosok szobái, a patika, az ápolószemélyzet és az előkelő betegek lakószobái, a konyha és az egyéb gazdasági helyiségek külön szárnyakban kaptak helyet.

Érdekes példa erre a Beaune-i Hotel-Dieu, mely 1443-ban szegénykórháznak épült. Az épület háromszárnyú kőépület, toronnyal ellátott déli szárnyában található a 14 × 77 m alapte­rületű kórterem, keleti végében a bejárattal, nyugati végében az oltárral. A  kolostorkórházaknál nagy szerepet játszott a természet közelsége, a gyógyfüvek kertje is, ezeket a szerzetesek művelték és a gyógynövényeket eredményesen alkalmazták. Magyarországon is gyógyítottak szerzetes orvosok. IV. Bélát (1206-1270, magyar király 1230-1270) és V. Istvánt Muther, a szepeshelyi káptalan prépostja gyógyította. IV. László udvarában pedig egy Tivadar nevű, ferences orvosról tudunk. A szepességi Darócon az antonitáknak volt először kórházuk, később építettek hozzá templomot. A karthauziak a Hernád folyóhoz közeli Menedékszirten, illetve Lehnicben építettek kolostort.